Magyar Napló

Árvaság a csillagos ég alatt

Papp-Für János és Tornai József köteteiről

Az otthontalanság otthona

Papp-Für János nehogy egyedül című verseskötetében a bibliai neveken, tulajdonneveken kívül minden cím, versszak kisbetűvel íródott, akár egy lendülettel papírra vetett gondolatfolyam egy hosszú őszi estében. Kirkegaard és Heidegger tanításai az egzisztenciális szorongásról, a létbe-vetettségről, az elementáris és alapállás-szerű magányosságról és az ember halálfélelméről mind testet öltenek ebben a kötetben.
A költő saját gyerekkorába tér vissza, újraéli az akkori emlékeit, nem csupán visszapörgeti, hanem ismét benne áll – egzisztál – mint akkor, nyolc-tíz éves fiúként.

Mintegy rejtjelezett hitvallással nyit a fej, szív, jobb és bal váll című verssel, mely a keresztvetésre utal, amit a lírai én, mint kisgyerek les el a falubeli öregasszonyoktól:

„felismerhetetlenül egyformák voltak, meg az a titkos jel is, amit a levegőbe írtak; fej, szív, jobb és bal váll. kirohantam a ház elé, és órákig ezt gyakoroltam. ezt az ellesett, titkos jelet.”

A többi vers a szűk család kört – anya, apa, nagymama – mutatják be, akár egy csoportképet. A versek képszerűek, festményeknek is beillenének, intenzív színekkel, élénk kontúrokkal, pontos és expresszív „pillanat – töredékekkel” dolgoznak.

Az apa alakja fekete kontúros, a fő fájdalomforrás: a gyerekkori lírai én a hát, a becsukódó ajtó, a távolság fogalmaival tudja megragadni, és a sörösüvegek, a cigaretta képeivel. A versek késélesen rögzítik a zilált családi miliőben vergődő gyerek lelki állapotát, szorongásait, tehetetlenségét.

Az anya a csöndes szenvedés és az áldozatos szeretet eleven szobra, aki csak titokban sírt „saját zárójelében”, majd „összeszedte az elnémult tányérokat, elmosogatott”, és „arca állandó omlásveszély” volt.  Bár a verssorok szabatosak, kimértek, nyersek és bátrak – a szeretett és sajnált anya, és a hiányzó, a családból lassan kikopó apa iránti düh kettőssége drámai.

A második ciklusban a családról és a gyerekkorról Isten felé fordul a költő tekintete. Egy olyan Isten felé, aki jelen van, megszólítható, s akihez a lírai ént meghitt kapcsolat fűzi.

A létezés öröme és a kereszt misztériuma együtt, egymással párbeszédet folytatva jelenik meg az érett hit és a minden nehézségével, küzdelmével megélt élet forrásaként:

„bármi másnak hátat fordítasz, de magához húz-von a kereszt, és az összes csontodat otthagyod, amikor elsétálsz mellette. amíg te is a hátadra veszed, végiggondolod a legutolsó ítélet erejét.”

Az utolsó két ciklus, a harangozás utáni csönd vagy és a nehogy egyedül elsősorban a szerelmessel, a társsal való törékeny és ambivalens, de mélységes szeretettel és figyelemmel átitatott viszonyt helyezi előtérbe. Itt is a hiány képeinek felmutatásával érzékelteti ragaszkodását, kötődését a lírai én.

Az idősíkokat szabadon kezeli, hol a megismerkedés pillanatai robbannak be, hol a már összeforrott, megállapodott élet mozzanatai.

A tapintatosságnak, kötődésnek, úton levésnek, és a másikra való rácsodálkozásnak e világában elképzelhetetlen az elszakadás, akár az én legbelső önazonosságától, akár Istentől, a családtól, vagy a szeretett nőtől. Ahogy Jókai Anna írja a kötet Utóhangjában: „Költőnk nem akar egy -talan-telen világban élni, talan-telenül. Istentelen létben istentelenül. Részvétlen kapcsolatban részvétlenül. Érdemtelen sikerben érdemtelenül. És védtelen gyengeségben védtelenül. Hanem takarásban. A Golgota keresztje mögött.”

„A világ célja csak egy könyv” (Stéphan Mallarmé) Csillagfi.

Tornai József Csillaganyám, csillagapám című versgyűjteménye a gyökerekig hatol le, és a saját eredetét, „őstörténetét”, genealógiáját kutatja. De nem csupán a test szerinti elődöket, hanem még inkább a szellemi nemzőket, az ihletet adó nagy mestereket, régen élt, vagy a szerző által jól ismert kortárs költőket, gondolkodókat idézi meg, állít nekik emléket.

A sor hosszú: Goethen, Baudleairen, Petőfin keresztül, Arany Jánoson, Adyn, Szabó Lőrincen, Babitson, József Attilán, Németh Lászlón át vezet a fiatal Tornainak még kortárs, a nyolcvan éves költő számára pedig már gyászolt, visszasírt költőbarátokig, pályatársakig: Illyés, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Nagy László, Hervay Gizella, Határ Győző, Bella István, Nagy Gáspár…

Nem csak egyszerűen megidézi a költők alakját, hanem, akár az egymásra montírozott képeknél, saját arca is áttűnik az elhunyt pályatársak arcán: „Áll a költő Tihany-révnél, / előtte az öregéjfél. / Meg se moccan, akár Buddha, / Mintha csak egy kő aludna. / Kő akarok lenni, hang szól, / legurulva önmagamról. / Nagy bazalttömb, mindennel egy: / e kérdés már, se felelet.” (Weöres- kő)

A magyar nyelv és a magyar költészet előtt is tiszteleg egyúttal, egy pillanatra se feledve, hogy ebből a termőföldből nőttek ki maradandó, ragyogó versvirágai. De ez nem akadályozza meg abban, hogy ne fogalmazzon meg kemény, fájó, szókimondó, de egyúttal aggodalommal és féltéssel teli, „Ady-s” kritikákat hazájával kapcsolatban.

Tornai József holisztikus látásmóddal dolgozik, a régen élt költők, meghalt pályatársak, a hegyek, a hegyekben megbúvó „holdszarvasok”, „vérfarkasok”, a Hold, a „csillaganya”, a „csillagapa”, a bódító virágok, a szeretett asszony egyetlen nagy egészet alkot sajátos világában. Ez a világ pedig áramlik, változik, nem a semmiből jön, és nem a semmi felé tart, hanem folyton sarjad, nemz, szül és születik: „Nem, nem az űrből bújunk elő, / és nem oda hullunk vissza. / Hé, ugyanabba a mohóságba, / habzsolásba.” (Tenger az ágyékunkban) „Ha én is úgy beszélhetnék, / akár a legbüszkébb / madarak és erdők, / hogy nincs dicsérendőbb / dolgunk, mint a nemzés csodálata. / Sehol más haza.” (Egyetlen virágzás van) Alkotói géniuszának teljességét dolgozta bele Tornai József ebbe a kötetbe, szinte átfoghatatlanul, beláthatatlanul nagy utakat téve meg a magyar irodalomtörténet, a saját ezerszínű, ízű benső világa, a testi szerelem misztériuma, és a halál fantomjának riogatása ellenére is múlhatatlan, diadalmas lét-labirintusaiban és csillagösvényein.

Kereteken, rendszereken, társadalmi berendezkedéseken és vallásokon kívül mozog, túlnő rajtuk, föléjük emelkedik, és sokoldalú élettapasztalattal, bölcsességgel, némi iróniával és rezignáltsággal tekint az emberek és „istenek” alkotta rendszerekre. Ez az átfogó kötet úgy törekszik a teljesség felé, alkotói öntudattal és a „látók” magabiztosságával, hogy közben megvan benne a kellő alázat ahhoz, hogy tudja: elérni nem, esetleg csak megközelíteni tudja a teljességet. A kötet fülszövegében így vall a Csillaganyám, csillagapámról a szerző:

„Amit ősök hosszú sorától ingyen kapott természetem sugallatai a magyar költészetnek visszaadtak, ez az egy könyv, a Csillaganyám, csillagapám. Sok kötet, melyeknek verseit kamaszkoromtól kezdve máig írtam, de végül: ez az egy könyv.”

Éjfél utáni csönd.

Tornai József újabb, Éjfél című kötetét olvasva megérthetjük mit jelent a maga teljességében az éjfél utáni csönd, a vallomás utáni döbbenet, és az újjászületés előtti várakozás. Ebben a korban – éppen nyolcvanöt éves a szerző – már sok mindent kimondhat, nem kell már „helyezkednie”, ugyan ki árthat neki, ki vezethetné még félre?

A kötet elején olvasható idézetek fölmutatják azt a két fő csapást, melyen Tornai halad az Éjfél című kötetében: az egyik közismert népdalunknak, az Ősszel érik babám, a fekete szöllőnek az első strófája, a másik idézet pedig Shelley  A költészet védelmében című versének egy részlete, mely így kezdődik: „A költészet a legboldogabb és legjobb szellemek legjobb és legboldogabb pillanatainak csúcsa…”

Az első ciklus, a Valami felé nosztalgikusan szép külső és belső tájakra kalauzolja az olvasót: a lírai én anekdotázva, meglepően apró részletekre is emlékezve idézi vissza az idilli gyermekkort, amikor a természettel együtt mozogva, lüktetve, szabadon éltek a testvérekkel, pajtásokkal.

Ám a színes, puha, tószagú vidéki képekbe fekete tintaként csöpög az elmúlás, a halál. A visszatekintés egyúttal számvetés is, az eltűnt, meghalt családtagok, szülők, barátok emlékeztetik a költőt az idő múlására, és sajátos víziókban fonódik össze a harsogó gyerekkor, a szerelmek, a család és a saját halálára való nyugodt, el-elmerengő készülődés: „S azóta hányszor támadt rá sötét, / hányszor ültem tűz mellett egyedül! / Nők, szerelem minden szédületét / itt kínlódom koponyámon belül. // Anyám meghalt, mind sirattuk a sírt: / nővérem, szívek, messzi rokonok. / A szétpancsolt fiatalság éveit / titkok követték, ezekből vagyok:” (Valami felé)

Viszont nem rezignált vagy kesergő az alaphangja, bár több versben elfogadóan, megbékélve ír az öregségről, betegségről, a korlátozott mozgástér tényéről, belső horizontja mégis szédítően tágas, és nyugodt kíváncsisággal, várakozással, és a legnagyobbakra jellemző költői öntudattal néz a jövő felé. Mondaszerű, ősmagyar motívumokkal teli, helyenként panteista szemléletű költeményei komplett „sajátmitológiát” teremtenek. „Az éjnek apja vagy, az apa gyermeked, / hálódtól a mindenség mindene remeg, / idő nincs és a csillagok / zenéje bimbózik fejedből.” (Legismeretlenebb, legsötétebb)

Az ősi magyar – finnugor- türk versformákhoz hű hetvenöt költemény között helyet kapnak a nagy mesterek, költőelődök is A költő agya című ciklusban. Nem csak az egyén, hanem a magyar nemzet lelke is megszólal a megszólított, megszólaltatott szellemóriásokon és – ahogy Turcsány Péter írja a fülszövegben – „a költő egzisztenciális kalandjának ábrázolásán” keresztül.

Külön részt kap a szerelem a Hattyúcsillag szava ciklusban, mely egy mélységes, ezer szállal, pókháló finomságú emlékfátyollal bevont vallomás. Az életen túli, halálon túli, az örök egyesülésre vágyó extázistól az emberélet aranyszínű, érett őszének csöndes öröméig tartó hódolat ez a társ előtt.

Végezetül eljutunk az origóig, az Anyaméh záróciklusig. Innen nincs tovább a lineáris, horizontális síkon, a keletkezés, létezés eme titokzatos, áldott helyéről már csak a vertikális tengelyen, az Transzcendens felé nyílnak utak:

„Ó nagy Enlil, ó nagy Ré, ó nagy Jahve, ó nagy Brahma, ó nagy Zeusz, ó nagy Atya, ó nagy Manitu, ó nagy Allah, adjatok nekem varázstitkot, hogy a lenyúzhatatlan fájdalom bőrét túléljem!” (Anyaméh)

 

publikálta:
1 publikáció
Csepcsányi Éva

(1985, Eger) teológiát és gyermek- és családvédelmet tanult Egerben és Budapesten. 2009-óta az Irodalmi Jelen külsős munkatársa. Első kötete: Mistica Profana (regény, 2011).

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére