Magyar Napló

A Dunánál

Költészet napja után, még egyszer József Attiláról. De most a szobráról, amelyet Marton László bronzba öntött, és amely A Dunánál című vers költőjét ábrázolja, aki ugyan úgy kezdi a versét, hogy „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj”, mégis évtizedekig kénytelen volt a Kossuth tér gyepének kellős közepén üldögélni. Igaz, ez szobrásza beleegyezésével történt, mivel a tér akkori bizton­sági szabályzata és elrendezése nem engedett meg mást.
Új helyén, az Parlament Duna-parti homlokzata előtt létrehozott sétányon a költő szobra immár nézheti, és nézi is a Dunát. A lépcsőfoko­­kon, amelyekre XX. századi szobrászatunk kimagasló alkotója, Mar­­ton László eredetileg is elhelyezte a költő alakját, olvasható most a bronzba öntött két verssor: „Mintha szivemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”
És a Duna ma is, mintha József Attila szívéből folyna tova, zavaros, bölcs és mély. Az új elhelyezésnek köszönhetően pedig ez a köztéri műalkotás Budapest egyik legkedveltebb és leglátogatottabb látványossága lett.
Tudom, mert – bár nem vagyok turista fővárosunkban – gyakran autózom el alatta és nézek föl rá, a pesti rakparton dél felé haladva.
Kü­­lö­­nösen a csúcsforgalom nyújt erre megfelelő alkalmat, amikor a gép­­­ko­­csi­­sor csak lépésben tud haladni, és bőven van rá időm, hogy meg­­­figyelhessem, és jólesőn állapíthassam meg: állandóan szeretetre méltó társaságban van a költő, nézőközönsége és fényképeszkedő látogatói kifogyhatatlanok. Hol sötéthajú távol-keletiek állják körül, büszkén mosolyogva az őket fényképező útitárs kamerájába, míg fekete szemüvegü­kön a Vár épületei mögött lemenni készülő Nap csillog, akár a Duna vizén, minden időben figyelemre méltó fényjátékkal. Hol kisfiúk, kislányok ülnek előtte a lépcsőn, és a költő mintha átölelné őket, miközben a szülők, nagyszülők a jövőnek szóló szép emléket kattintgatják. Hol a költő vállát átölelve állnak mögötte látogatói, hol kétoldalt, hozzá hasonlóan a Dunára függesztett szemmel üldögélnek mellette az elfáradt turisták, az olvasgató, beszélgető fiatalok. És vannak persze, akik a költőhöz hajolva szelfit, azaz József Attilával közös önarcképet készítenek mobiljukkal.
Mindezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy megszűnt volna a költő feloldhatatlannak érzett magánya, hogy elmúlna a verseiben saj­­gó fájdalom. Azt sem hiszem, hogy azok, akik olyan harcosan szervezkedtek a költő szobrának új, a Dunára néző, rakpart fölötti elhelyezése ellen, ez egyszer belátják, hogy nem volt igazuk. Mégis bízom abban, hogy József Attila szobrának középpontba kerülése, közkedveltségének jóleső megnyilvánulásai magukkal hozzák életművének jobb megis­­merését, és talán azt az általa óhajtott megbékélést is, amelyet a szobrot ihlető vers utolsó versszakában így fogalmazott meg: „…Én dolgozni akarok. / Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés, / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

publikálta:
4 publikáció
Mezey Katalin

(1943, Budapest) költő, író, műfordító, a Kilencek költőcsoport tagja. A Széphalom Könyvműhely igazgatója, 1992­től 2008­ig az Írók Szakszervezetének főtitkára. József Attila­ (1993), Prima­ (2007), Bethlen Gábor­ (2009) és Partiumi Írótábor díjas (2013). Legutóbbi kötete:
Bolygópályák (versek, 2010). Ismernek téged (2014).

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére