Magyar Napló

A Polska Gazeta és a Magyar Napló krakkói irodalmi estjén elhangzott kortárs magyar versek

Lengyelország nemzeti ünnepén (2015. november 11-én) a Krakkói Chiméra étteremben közös irodalmi esttel ünnepelt a Magyar Napló  és a Polska Gazeta szerzői köre. Itt az est folyamán elhangzott kortárs magyar szerzők versei olvashatók. Részletes beszámoló (képekkel) a karakkói programról ITT

 

Kovács István: Temetheted-e

 

Ha a felhők kiszáradt szivacsként

homokhegyekhez érnek

 

Ha ajkakat húz víz alá

az elmerülő ének

 

Ha térképek piros pontjai

jelölik csak a népet

 

És golyóálló üvegszemként

forog Földünk a fényben

 

Temetheted-e vérző arcod

a bodzák tenyerébe

 

 

Mezey Katalin: Október  hazalátogat

 

Október  hazalátogat. Nem kellemes személy.

Azt  mondták róla, disszidált, rég eltûnt, már nem él.

De  itt van, s újból galibát csinál. Mit és miért?

 

Hátrakötött  kézzel, drótba, kátránypapírba betekerték,

búcsúztatás  nem járt a holtnak, arccal a földnek elföldelték.

Attól  féltek, hogy másként fölkel, szelleme átfúrja a hantot,

a  börtönudvar kövét feltöri, és ad új harcra parancsot?

Veszélyes  a szabadság-részeg, főként, ha nem is kér kegyelmet,

veszélyes csőcselék a szellem, maga írná a történelmet.

 

De a szellem nem tér a sírba, szabadon száll, nem köti semmi,

amint a test zárja fölpattan, többé nem lehet rabbá tenni.

 

Szervezzük  meg, legyen, mondjuk: Forradalmi Ifjúsági Napok.

Történelmi show mindenkinek, retro-fíling, kakukk-galopp.

Az egyik építsen barrikádot, a másik majd kövekkel hajigál,

legyen, aki orvosnak öltözik, sebet kötöz és halált konstatál.

Nosztalgia villamos is lesz és lesz tank, eredeti,

és néhány zászló, lyukas közepű, és lesz majd néhány, aki lengeti.

 

De  a téren maguktól lengnek a zászlóhullámok pecabotok hegyén.

Szónokolnak, dalolnak és szavalnak. Nyáj pásztor nélkül. Szegény. Szegény.

Ablakból  nézik: “Mért van, hogyha nincs? A patkánylyukból előbújt a  múlt.”

“Nem  tudja, de magától is csinálja – született lázadó -, amit sosem  tanult.”

Vízágyúra  mászik, ahogy a tankra rég, villámlik, mennydörög.

Letépik,  megtapossák a zászlót a zászlóra fölesküdt rendőrök.

Gumibotoznak,  rúgnak, ütnek, – az emlékezés túl jól sikerült,

ötven  év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.

Börtönfolyosón,  véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat:

én  állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt.

 

Sötét  teremben ágál a rendezõ, hosszú árnyéka táncol a falon.

Kihívás  neki az is, hogy vagyunk: “Ne legyenek, hogyha nem akarom!”

 

Névnapján  eljött, velünk ünnepelt. Mint villámok között a szent király.

Izzó  parázs lett a város megint. Kihamvad? vagy reggelre lángban áll??

 

Oláh János: Szabadság

 

Saláta-tankönyvek Lapjai közt raboskodott

szeptembertől júniusig

Sztálin és Rákosi idézetekben zárva.

Mindenki róla beszélt, de nekem

fogalmam se volt, ki az,

s végképp nem tudtam, minek nevezzem,

ha egyszer – fennállt a veszélye ennek is –

valóban szólnom kell majd hozzá.

Az igazi nevét – mert mit jelent az,

hogy szabadság? – túlontúl frivolnak találtam.

Ki is lehet voltaképp ő?

Ezt kénytelen voltam teljes egészében

a képzeletre bízni.

A nyár lehet, gondoltam,

amely fölsebzi talpamat,

az izzó tarló,

vagy a vadvizi cikázás a csíkot rejtő

kardélű sás között a fűzkosárral,

a föld, a víz, a nap talánya,

a szemem láttára meggyalázott asszonyok,

dicséret és fenyítés kagylómély börtöne,

minden,

amit gyerekét sirató gyűrött-öreg arcként

a föld kivallott,

és az olajos tankok lánctalpnyoma

örvénylő zokogássá rántott össze,

igen, az elhasznált sátorponyva-ég,

amit kés hasít fel,

a golyópergette vakolat sava,

mikor a szemedbe verődik,

és mindent, mindent kiolt.

 

Zsille Gábor: Varsó

 

Érkezés után kezdetét vette az ötnapos ünnep,

az időtlen üldögélés napernyők alatt,

séta parkokban, szobrok és galambok között,

az emlékműnél óránként őrségváltás,

elégedett turisták, vakuvillogás.

És sehol egy felhő az égen, sehol egy baljós jel.

Mindeközben a fejemben lakó idegenvezető

ezeket mondta:

Ennél a falnál hatvanöt embert

lőttek agyon a nácik.

Ebben a házban négy egyetemista

halt meg a felkelés során.

Ahol most ülünk, a sörsátor mellett

kezdődik a középkori csatornarendszer,

amelyen keresztül jöttek-mentek

az összekötők, kamasz cserkészlányok.

Minden üzenettel négyen indultak útnak,

és legfeljebb egyikük érkezett meg.

Itt lökte a sárba egy náci tiszt

a hetvenkilenc éves professzort,

aki legkedvesebb könyveit menekítette.

Mialatt agyonverték, testével Hérakleitoszt védte.

Jobbra látható a hősiesség.

Balra a feltámadásba rejtett halál.

 

Szőcs Géza: Ballada Falábú Jancsiról

 

Ez itt Falábú Jancsi balladája, nem az én balladám,

halljátok, édes kismamák a téren, s te dörzsölt nagy vagány,

s ti mind, gyanútlan erre járó népek: kiről e nóta szól,

ő volt ám itt kemény legény a téren – Falábú Jancsi volt.

 

Falábú Jancsi volt.

 

Vörös kísértet járta át a placcot, s bár lopva jött, de mindenek felett.

Rossz sors várt szegény földszintes hazánkra:

durva kommancsok tartománya lett.

Ta-tarto, tarto, tartománya lett.

 

Hja-ja,

kísértet járta át meg át a földrészt,

mely Európa névre hallgatott,

s egy híres vers tömör szavával szólva:

bebádogoztak minden ablakot.

 

Bebá-

bebá-

bizony bebádogoztak

a börtönőrök minden ablakot.

Trilla-la, tralla-la.

S hogy bádoggal lett befedve az ég,

bizony fegyvert ragadtak

Falábú Jancsiék!

Ejhaj, Falábú Jancsiék.

 

Sikoltoztak a nők a bolti sorban:

János, ne hozza ránk a frászt –

mert jött Falábú, mordállyal kezében,

hát ahogy kinéz egy kísértetvadász,

úgy jött Falábú, száján vad mosollyal.

Trilla, tralla, trallalla,

János, ne hozza ránk a frászt.

 

Jött a kísértet, ámde mindhiába.

Jancsiék bezárták őt

egy föl nem bontható végrendeletbe

vagy micsodába,

rázártak egy pecsétes levelet.

És visszaküldték őt a feladóhoz.

 

Talán a Vörös térre ment az ajánlott küldemény,

esetleg máshova,

de nem jött vissza,

s lehet, nem is jő vissza többé,

lehet, nem is jő vissza már soha.

 

Ám amíg dulakodtak, a kísértet megharapta Jancsit.

Megha-

megha-

megharapta, haj…

s így vadászat közben érte őt halála.

Érte csak ez a kis dalocsk’ a hála.

 

Hát ez volt Falábú Jancsi balladája.

 

 

Farkas Árpád

 

MIKOR AZ ÖREGEMBEREK MOSAKODNAK,

százados esõk csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról,

csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosdanak az

öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelõjánosok

méltóságával a cínezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak,

mintha utoljára mosakodnának, törülközõt sem

kötnek már derekukra, spriccolja a víz a nadrágot, nem

számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölõ mozdulat

megmunkál minden bõrfelületet, pórusokat zaklat: rá-

érõs, meregetõ és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak

az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz,

s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed

százados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földrõl,

forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a

Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva

a bajonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügetõ hajolgatással

kergettek ellenséget vagy épp elõle futtak, fölperzselve

a földet, és szagolva, törölve magukról vért; úgy

mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed szá-

zad szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik

mindig tisztán szerettek volna élni, friss, törülközés utáni

hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így

az öregek, már csak temetések elõtt, mikor utolsó útjukra

kell kísérniük a vissza nem térõ társat, úgy mosakodnak,

bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának,

mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a

tiszta búzát termõ anyaföldbe, melyet szétporladó testük

lassan megillet.

Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal

hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.

 

Fotó: Huszár Boglárka

publikálta:
360 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére