Magyar Napló

„Elmene asszonyunk…”

Hegyet hágott, lőtőt lépett Erdélyi Zsuzsanna, fekete föld színét is bejárta,mire félútján életének elérte az üzenet ősanyáink titkos hagyatékáról, amelyet tudós elődei elveszettnek hittek, holott mindétig itt volt elevenen csörgedezve a felszín alatt, átvészelve egyházi tilalmat, tatárdúlást, török, német, szovjet hódoltságot, diktatúrát és vallásüldözést, hogy végül 1968 adventjén tiszta forrásként feltörjön Somogyban, egy „fekete sorsa fekete füstjében kilencvennyolc évessé szikkasztott öregasszony” Pénteki imádságában. Ez a szöveg határozta meg életének második felét, hajtotta utolsó leheletéig „uccákru’ uccákra”, búcsúkból búcsúkba, országról országra, hogy összegyűjtse, feldolgozza, rendszerezze a gazdag örökséget.
Ez volt az első az emberi lelkekbe rótt apokrif imákból, amelyek szájról szájra mentve –„anyámtú, nagyanyámtú tanúltam kislány koromba” – évszázadokon át őrizték nyelvünk ősi és középkori rétegeit. A „Béka ekéjével, Gyík üstökével, Kígyó ostorával” szántott pogány ráolvasások, a szegény Jézus „térdig vérben, könyékig könnyben” való szenvedései, Szűz Mária „Harmadnaptú Szent Fiamot keresem” siralmai népköltészetünk legjavával vetekszenek, telítve lírai szépséggel – „Fűszálon aranyág” – és drámai erővel – „Szüvit máját meghírvasszuk, piros vérit megalíssuk”–, hogy elakad a lélegzetünk tőlük.
Erdélyi Zsuzsanna az utolsó pillanatban talált rá az általa archaikus népi imádságként meghatározott népköltészeti műfaj temérdek kincsére, amikor elmenőben voltak őrizői, és a szekularizált világban nem tudták kinek továbbadni.
„…üzentek értem – írta a Hegyet hágék, lőtőt lépék bevezetésében –, hogy el-elakadó hangjukat megörökítsem. Bár a halál a kapu előtt leselkedett, addig nem engedték be, míg egy ’jóravaló becses személj’ nem rögzítette (…) utolsó szó-, hangfoszlányukat.”
Erdélyi Zsuzsannát, adatközlő „szent öregei” „imaasszonyát” nem a vakszerencse vezette, a Feladat kereste meg Őt. Kiválasztott volt. Mert ki lett volna méltóbb és alkalmasabb az emberfeletti erőt, tudást követelő munkára, és ki értett volna jobban szót a „szelíd vénetskékkel”, mint a népdalgyűjtő Erdélyi János unokája, akiben asszonyként ugyanaz a felelősségérzet lakozott a „régi-régiek”-kel szemben, mint „a Katyi, Mari, Rozi, Ilon, Emera nénik”-ben. Átvette a hatalmas örökséget, és az utolsó sorig elszámolt vele azoknak, akiket illet: anyanyelvünk közösségének.
Hogy ezt írom, Zsuzsanna napja vagyon, amikor megszólalnak a pacsirták, de most csend van. „Utak megszomorodának, Fennálló fák térdet-fejet hajtának, Égi madarak véres könnyet hullatának…”, mert múlt pénteken elment a magyar szakrális néprajz nagyasszonya, Erdélyi Zsuzsanna. Lelkét hárman vitték, három szép angyalok. De csak egyik szemük sírt, a másik már nevetett, látva, hogy a „mennyország ajtaja megnyittatik néki, amen.”

Jámborné Balog Tünde

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére