Magyar Napló

Milyen színű az angyalok vére?

Markó Béla: Boldog Sziszüphosz, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2012.

Markó Béla két költői műfaj, a szonett és a haiku biztos kezű mestere. A szonett jellegzetesen európai műfaj, szemben a japán haikuval, éppen ezért elgondolkodtató jelenség utóbbi térhódítása világszerte, így nálunk is. Szonettet bár írnak a költők, de korántsem olyan buzgalommal és mennyiségben, mint haikut. Ma már a haikuköltők külön kasztjáról

beszélhetünk, s megszületett az ún. nyugati, azaz szabad haiku, vagy haikuszerű vers, ami azt jelenti, bármely pársoros költeményre rá lehet fogni, hogy haiku. (Egy a közelmúltban megjelent haikuantológiába beválogatták például Pilinszky János Négysorosát is.) Jómagam túlzásnak

érzem ennyire elmosni a különböző költői műfajok közötti határokat: egy időben például divat volt rímtelen szonettet írni. Markó Béla szerencsére nem hódol be ezeknek a divatoknak; akár szonettet ír, akár haikut, szigorúan betartja a műfaji szabályokat. (A haiku különben lehet

egy szótaggal kevesebb, vagy több – én személy szerint ennek sem vagyok híve.) Természetesen nem a szótagszámon múlik egy vers, így a haiku minősége sem. De egy szabályosan megírt haikuciklusnak, vagy kötetnek – tagadhatatlan – sodrása van. Nem lehet letenni, míg az utolsó háromsorosig nem értünk. S akkor elkezdjük elölről, mivel addig jóformán csak a ritmusra figyeltünk, az vitt magával minket. Így van ez Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haikukötetével is. A könyv négy ciklusra tagolódik, úgymint: Feladat, Ámulat, Lassítás, Megérkezés. Már a cikluscímek is valamiféle állapotrajzot mutatnak. Mert mi a feladat? Azon kívül,

hogy, mint azt az első ciklus címadó verséből megtudjuk: „tavasztól őszig /egy láthatatlan formát / teletölteni” (Feladat) az ámulás, a rácsodálkozás. Ilyenkor lassítunk. S a szemlélődés által szépen lassan megérkezünk. Hová? „…a végtelenség nem feltétlenül kifelé érzékelhető, ha

befelé haladunk, a kicsinység felé, ez ugyanúgy felkínálhatja nekünk a teljességet.” Maga a költő vallja ezt a Bárka 2012/3. számában napvilágot látott interjúban, amit Elek Tibor készített vele. Itt Markó arról is beszél, hogy sokáig idegennek érezte magától a haikut mint műfajt. Amit elég

nehéz elhinni, olvasván Boldog Sziszüphosz verseit. Például a következőt: „ha belelépek / a tócsa hálás nekem / mivel nagyobb lesz” (Mentség). Ezzel vigasztalhatta magát a buddhista szerzetes pár ezer évvel ezelőtt, vizes lábát rázogatva, ha véletlenül tócsába lépett tavaszi vándorútján. Az

idézett vers ugyanis az első ciklus egyik gyöngyszeme, s eme ciklus haikuiból még megcsap bennünket a koratavasz borzongató lehelete. Mikor: „szirmot álmodnak / lent a hideg gyökerek / sohasem látják” (Szereposztás). Mikor: „mint hó a hegyről / lecsúszik már a szoknyád / tavaszi szélben” (Beteljesülés). Mikor: „csak kettesével / járnak-kelnek a cinkék / s nem szólnak hozzám” (Cinkepár). Mígnem: „összeér lassan / a jázmin és a rózsa / meg-megborzongnak” (Múló tavasz). A következő ciklus, az Ámulat darabjai valami igéző brutalitás jegyében fogantak. Például: „egy szürke veréb / a vérhabos bokorban / lágy tarkólövés” (Japánbirs). Vagy: „rigó cibálja / a cseresznyefa véres / belső részeit” (Eufória). Ezt az eufóriát miféle nyugalom követi, íme, a példa: „csukott markomban / pillangó hallgat: most már / nem az ő dolga” (Nyugalom). A természeti idill mögött megbújó drámára, azaz, hogy a természetben szüntelen harc folyik, nálunk először Komjáthy Jenő figyelmeztetett A párkban című versében. Markó egyik szerelmes haikuja sem éppen az idillt idézi: „levetett szoknyád / mint fakír szeges ágyon / hever a fűben” (Szenvedés). De pár lappal odébb gyönyörű képben jelenik meg a tökéletes harmónia: „bárhol érinti / rögtön elmosolyodik / régi szerelem” (Napfény az Égei-tengeren). Ez a harmónia férfi és nő között csupán kivételes pillanatokban, a szerelem ritka kegyelmi állapotaiban valósulhat meg igazán: „boldog kiáltás / alszik benned mint menta- / levélben illat” (Veled). Ezt a második ciklust olvasva a nyárban járunk, mikor: „érik a búza / halál előtti szépség / mindenütt nyár van” (Jelenlét), és „üres az ég már / vajon merre jár Isten / hull egy madártoll” (Délutáni csend). A hulló madártoll mint a teljes reménytelenség kifejezője: tökéletes. S lám, egy haikuba egy regény is belefér: „tört ág a

földön / túl sok gyümölcsre vágyott / semmije sincsen” (Regény). A cikluszáró haikuban így kérdez a költő: „lepke a szélben / megpróbáltam-e én is / legalább ennyit?” (Számadás). A hulló madártoll, a törötten heverő faág, a szélben vergődő lepke: mind a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, védtelenség jelképei. Életünk rövidségére, törékenységére emlékeztetnek. „Túl sok gyümölcsre” vágyunk mi is, s a végén törötten heverünk a földön. A Lassítás ciklussal kezdődik a kötet második fele. Elértünk az őszbe, ezért kell lassítani. A nyár az érés évszaka, az ősz a mélyülésé. A költő hátranéz még egyszer, s felsóhajt: „a hegy mögött már / sok kihűlt napom hever / fér-e még vajon?” (Világkép). A hiábavalóság érzete fogja el, látván: „gólyafészekben / végre nőhet a fűszál / de már jön a tél” (Őszi remény). Ugyanez a hangulat kerít hatalmába, mikor azt olvassuk: „száraz levélen / harmatcsepp fénylik reggel / de most már késő” (Művészet). Egy másik remekből azt is megtudhatjuk, milyen színű lehet az angyalok vére:

„angyalok vérző / ujjbegye kukorica- / levélen harmat” (Kukoricalevél). Markó Béla őszi haikui úgy csillognak, mint eső után az érett szőlőszemek. A negyedik ciklus, a Megérkezés opusai olyanok, mintha egy hosszabb belső monológ töredékei lennének. Végül is a haiku meditatív műfaj. Rácsodálkozás a világ kisebb, a „fontos” dolgokhoz képest jelentéktelennek tűnő rezzenéseire, melyek magunkba szállásra késztetnek, alázatra tanítanak. S arra is figyelmeztetnek, mi az igazi boldogság: „madár repül fent / s nem próbál nyomot hagyni / a levegőben” (Boldogság). Itt már tél van, mikor „hiába járkál / a szél a csupasz fák közt / nincs ellenállás” (Űr). Ebben a télben járva a költő újra megpillantja a gólyafészket, melyben ősszel hiába nőtt a fűszál, ám most nem a hiábavalóság érzete tölti el, hanem a kétkedő remény: „hófolt fehérlik / üres gólyafészekben / vagy már tavasz van?” (Kérdés) záróvers ez – a ciklusé s egyben a köteté is – úgy, hogy egyben nyit, távlatot nyújt. Megérkeztünk – a kezdethez.

publikálta:
2 publikáció
Barna T. Attila

(1971, Vác) Budapesten él, egész­ségügyi dolgozó. 1993 óta publikálja verseit iro­dal­­mi folyóiratokban és an­­to­­ló­­giákban. Kötetei: Sen­­­­ki­­
némasága (1997), Fél­­árbocon (2003), Valami jön (2005), Régi kin­torna dallamára (2013). Verskarácsony­ (1997), Sal­­vatore Quasimodo­különdíjban (2008) és Bel­­la István­díjban (2013) részesült.

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére