Magyar Napló

Focistadionok és más vesszőparipák

Adózni nem szeretünk, nyilván. De azért kapjon minden állami alkalmazott magasabb fizetést, legyen jobb az oktatás, az egészségügy színvonala, legyenek jobbak az utak, az internet-hozzáférés, a szociális el­­látás, egyszóval, kerüljön mindenre pénz.
Honnan?
Hát, például, ne költsön a kormány focistadionok építésére!
Újabban számtalanszor elhangzik ez a demagóg javaslat, ez a hamis szólam.
Ha a sport és benne a labdarúgás természetes hasznát, például az egészségünkre, a fizikai teljesítményünkre, a közösségi együttműködő képességünkre tett jó hatását nem tekintjük is, tudható, hogy a stadionépítési program költségei jelentéktelenek az oktatásügyéhez vagy az egészségügyéhez képest. Mégis folyton ezekkel állítja párhuzamba az ellenzék, és nyomán a sajtó.
A stadion-ellenzők arról a nyilvánvaló tényről sem ejtenek soha szót, hogy a sport, a labdarúgás manapság az egyik legjövedelmezőbb „iparág”: világszerte kulturált szórakozást kínál a szurkolók sokezres töme­geinek, akiknek utazásai, a rájuk alapozott sportruházat- és emléktárgyüzlet, a sportújságok és kiadványok széles köre és a médiaközvetítések díjai hatalmas bevételeket hoznak. Aki a stadionépítés ellen tiltakozik, tulajdonképpen azt követeli, hogy a magyar sport – és a magyar gazdaság – maradjon ki ebből az üzletből. Nem sokkal okosabb ez a köve­­telés annál, mintha valaki a munkahelyek létesítése ellen tiltakoznék (persze vannak ilyenek is).
De találunk más furcsaságokat is – például – a pedagógus-érdekvédők követelései közt. „Ne szállítsa le a kormányzat a tankötelezettség korhatárát 16 évre.”  Ez a felhívás az általános iskolai tankötelezettségre vonatkozik. Aki ezt leírta, aligha lehet gyakorló pedagógus, de gyakorló szülő sem: hiszen nem tudja, hogy már egy tizenhat éves is, hát még a tizenhét-tizennyolc éves, milyen megalázónak tartja, hogy a törvény bekényszeríti őt az általános iskolába, a nála jóval fiatalabb iskolatársak közé. Nem tudja azt sem, mekkora életmódbeli, sokszor családi állapotbeli különbség van egy hat-tizennégy és egy tizenhét-tizennyolc éves között. Az elmúlt években nem hallotta a pedagógusok állandó panaszát és elégedetlenségét amiatt, hogy megoldhatatlan problémát jelentenek  a túlkoros diákok, akik iskolakerülés vagy bukások miatt ottragadnak sokszor az általános iskola alsó tagozatában. Ha hajlandók egyáltalán ta­­nításra járni. És akkor még nem beszéltünk a hét-nyolc-tízéves osztálytársak helyzetéről, akik számára – ritka kivételtől eltekintve – állandó fenyegetettséget jelent, hogy össze vannak zárva a gyermekkorból rég kinőtt, nagy fizikai fölénnyel bíró sihederekkel.
Komolyan gondolja az, aki indulatokat gerjeszt, demonstrációkat szervez, hogy ezekre a nagy kihívást jelentő társadalmi problémákra nem felelős – és még felelősebb – szakmai munkával, nem a sajátos helyzethez alkalmazkodni képes szakemberek erőfeszítései révén, hanem politikai demagógiával lehet megoldást találni?

Címke:
publikálta:
4 publikáció
Mezey Katalin

(1943, Budapest) költő, író, műfordító, a Kilencek költőcsoport tagja. A Széphalom Könyvműhely igazgatója, 1992­től 2008­ig az Írók Szakszervezetének főtitkára. József Attila­ (1993), Prima­ (2007), Bethlen Gábor­ (2009) és Partiumi Írótábor díjas (2013). Legutóbbi kötete:
Bolygópályák (versek, 2010). Ismernek téged (2014).

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére