Magyar Napló

Hidegzuhany vagy bestseller?

A könyvforgalmazás állapota nem szakítható ki azokból a kulturális folyamatokból, amelyek átszövik mindennapjainkat, sőt szuperhatalmi státuszuknál fogva kiigazítják a határvonalakat fogalmaink géntérképén is. Ha csupán a közgazdaságtan, az allokáció, a redisztribúció és a piaci részesedés zavaraiban határozzuk meg a kórt, felírhatjuk ugyan receptre a drága készítményeket, nem lesz, aki a terápiát alkalmazza; mert nem a könyv a beteg, hanem a tudat, amely a könyvesboltok ijesztő kirakatában tetszeleg.

Hallom, ahogy rávágjátok, kedves barátaim, akik osztoztok velem az aggodalomban, hogy ez a tudat cselszövések áldozata, és igazatok van. A XX. század a nagy leleplezők korszaka volt, és a szellem emberei akárhogy helyezkedtek, folyton-folyvást át kellett lépniük saját árnyékukon, különben orra buktak volna. Mai korszellemünk lemondott a kultúra művészi befolyásolásáról, ezért a manipulációkkal szemben védtelen. Emlékszünk Julien Bendára, aki (1927-ben) ujjával az írástudók árulására mutatott, avagy a médiaszakértő David Halberstamra. Mert övék a hatalom című könyvében – 1979-et írunk – ráhúzza a vizes lepedőt az amerikai média oligarcháira, bemutatva, miként tartják markukban a politikát. Legnagyobb európai tényfeltárónk mégis Oswald Spengler volt. A Nyugat alkonyából idézek: „A belső és külső méltóság milyen szintjén áll manapság mindaz, amit művészetnek és művésznek neveznek! Bármelyik részvénytársaság közgyűlésén vagy egy kiváló gépgyár mérnökei között több intelligenciát, ízlést, jellemet és tudást találunk, mint a jelenlegi európai festészet egészében és a szobrászatban. Egyetlen nagy művészre mindig száz fölösleges művész jutott, akik szintén művészettel foglalkoztak; ám amíg létezett nagy konvenció – s ennélfogva valódi művészet –, addig még ők is valami hasznosat csináltak. […] annyi mindenesetre bizonyos: napjainkban az összes művészeti intézményt be lehetne zárni anélkül, hogy ez a művészetet akár a legcsekélyebb mértékben is érintené.” Spenglernek az 1920-as évek fordulóján nem volt igaza abban, hogy a művészet elveszítette hatalmát. Ma azonban helytállónak bizonyulnának sorai, annyi korrekcióval, hogy a tudatunkat előállító részvénytársasági menedzser ízlésficama sem helyettesítheti a művészi ítélőerőt. A gépkocsi, a mobiltelefon és az űrrepülő tökélyre vitte a designt, de aki autóba ül, beleszól a mikrofonba, vagy megveti lábát a Holdon, szédül a tériszonytól. Könyvnek látszó tárgyaink mellé felsorakoznak a képnek látszó virtuális kegyszerek, a „spektákulum” képmutogató csodái; a keretet a monitor rámája, a szoboralakzatot az objekt, a hajlékot az épített környezet helyettesíti. E technológiai változás nem szükségszerűen, mégis egyértelműen antihumánus. De a mozgókép csillaga is leáldozott; hiába vette át néhány évtizedre a piktúrától és a literatúrától a vezető tudatformáló szerepét, immár filmiparrá züllött.

Az állam a minőségi könyvek szubvenciójával nem éri el a kívánt eredményt, ha a közérdekű tudat-üzemek, mint a közszolgálati média vagy az oktatás, kiutasítják a gondolatokat, illetve kioltják a kritikai érzéket. A művészi intézményrendszer reformja – igaz, nélkülözhetetlen – nem elégséges, és önmagában kudarcra ítélt, ha kultúránk a semmibe tart, és számot sem vetünk a honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk gauguini kérdéseivel.

Mi a közös Spengler, Benda és Halberstam könyveiben? Mindhárom egyszerre volt kijózanító kultúrkritika és tudatmódosító eszmefuttatás, hidegzuhany és bestseller. Ott lapul-e már valamelyik üzlet polcán a könyv, mely észhez térít bennünket?

 

Címke:
publikálta:
1 publikáció
Falusi Márton

(1983, Budapest) költő, az ELTE jogi karán végzett 2007­-ben. A Hitel folyóirat versszerkesztője. 2009-­től a Könyves Szövetség elnöke. Gérecz Attila­- (2004) és Ju­­nior Prima-díjas (2008). Kötetei: Hazáig látni (2004), Rád­­nyitva ablak, ajtó (2007), Fagytak poklaid (2010), Virágvasárnapi zsák­­banfutás (esszék, 2012), Al­­bér­­leti fordulónap (2013).

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére