Magyar Napló

Sejtelmek XII

A szemöldök mondatíve

Ahogy erős haja homlokába hullik, mikor felül veled szemben, és kiemeli a szemöldök és az orr finom vonalát – ez is olyan nézet, amelyet csak te ismersz. Hogyan fog majd ez is elmúlni e világból? Ővele, vagy tán a te emlékeid kihúnytán, halálban vagy szenilitásban? Ez jut eszedbe éjszakai órán, míg olvasólámpád mellett ülsz, s ő felül egy pillanatra az ágyban, félálomban, s a takarót eligazítja magán. Valóban, hogyan fog mindez elmúlni? Mi múlik el előbb, ki, melyikünk? Kérdezed, talán megrendülten, de mégis higgadtan az éj csendjében – amikor a lélek dolgainak kontúrjai oly világos rajzolatúak, mint az ő szemöldökének s orrának megejtő, drága íve. Megrendülten kérdezed, mégis elég higgadtan ahhoz, hogy mindezt pillanatok alatt lejegyezd, javítás nélkül, egy könnyed, finom mondatívben, amely éppen olyan (lenne?), mint az ő szemöldökének és orrának édes rajzolata. Mert olyan lesz a mondat az éji csendben, mint a szemlélődő lélek, kontúrjai világosan rajzolódnak ki, mint az ő szemöldökének s orrának íve. Mert mintha olvasólámpád fénye világítaná meg, most olyan a lélek helyrezökkenő dolgainak rendje. Ilyenkor elmúláson s a lélek alakváltozásain tűnődsz, s megkérded, magával viszi-e a lélek az ő orra ívének képét, hogy majd ráismerjen.

Címke:
KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére