Magyar Napló

Falusi Márton előadása “A nyitott mű esztétikája Nagy László lírájában” címmel

Elhangzott a Magyar Írószövetség “Az újrateremtés indulata” c. konferenciáján a Nagy László-év zárórendezvényén 2015. november 18-án

Falusi Márton előadása megtekinthető videón ITT

 

A nyitott mű esztétikája Nagy László lírájában

Amikor kiskamaszként költő mesterem Nagy László Rege a tűzről és jácintról című hosszúversére felhívta a figyelmemet, és azt elolvastam, azonnal – ma úgy mondanám – a mű értelem előtti, „szuggesztiós mezőjébe” kerültem anélkül, hogy akár a denotatív, akár a konnotatív értékeit igazán számba vehettem volna. E szuggesztiós mezőt akkor még nem kultúrfilozófiai vagy művelődéstörténeti ismeretek határolták, csupán életrajzi tények: mesterem poétikai alapállását, mindazt, amit nekem továbbadott, Utassy Józseftől sajátította el, aki – gyermeki fantáziámban némi transzcendens fuvallattal zizegtetve a kéziratpapírt – mintegy kapcsolatot teremtett Nagy László és közte. Azóta egyetemi tankönyvek és kánoni tanulmányok sokaságát lapozgattam át, hogy tisztán lássam, nemzedéktársaim általában miért az ellentétes irányból közelítenek a legendás költőhöz. Pozíciómat is azért fedem föl mindjárt a legelején, mert teoretikusan fejlődőképes vagyok, így alaposan megtanultam a leckét: minden kijelentéssel odavész az ártatlanság. Előadásom – az időkorlát miatt – nem arra keres választ, hogy a mai kánon a Nagy László-i poétikát miért tartja folytathatatlan tradíciónak – megtették ezt már többen is előttem –, hanem cáfolja azokat az irodalomtudományi érveket, amelyek szerint Nagy László (és Juhász Ferenc) ötvenes években kezdődő költészettörténeti fordulatát Petri György (Magyarázatok M. számára, 1972), Oravecz Imre (Héj, 1972) és Tandori Dezső (Egy talált tárgy megtisztítása, 1973) poétikái felülírták. Természetesen vizsgálni fogom e mondat két, gyanús tartalmú kifejezését, a „fordulatot” és a „felülírást”. Hipotézisem második elemeként Umberto Eco „nyitott mű”-fogalmát mozgósítom annak demonstrálására, hogy a négy alkotó a bevett kategóriákkal nem játszható ki érvényesen egymás ellen.

Mindenekelőtt a felvetésemben rejlő apóriát bontom ki. Nem vitatom ugyanis, hogy a Nagy László-i költészetet radikálisan kritizálók is elismerik annak újszerű formajegyeit, melyeknek lényegét a népiesség és a modernitás szintézisében ragadják meg. Az elismerés erejét azonban komoly fenntartásaik csökkentik. Ilyesféle utólagos rezerváció, hogy a felívelő pályakezdést követően a költő sematizálódott, modorossá vált, valamint hogy poétikája csupán kivételes történelmi helyzetben érvényesülhetett. Előbbi arról tesz tanúságot, hogy egy episztemológiai, utóbbi pedig arról, hogy egy politikatörténeti korszak Nagy Lászlóval végleg lezárult, s e két – egymással összefüggő – eseménysorozat miatt a Kunstwollen, valamint az esztétikai tapasztalat alanyának fundamentálontológiai státusza megváltozott. Mindezt a Nagy László-i lírát övező értelmezések három kulcsfogalmának elemzésébe sűrítem. A költő „képviseleti magatartásmintáját” Petri Györgyével, „szubjektumfilozófiáját” Oravecz Imréével, „nyelvfilozófiáját” pedig Tandori Dezsőével összehasonlítva szokás alulértékelni. A hazánkban uralkodó költészettörténeti narratíva zavarba ejtő vonása, hogy a korszerűséget és – ami ezzel szinonim – a világirodalmi mércét a „kiszámíthatónak” titulált Nagy László-i konvencióhoz képest határozza meg. Az esztétikai invenció fokmérője e szerint a Nagy László-i hagyománnyal való szakítás mértéke lenne.

Ab ovo gyanút ébreszt a szemfüles gondolkodóban, hogy Petri, Oravecz és Tandori életművei meglehetősen különbözők, ugyancsak bajosan sorolhatók együvé ismeretelméleti és politikafilozófiai szempontból. Feltűnő, hogy az 1945 utáni magyar költészettörténések cselekményesítése egyre egysíkúbb. Attól kezdve, hogy megjelentek az Első ének (1968), a Költők egymás közt (1969) és az Elérhetetlen föld (1970) című antológiák, egészen addig, hogy A magyar irodalom történetei című, reprezentatívnak szánt tanulmánygyűjtemény napvilágot látott (2007), a Nagy Lászlót, illetőleg poétikájának folytatóit, újraértelmezőit – Utassytól és Kiss Benedektől, Bella Istvántól és Ratkó Józseftől az újabb költői nemzedékekig – kísérő kritika az irodalomtörténet-írás fejlődéselvű linearitása szellemében egyre elmarasztalóbb. Amíg kezdetben a költői és a kritikusi megszólalások is a különböző beszédmódok egyenrangúságát, egymás melletti érvényesülését, sőt dialogicitását ígérték, a rendszerváltás után az irodalomértést végképp csapdába ejtette az általam referencia-paradoxonnak hívott szemléletmód, amelyre a későbbiekben kitérek. Bella István aforizmája – „Nagy László hét éve meghalt, Mégis övé itt minden” – ugyanúgy nemzedéki tapasztalatként élt, mint Petri Györgyé: „Naívitásod örökre hiányzik. / Hogy ennyire ál. Hogy ennyire naív. / Mintha az ablakon át tükörbe.” E két vers (Harangszó Nagy László ünnepén, N. L. emlékére) a hagyományhoz való viszony két, markánsan különböző attitűdjét ábrázolja, ám csupán másféle episztemológiát és politikafilozófiát posztulál anélkül, hogy az övétől eltérőt diszkreditálná. Bella himnikus hanghordozása, melynek architextusa az epitáfium, ugyanúgy Nagy László poétikáját teszi világba vetettségének origójába, mint a blaszfémia retorikai eszközét használó Petri, aki a megszólítottat tabusítja, nevének csak monogramját írva le. A Petri-vers szó szerinti olvasata lehet igazságtalanul sértő, de csak ha elfeledkezünk arról, hogy a műalkotás retorikailag nyelvtani jelentésével ellenkező értelmű is lehet. Petri beszélője két okból is „örülhet” pályatársa-elődje hiányának: egyrészt mint szuverén alkotónak nem kell folytonosan a nagy költő frusztráló jelenlétével küzdenie. Másrészt a nyelvi kényszerítés révén, verbálisan, a „nagylászlóisággal” mint toposszal együtt úgy érzi, hogy megszabadulhat a diktatúra uralmától is. Ezzel rögtön elérkeztünk a képviseleti magatartásminta értelmezéséhez, ami részben egy tévhit eloszlatására nyújt alkalmat, részben pedig a vitapartnerek politikafilozófiájának tisztázására.

Bedecs László disszertációja összegzi Tandori, Petri és Oravecz poétikájának fölényét Nagy Lászlóéhoz képest (Beszélni nehéz). Számára Nagy László a hatvanas évek végéig egyeduralkodó magyar költészet emblémája, afféle – Fülep Lajos-i értelemben vett – világnézeté. Ennek eredménye egy „patetikus, himnikus és gyakran tragikus hanghordozású, a közvetlen megszólítást kedvelő, ekkorra szűkössé és kényelmetlenné vált líra, melynek – miként Nagy László költészetének is – a jó és a rossz közötti morális döntések meghozhatóságában való hit épp úgy meghatározó eleme, mint e döntéseknek a költői szerep felőli felértékelése”. Bedecs másutt kifejezetten „szerepkalitkának” láttatja ezt a modellt, retorizáltnak, küldetésesnek, prófetikusnak, váteszinek, omnipotensnek – hogy csak néhány bevett jelzőt emeljek ki, amelyek közforgalomban is vannak. E megközelítés, noha eleve roppant homályos fogalmakkal dolgozik, két oldalról is bírálható. Egyrészt korántsem magától értetődő, hogy Nagy László lírájának lényegét ragadja meg, másrészt az sem, hogy a poétika, amely ekként talán értelmezhető, alulteljesít másféle poétikákhoz képest. Ha ugyanis alulteljesít, meg kell határoznunk, hogyan mérjük teljesítményét. Könnyen bebizonyítható például, hogy Nagy Lászlótól egyáltalán nem idegen az (ön)irónia (Szentpáli vers; Inkarnáció ezüstben; Vendégek jövetele), sőt helyenként a vaskosság sem (Balassi Bálint lázbeszéde), ahogyan Petri is hajlamos a közvetlen megszólításra. Ide tartozik a Nagy Lászlóval szemben legtöbbször felhozott érv, mely szerint bináris világot vizionált: „Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen”. A bináris világkép azonban – megint egy szokványos formulát idézve – részint a diktatúra logikáját követi, részint az elnyomó rendszer bukása után idejétmúlt. A képviseleti líra is ebben a modellben kap értelmet: a költő nyilván a „jókat” képviseli és a „rosszakkal” tusakodik, szubtilisabb megfogalmazásban: a gyengék, a társadalom peremére szorítottak, netán heroizmusukkal a sokaság fölé emelkedők nevében szól, ami – állítólag – nem csak költőietlen eljárás, de egyszersmind olyan is, amit a demokratikus pluralizmus egyszer s mindenkorra amortizált. Az irodalomértés utólagos értékelése szerint Nagy László (és Juhász Ferenc) poétikája az ötvenes években a hatalmi beszédmód alternatívája lehetett, ám a hetvenes évektől a hatalom bináris logikájából csak a fordulat poétái törhettek ki – nyilván a hőn áhított demokrácia felé. Cselekedni a vers által kockázatos vállalkozás, mert a vers nem „cáfolhatatlan beszéd”; valamint hatáskörtúllépés, mert erre a beszélőt senki sem hatalmazza fel. Itt azonban, érezzük, menthetetlenül összekeveredik a költő és a költői én jellemzése. Valóban állítható a lírai énről, hogy „cselekszik”? Nem inkább az elveszített „totalitás”, az egységes kollektív emlékezet, az azonosság valóságos helyreállítására való törekvés egzisztenciális kudarcáról, e cselekvésképtelenségről tett performatív tanúbizonyságával hat ránk? Lehet-e attól korszerűtlen egy poétikai alapállás, mert szerepét komolyan játssza, álruháját, akár a zsoltáríróét, a krónikásét, a regösét, akár Balassi Bálintét, nem holmi maskaraként ölti fel? Voltaképpen nem a „cselekvés” problematikus, hiszen mint illokúciós beszédaktus más költőnél alkalmasint méltatandó, hanem a költői én rendteremtő szándéka, mely a katalogizált létezőket különféle létrétegekbe sorolja. De vajon esztétikai kategória-e a „kényelmetlenné válás”, vagy a lírai én döntésképessége?

A Nagy László-i szerepfelfogás inszinuálása mégis a Petriével összevetve igazán védhetetlen, ugyanis a fordulat remek poétája sem vonja ki magát a közösségi felelősségvállalás alól, sőt politikai költészete olykor bináris pozícióba is belehelyezkedik. Vajon a himnikus hangvétel, a fenséges nyelvalakítás miért alacsonyabb rendű Petrinek az ötletszerűség benyomását keltő, hétköznapi, gyakran obszcén, parlagias regisztereinél? Leginkább azért – ha az álláspontot helyesen értelmezem –, mert a tragikus és fennkölt beszédmód meg van győződve saját igazáról, asszertórikus és antiszkepticista, ily módon kinyilatkoztat, míg az ironikus és keresetlen megszólalások argumentálnak, tehát árnyaltabbak. De bebizonyította-e már valaki, hogy Petri költészete ismeretelméleti aspektusból árnyaltabb? Mit jelent vajon az „árnyaltság”, amelyet másutt „filozofikusnak”, „bölcseletinek” is mondanak? Sem az irónia, sem a keresetlenség (illúziója) nem teszi feltétlenül árnyaltabbá a morális kijelentéseket, de még az alanyi élménylíra kategóriája sem magyarázat az episztemológiai fiaskóra. Nagy László költészete polifonikus, a nézőpontokat és idősíkokat változtató, e téren semmiképpen sem monolitikusabb, mint a tárgyias lírai elmozdulások. Ráadásul Nagy László és Petri György a poézist és az etikát egyaránt összekapcsolják, csak éppen másféle politikai moralitást és poétikát választ egyikük, másfélét a másikuk. Nagy László reprezentácionalista, hiszi, hogy változó fogalmaink mégiscsak bizonyos változatlan tartalomra utalnak; ha a valóságban nem is, de a metafizika régióiban helyesen dönthetünk és kimondhatjuk az igazságot. Morálfilozófiailag viszont Petri sem szkepticista; a Nagyéhoz hasonló költői igazságszolgáltatás hatalmi fedezéke mögül szólal meg, ám fallibilista modalitással: nem hiszi, hogy az igazolásból következik az igazság. Attól, hogy a költő kivezényli pontos metaforáit a harcmezőre, az igazság még nincs definiálva. Mintha Nagy László elszánt kritikusai elsősorban lírai érveinek nem hinnének, ami circulus vitiosus. Nagy László poétikája idejétmúlt, amiért mer koherens lenni, a koherens poétika pedig azért idejétmúlt, mert a Nagy Lászlóéra jellemző, aki tudvalevőleg meghaladott alkotó. Innen ered a Petri-féle iróniában való abszolút hit, mely csalódottságot fejez ki a nyelv igazoló potenciáljában; amíg Nagy László az igazságot a kimondással teszi megtörténtté, a költői logosszal azonosítja. Igen ám, de a hagyományosan vitázó episztemológiák közül hogyan dönthető el, melyikük folytat sikeresebb esztétikai stratégiát? Különös párhuzam, hogy Heidegger modernista és posztmodern olvasatai is valahol itt divergálnak. A német filozófus új fogalmakat alkot, hogy a kijelentéslogikán felülemelkedjék, a certitudo helyett a veritast is hozzáférhetővé tegye; ezáltal persze szkeptikus is. Hisz az igazság „működésbe lépésében”, egyúttal a metafizika kiegyenlítetlen számláit sem rejti véka alá. Nagy László költészetéből éppígy kiemelhető a szemantikai rögzítetlenség és a rögzítettség is; attól függően, hogy az egységes világkép felbomlását, a totális világmegértés lehetetlenségét, vagy a teljesség megélésének lehetőségeit keressük benne. Idézzük a költőt: „Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”. Nagy versmondatainak disszonanciája, regiszterkeverései akkor is tanúsítják a közösséghez tartozó személyiség válságát, ha ezt a közösséget nem utasítja el; sőt az új, közösségszervező élményeket éppen a műalkotás keletkezteti. A „képviseleti” szó nem több, mint pejoratív jelző, üres jelölő, akárcsak szinonimája, a „váteszi”; hacsak nem kalkulálunk irodalmon kívüli megfontolásokkal.

Tolcsvai Nagy Gábor Bedecshez hasonlóképpen fogalmaz (A magyar irodalom történetei), ám kritikáját újabb fogalommal gazdagítja: „A külső, nem irodalmi tényezők, amelyek a vallomásos és képviseleti költészeti formákkal kapcsolódtak össze, kissé távol tartották ezt a költészetet a kortárs irodalom más áramlataitól. A világra való rácsodálkozás enyhe naivsága, a közösségmagyarázat és a történelemértelmezés néha kissé egysíkú jellege, valamint a személyiség kérdéseinek háttérbe szorítása e költészetet kiszolgáltatta a történeti eseményeknek.” Miféle külső, nem irodalmi tényezőkre utal a kritikus? Azok vajon hogyan mutathatók ki a költői szövegekből, ha egyszer „külsők”? Tolcsvai ex cathedra kijelenti, hogy Nagy László számára az irodalom „a társadalmi kérdések megoldásának terepe”, „elismeri a művészet ideológia és politika alá rendeltségét”. Efféle gondolat azonban nem támasztható szöveghellyel alá, már csak azért sem, mert a vers legfeljebb egyfajta politikafilozófiát képviselhet, de közvetlenül semmiképpen sem egy közösséget. Ahhoz, hogy egy közösséget képviseljen, valamiféle közösségnek kell értelmeznie, nemcsak a kritikusi individuumnak, amit, ugye, az uralkodó teóriák nem ismernek el. A kortárs irodalomértés erre talán úgy felelne, hogy Nagy László poétikája kilép a „szövegszerűségből” a „világszerűségbe”. Csakhogy ettől még autonóm műalkotás marad. Semmi egyéb tényezőn nem, csupán a megváltozott interpretáción múlott, hogy Nagy László beszédmódja a közösséget és történelmét többé nem reprezentálhatja. Mégpedig Nagy László költészete nem eshet ki „nem irodalmi tényezők” miatt a kortárs irodalomból, főként, ha az az irodalmat inkább szövegszerűnek, mintsem világszerűnek szeretné látni. Miért „egysíkúbb”, „naivabb” Nagy László közösségmagyarázata Petriénél? Hiszen – képletesen szólva – az Iszkáztól Európáig jutó költő éppen a közösség és az individuum bonyolult kapcsolatrendszerét fogta föl újszerűen, kivált pedig e kettő történelmi temporalitását; ez pedig egyáltalán nincs „kiszolgáltatva” a diktatúra „jó-rossz” dichotómiájának (amennyiben Tolcsvai Nagy ezt érti a „politika és ideológia alá rendeltségen”).

A kortárs irodalomértés e ponton logikai bukfencet hány. Ennek leírására vezetem be a referencia-paradoxont. A bölcseleti árnyaltság és poétikai reflexivitás oltárán az irodalomtudomány kész feláldozni a művek referencialitását, ugyanakkor a „képviseleti” vagy az „ideologikus” címkék felragasztásával a korszerűtlennek nyilvánított poétikát azért kárhoztatja, mert az „életvilágbeli tartományok színtereként” (Tolcsvai Nagy) egy bizonyos valóságot tükröz/a valóságot egy bizonyos módon tükrözi. Még pontosabban azt róják föl Nagy László költészetének, hogy ábrázolástechnikája elavult, nem alkalmas a „jelentésszóródásra”, kizárólag zárt, egyirányú jelentéseket tűr meg. Pusztán ideologéma, hogy Nagy László költészete nem érthető meg egyféle ideológia nélkül; vagyis aki nem teszi magáévá a diktatúra narratíváját, annak értelmetlen, aki magáévá teszi, annak sematikus. De vajon mivel igazolható az efféle állítás? A „képviseletiség” (mandátumosság) stigmája éppen azt az eljárást leplezi, amely a költői megszólalásokat apriori szemiotizálja; úgy intézi, hogy a Nagy László pozíciójából megnyilvánuló lírai én csakis egy olyan közösség nevében beszélhet, amely eleve föl van osztva igazakra és hazugokra, ami rosszindulatú előfeltevés, semmi több. Petri György költészetéből a valóságnak semmivel sem kevésbé határozott képe rajzolódik ki; ráadásul metaforaalkotási technikája meghökkentően hasonlít Nagy Lászlóéhoz; csak éppen Nagy a szakralizálásra, Petri a vulgarizálásra hajlik. A szerelmi költészet nehézségeiről – és sok más verse – nyíltan számot vet ábrázolástechnikai gondokkal, de a Himnusz minden időben sokféle létréteget feltáró disszonanciája szintén bizonytalan, amennyiben a helyes megnevezést kutatja; a Másik világa, a közszemlére tett intimitás egyszerre ismerős és idegen, otthonos és félelmetes, autentikus és elidegenedett. Olybá tűnik, hogy a referencialitás nem a költemények ismeretelméleti stratégiájából fakad, hanem az interpretációkból, amelyek Nagy Lászlót az értékduálok tekintélyuralmi normavilágáért elmarasztalják, Petri Györgyöt pedig a jelentések demokratikus pluralizmusáért magasztalják; elfedve, hogy a „világszerűséget” ők maguk vetítik rá a „szövegszerűségre”. Odorics Ferenc ugyanígy nem tudja meggyőzően indokolni, hogy a letűntnek hitt poétika mitől olyan, amilyennek beállítja (A nagy szerelmi átvitel – Ki viszi át a fogában tartva Nagy Lászlót a túlsó partra?). „A küldetéses, képviseleti líra – melynek Nagy László az egyik reprezentánsa – megmondós, tudós beszélőt feltételez, amely üzenettel rendelkezik, s ezt az üzenetet továbbítani akarja bele a magyar lélekbe. Ez természetesen alapvetően csak zárt műalkotással lehetséges, amely nincs kiszolgáltatva a jelentések tükörjátékának.” A küldetéses líra az, amelyik zárt műalkotásokat hoz létre. Nagy László lírája küldetéses, mert zárt műalkotásokat hoz létre. Nagy László lírája zárt műalkotásokat hoz létre, mert küldetéses. Az érvelés pedig csak forog, forog körbe-körbe, mint a ringlispíl. „Zártság” viszont önmagában nincsen, lévén viszonyfogalom, ezért kísérletezem azzal, hogy a Nagy Lászlóéhoz képest korszerűnek felmutatott poétikákat vetem össze az övével. Ki lehet vajon az a „tudós beszélő”, aki „üzenetet” közvetít, és – újabb argumentumot mozgósítva – „a nyelvet eszközként használja”?

A korszerű teoretikusok olyasmivel is előhozakodnak ugyanis, hogy – amint Tolcsvai Nagy is említi – Nagy László sematikusan viszonyul a személyiség kérdéseihez, amiért a közösséggel feltétlenül azonosul. Érdekes, hogy például Görömbei András (Az utolsó évtized) a hatvanas−hetvenes évekre már többszörösen tudathasadásos psziché lírai megjelenítését mutatja ki Tandori, Örkény és Nagy László köteteiben is. Görömbei számára e három alkotó egyaránt a modern létezés, a diktatúra és a fogyasztói társadalom okozta háromszoros meghasonlásra reagál. „Lehetetlenné vált az értelmes cselekvés, ezért az irodalomban is profanizálódnia kellett a személyiségnek. Nem látszottak elfogadható irányjelzők; tárgyszerű, elemző módszerhez folyamodott az irodalom is. […] Ha áttekinthetetlennek bizonyult a lét, ezt az érzést tükröznie kellett az irodalomnak is.” „Az analitikus módszer előtérbe kerülése” – ahogy Görömbei fogalmaz – valóban megkülönbözteti Nagy Lászlót a három említett költőtől; a hosszúversek szintézisteremtő szándéka, a profanizálással szembeni reszakralizációs és remitologizációs (Jánosi Zoltán) eljárásai azonban az analízis időben nem fakuló, egyenrangú alternatívái. Fölöttébb indokolatlan, hogy Nagy László szubjektumfilozófiájának interpretációja az idők során miért sematizálódott. A fordulat teoretikusainak központi érve alighanem az alulreflektáltság, amely nem vizsgálja felül eszközeit, benne – Kálmán C. Györgyöt citálva – „az értékelő én bizonytalanságáról, kételyéről soha nincs szó”. A „biztos én”, a „Krisztus-póz” és a kiválasztottság-tudat az egyént, a természetet és a társadalmat differenciálatlanul egy egésznek látja, ami mögött elsősorban a tradicionalizmus vádja húzódhat meg. E szerint Nagy László nem hajlandó tudomást venni a modern kultúra funkcionális széttagoltságáról, s itt többnyire kapóra jön a népi indíttatás, amelyet könnyű medréből kifordítani. Tolcsvai Nagy Gábor például – Szegedy-Maszák Mihályt egyetértőleg idézve – a bartóki modellt elvitatja Nagy Lászlótól, mondván, hogy a költő célja „a nép demokratizálása”, „a népzene behelyezése a modernizált társadalomba”, valamint azt a tévedést is szemére veti, hogy „a paraszti hagyományban élő személynek tulajdonít művészi szándékot”. Ha csak a Menyegző groteszk ál-csujogatásaira gondolunk, vagy a Zöld Angyal komplex természet-fogalmára, rögtön cáfolhatjuk a reflektálatlanságot. Aligha találunk olyat az 1945 utáni magyar költők közül, aki a modernista költészet világirodalomban kifejlesztett eljárásai közül Nagy Lászlónál többfélét poétikájába olvasztott volna. Az ő életművében a vívódásra is szép számmal akadnak példák, még ha analitikus karakterük nem csak az értékfelismerés képességét, hanem érvényesítését is tematizálja.

Hogy egy műalkotás félreérthető-e, vagy sem, a teória kedvelt diskurzusa; aki azonban olvassa Nagy Lászlót – sőt akár Csoóri Sándor alapvető esszéit a folklórról –, nem veheti komolyan az iménti ellenvetéseket. A bartóki modell éppen arra keres stratégiát, hogy az archaikus népi kultúra artifact-jai, melyek elveszítették társadalmi bázisukat és az autentikus kultúrát mint szemiotizáló kontextust, miként járulhatnak hozzá az artwork-ök egyetemesen érvényes világmagyarázataihoz. Fölösleges is arra az antropológiai fejleményre utalni, hogy a modernség – és a posztkolonializmus is egyébként – a folklórt mennyire invenciózus módon hasznosította. Jánosi Zoltán bőségesen dokumentálta, hogy a „bartókiság” nemcsak közép-európai szemléletmód, sőt – Philosophus dicit – magát Hans Robert Jaussot is citálta ennek posztmodern jellegét is alátámasztandó. „Az irodalmi posztmodern ennélfogva nem a modernség atlanti központjaiból, hanem Dél-Amerika kontinentális peremhelyzetéből lépett elő, egy sajátságosan »periferikus modernitásból« (Carlos Rincón), mely éppúgy előfeltételezi a régi európai örökséget, annak autoritását, történetképét, mint technokráciáját, csupán az irántuk való engedelmességet mondja fel.” Nagy László költészetét én inkább olyannak ítélem meg, mint amelyik tudomásul veszi a válságba sodródott identitású euroszubjektum léttörténetét, reflektál is erre; mindazonáltal műveiben szembefordul e labilitás fenntartások nélküli elfogadásával, a „nagy szétbomlásba” (Fukuyama) nem nyugszik bele. A költő ilyetén lázadása a bizonytalanság ellen csakugyan őrzi a romantikus idealizmus, a Friedrich Schiller-i „szép látszat államának” eszményeit, sőt a zsenikultusz is felismerhető benne, ám e bölcseleti alapállást sajátos formai eszközökkel újítja meg. Kérdés persze az is, hogy a fordulat poétáinak panegyrikusa vajon nem táplál-e valamiféle zsenikultuszt, ám Nagy László költői szubjektumát ab ovo bölcseletileg alacsonyabb rendűnek nem tekinthetjük. Kinél is lenne alacsonyabb rendű?

Oravecz Imre lírája kézenfekvő analógia, hiszen tematikusan az elveszett paraszti világot, szokásait és rekvizitumait veszi számba. Oravecz pontosságra törekvő, szenvtelen stílusa, szinte eszköztelen nyelve azonban sem a nosztalgiát, sem a pátoszt nem nélkülözi, sőt még – a Nagy Lászlónak oly sokszor felhánytorgatott – személyességet sem. Bár Oravecz lírai alteregója tárgyszerű, külső megfigyelő, szemlélő és emlékező, a múlthoz való viszonya emocionális kötődésű. Bedecs Oravecz „ironikus személyiségkonstrukcióit” nem támasztja alá versekkel, a „szótári jelentések” elbizonytalanodása pedig – kiragadott példaként – Nagy László metaforikus szerkezeteire is vonatkoztatható lenne. A hopik könyve Előszavában nem más, mint Oravecz írja: „És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is.” Lehet, hogy az archaizáló gondolatalakzatokat használó Oravecz is képviseleti költő? Az ő költészete inkább díszítetlensége miatt különbözik Nagyétól, ám a trópusok halmozása korántsem bizonyíték a versek gondolati szegénységére, a többértelmű gondolatalakzatok pedig nemcsak Oravecznél kimutathatók. Nagy László poétikájának alulreflektáltként és túlretorizáltként való jellemzése során kivált problematikus, hogy metaforahasználatát kevésbé tartják „bölcseletinek”, mint – mondjuk Oravecz és Tandori – érvelésre (analízisre) alkalmasabb alakzatait.

Nagy Lászlót mégiscsak Tandori Dezsővel állítják szembe leggyakrabban, akinek az Egy talált tárgy megtisztítása című kötete a „nyelvi fordulat” ékes példája. Ezzel párhuzamosan pedig a magyar irodalom intézményes fordulata is végbe ment, amelynek eredménye, hogy – főként a rendszerváltás után – a legfontosabb irodalmi beszédmód a kritikaírás lett; a szekunder irodalom jelentősége háttérbe szorította a primér irodalmat. Amint az irodalomtudomány önnön „filozofikusságát” hangsúlyozta, tudásszociológiai értelemben a filozófiát „metafizikai központként” gondolva el, a költészettől is a „filozofikusságot” kérte számon. Mindazonáltal ahány poétikai felfogás, annyi filozófia; ezért az irodalomtudománynak pontosabban is meg kellett határoznia, miféle filozófián mutassuk meg a költészeti kánont. Így vált a filozófiai kánont uraló nyelvfilozófia-fajta a poétika értékmérőjévé, amelynek Tandori inkább megfelelt, mint Nagy László. De miként is azonosítható a költészetben e filozófia, és valóban nem applikálható Nagy László poétikájára? „Nagy László költészetének nyelvszemlélete szintén sajátos összetettséget mutat: egyrészt távol áll tőle a nyelv viszonylagosságának és a szubjektum nyelvi föltételezettségének a poétikai világképbeli érvényesítése, másrészt viszont nem egyetlen emelkedett nyelvváltozat retorikájával reprezentálja tragikus világképét, hanem egyrészt a paraszti hagyományú népnyelvit és a városi népnyelvit ötvözi az emelkedett irodalmi regiszterekkel, legjobb verseiben a különböző nyelvváltozatok eltérő esztétikai hatásának és igazságértékének feszültséget keltő szerkezetét megőrizve, másrészt a vizuális imaginációk jelentéstanának a hagyományos jelentéseket gyakran radikálisan megnyitó eljárásaival” – olvassuk Tolcsvai Nagy Gábortól. Az idézett kijelentés ugyan igyekszik elkerülni, hogy a „nyelvi megelőzöttség” tételéből megbuktassa Nagy Lászlót, mielőtt a költő e tételt kihúzhatná – hiszen a nyelvi regiszterek feszültségkeltő hatását is detektálja –; viszont Tolcsvai Nagy másutt már expressis verbis rámutat, hogy e poézis „19. századi”, „távol áll tőle a reflektáltság, a bölcseleti összetevő”. Itt érdemes felidéznünk Tolcsvai Nagy axiómáját is: „a polifónia a másképp elmondhatóság költői jelzése a nyelv uralhatóságának megkérdőjelezése nélkül”, mely kiválóan szemlélteti, hogy bár e poétika modernista, komplex és disszonáns – ekként talán mégsem oly naiv –, ám eléggé el nem ítélhető hibájaként nem viszi ad absurdum a nyelv képességeiben felmerülő kételyt (ezt az irodalomtörténész különben Csoóri Sándorról szólva is szinte szó szerint ugyanígy fogalmazza meg). Az efféle értékmérő persze kritizálható immanensen, a filozófia felől is. A filozófia ugyanis korántsem az a metafizikai központ, ahogyan – Husserl tudományszociológiáját vallva – a kortárs magyar irodalomértés kezeli: maga is plurális, végső igazságra sohasem jutó megismerési forma, a történetileg későbbi iskola nem rontja le a korábbiak eredményeit, állításai vitathatók stb. Másfelől meg kell különböztetnünk a filozófiát mint az irodalmi érték mércéjét és mint az irodalomelmélet nyelvszükségletét kielégítő diszciplínát. Előbbi fölöttébb nehezen védhető megközelítésmód – bár most ennek taglalására nem térhetek ki –, míg utóbbi valóban nehezen támadható.

Szétfeszítené az előadás kereteit, ha behatóan elemezném, Nagy László és Tandori Dezső poétikáinak nyelvfilozófiája miben tér el egymástól. Állítom viszont, hogy e különbség nem olyan radikális, mint a „naivitás”, „az önmagában tökéletesen biztos én” és a bölcseletileg korszerűen reflektáló beszédmód elterjedt dichotómiája sugallja. Igen, Nagy László kétségkívül más nyelvfilozófiát vall poétikájában, mint Tandori, ám ebből nem következik, hogy egyszersmind alacsonyabb rendűt is. Melyikük magabiztosabb, és mi a magabiztosság mértékegysége? Az úgynevezett „felnövesztett szubjektum” korántsem az ellentmondást nem tűrő, ideológiai hatalom, ahogy a kortárs irodalomértés el akarja hitetni. Nagy László szubjektuma a történelem és hagyomány folytonosságát képviseli – nem valamiféle szociológiai közösséget; ismert aforizmái – „szó van a világ leírásáról, kifejezéséről”; „állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység nyelvi eredetű az agyvelőben”; „azonos vagyok a szóval” stb. – éppen nem a nyelvfilozófiai reflektálatlanságot mutatják. Jóllehet Tandori közelebb áll ahhoz, hogy a jelölőt és a jelöltet teljesen elkülönítse – „Az emlékezés sajátosságai / eluralkodnak az emlékezés / tárgya felett” (Egy vers vágóasztala) –, mindkettőjük pozíciója az azonosság és a differencia kontinuumában helyezhető el; csak éppen Nagy László a „nagy szétbomlás” felől a társadalmi totalitás és a szó tiszta értelmének visszaszerzéséért perel („Tisztának a tisztát őrizzük meg, / oltalmazzuk az időben”), Tandori viszont a jelentésszóródással szembesít: „A szavak meg hol / rövidnek, kevéskének bizonyulnak, / hol naphosszat elhallgatnánk őket, hol meg / elég, ha csak a felét-harmadát / írjuk le a leírhatónak.” A „versben bujdosó haramia” hol a zsandárok kezére kerül, hol egérutat nyer, de a „bujdosás” a nyelvben eleve nem a természet és a kultúra egybevágóságát deklamálja naivan. Tandori azonban, amikor a következőt papírra veti: „[…] ha egy / vers többet érhetne, mint mondjuk / egy hajnali káposztaföld […] a vers maga / nagyon-nagyon keveset érne”, akkor visszahátrál a referenciához. Sőt a vers utalásszerkezetéről írja, hogy „Valami már nem-őriznivalóra [utal]; / valamire, ami több mint a vers, / de – néha – csak a vers után több annál.” A Tandori-verset szuverenitása tehát ugyanúgy kilépteti a valóságba, az illokúció nem hagyja, hogy autoreferenciálisan önmagába záródjon. A különbség abban áll, hogy Nagy László az „őrzés”, Tandori pedig a „nem őrzés”, tehát a felejtés emlékezetalakzatát építi, ám e kettő egymás színe és visszája, interdependensek. Talán azért sem vagylagosak, mert az önműködő nyelviség, a tulajdonképpeni formátlanság ugyanolyan szélsőséges naivitás lenne, mint a mindenkori formában pontosan rögzített jelentés illúziója. A másnál önmagában lét, a szabadság a szabadságnélküliségben stb.: Hegel és Marx óta ismerős toposzok, amelyeket Umberto Eco mozgósít is a „nyitott mű” dialektikájában.

A tömören vázolt, Nagy László poétikáját illető vádak valójában mind egyetlen fogalompárban találkoznak: a zártság−nyitottság dichotómiájában. Akár a képviseleti líra, akár a felnövesztett szubjektum, akár a nyelvfilozófiai reflexió támadási felületeit tapogatjuk le, ugyanarra a szimpla, elméleti síkon indokolhatatlan következtetésre jutunk, hogy az uralkodó kortárs teoretikusok Nagy László poétikáját azért nem tartják korszerűnek, mert az a művészetelmélet – szimbolikusan talán Arthur Danto 1964-es, híres Artworld-cikkéhez köthető – befogadó-orientált, paradigmatikus fordulata szerint nem bízza rá magát eléggé nyelvi médiumára és az interpretációra. Túlságosan hisz abban, hogy a kulturális közösség érti szavait, így nem az Artworld szubkultúráihoz beszél, hanem a közvetlen megszólalásformát választja, mintha az életvilág differenciálatlan totalitásként a 20. században előállítható lenne. Ez azonban teljesen hamis megközelítése az életműnek. A 20. századi művészetelméletben – ismereteim szerint – a nyitott mű fogalmát Umberto Eco dolgozta ki a legmegbízhatóbban. Igaz, hogy könyvében a példák – az informel festészet, a szeriális zene, Alain Resnais film- és Robbe-Grillet írásművészete, James Joyce és Jack Kerouac regényei – analogikusan meggyőzőbbek, mint a definitív kísérletek. Mi jellemzi Eco szerint a nyitott művet? „A szerzővel közös létrehozásra szólít”, ha „mozgásban levő”; „belső relációinak burjánzása révén nyitott”, ha „fizikailag befejezetlen”, és „végtelen számú lehetséges olvasat felé nyitott”. Az esztétikai tapasztalat ennek révén „nem valamely, előtte már létező Gestalt-nak […] egyszerű tudomásul vétele”, hanem „maga a világ tűnik aktív benne állásunk végeredményének”. Eco úgy látja, hogy amíg például Dante egyértelmű üzenetet közvetít, addig Joyce üzenete eleve, „az általa létrehozott formának köszönhetően” sokértelmű. Eco – bár előzetes megjegyzéseiben azt írja, hogy a nyitottság inkább modell, mintsem konkrétum, és semmiképpen sem értékelő szempont –, a „lehetőségmező” és az „információnövekedés” kategóriáinak igénybe vételével mégiscsak azt sugallja, hogy a 20. századi olvasó percepciójának, megismerőképességének a nyitott műforma felel meg. Eco okfejtései azonban mindvégig a szélsőségek között lavíroznak: hogyan határozható meg fogalmilag a nyitottság relatíve végtelen mivolta, amely még az intelligibilitás határain belül marad, és a jelentést nem üresíti ki teljesen, nem zavarja össze zörejjé.

Az efféle, 20. századi nyitottságot mindközönségesen egyén és közösség egyre problematikusabbá váló kapcsolatára vezethetjük vissza; s e tekintetben az elemzésembe vont négy költő a nyitottság más-más útját járja. Mindnyájan abból az alapvető felismerésből indulnak ki, amit Eco így summáz: „A szavak rendje már nem felel meg a dolgok rendjének.” Ahhoz, hogy a beszéd információt hordozhasson, ki kell lépnie az elfogadottból, normát kell sértenie, föl kell nyitnia a jelölők és jelöltek közötti, megszokással burkolt távolságot. Nagy László beszédmódja ugyanolyan, ártatlanságától megfosztott cselekvés, amely szembeszáll az ellaposodott konvencióval, mint Petrié, Oraveczé és Tandorié. A Nagy Lászlóval szembeni kritikusi fenntartások – amelyek beszédaktusait „ideologikusnak” bélyegzik – valójában a modernség legősibb, eldönthetetlen morálfilozófiai dilemmáját képmutatóan és egyoldalúan értelmezik. Az a beszélő, amelyik szavait, saját lelkiismeretét általános igazságként fogalmazza meg, szükségszerűen ideologikus, hiszen a nagy, totális kollektívum szétesett. Az a beszélő viszont, amelyik az érvényességre való törekvés nélkül cselekszik, beéri az egyszeri kimondással, semmiféle értelmezői közösségbe nem tartozhat, ily módon a szolipszizmusba hullik alá. A 20. század művészet(elmélet)e felfogható a kollektív szubjektum elveszítéséhez való állandó viszonyulások összességeként. Ha nincsenek adekvát stílusirányzatok, amelyek adott szituációban a szavakat és a dolgokat összerántják, akkor „minden mondható”. Ha minden mondható, bármiként érthető is, a végtelen nyitottság a végtelen zártságba torkollik. Az elméletek ezért egy bizonyos ponton mind arra kényszerülnek, hogy – az értelemadás végett – visszacsempésszék a kollektivitást. A végtelenül nyitott mű ugyanis – mely a valóságban sohasem létezhet – műalkotásként megszünteti önmagát; olyanná válik, mint a hegeli „széplélek” megnyilatkozása: „A valóság nélküli széplélek abban az ellentmondásban vergődik, amelyben tiszta személyes énje áll azzal a szükségszerűséggel, hogy külső létté váljék.” Mi más ez, mint a valószerűség nélküli szövegszerűség, amelyik nem objektiválódik? A Nagy Lászlót félreértelmezők azt a hagyománykincset, amelyet a költői én az archaikusból, a portréversekben jelölt kultúrahordozóktól, a bonyolult, népi eredetű ritmusképletekből merít, nemcsak kollektív érdekeltségnek, hanem szükségszerűen ideologikusnak is látják. Szerintük ugyanis a beszédaktusok érvényességi igénye minden esetben ideológia. Ezáltal pedig a költőnek felhánytorgatott „irodalmon kívüliség” komponensét ők adják hozzá a poétika egyenleteihez: Nagy László individuáletikája nem azonos az övékkel, ezért nem alkothat elég jó műveket.

Semmivel sem támasztható alá, hogy – például – Petri elbizonytalanító alakzatai, Oravecz vagy Tandori koanjai nyitottabb művek lennének Nagy László hosszúverseinél, amiért előbbiek poétikája tudatosítja a totalitás elveszítését, utóbbi viszont naivan úgy tesz, mintha azt nem venné tudomásul. Valójában mind a négy életmű négy különböző stratégiát hajt végre az értelmezői közösség pótlására; és éppen az a mozzanat teszi poétikáikat egyedülállóvá – ha tetszik, korszerűvé –, hogy az én és a Másik viszonyának, illetőleg bizonytalanságának milyen beszédaktusokkal adnak hangot. A formakényszer szabadságnélküliségének és a közösségnélküliség formaszabadságának dialektikus válságán azáltal lesznek úrrá, hogy e válsághelyzetet művészi eszközökkel tudatosítják.

 

 

 

 

publikálta:
311 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére