Magyar Napló

Mórocz Gábor előadása Nagy Lászlóról “A költő nem tévedhet” címmel

Elhangzott a Magyar Írószövetség “Az újrateremtés indulata” c. konferenciáján a Nagy László-év zárórendezvényén 2015. november 18-án

Mórocz Gábor előadása megtekinthető videón ITT

 

„A költő nem tévedhet”

(Szempontok Nagy László költői szerepfelfogásának értelmezéséhez)

Sokan és sokszor elmondták már Nagy Lászlóról, hogy etikus lény és etikus költő volt – de nem biztos, hogy pontosan meg is tudták határozni, mire gondolnak. Véleményem szerint ennek az „etikai beállítódásnak” a részletekbe menő vizsgálata komolyabb szellemi erőfeszítést és körültekintést igényel, ugyanakkor az attitűd lényegi tartalma viszonylag könnyen megragadható. Bármilyen banálisan hangzik is, egy világos vonalvezetésű gondolatmenet megalapozása érdekében ki lehet és ki is kell mondani: a költő létezésének és művészetének középponti mozzanata nem más, mint a kötelességteljesítés, a másokért való felelősségvállalás eszményének követése. Nagy László – aki mindenekelőtt költő volt, vagyis elméleti jellegű munkáiban sem rendszeralkotó filozófusként vagy esztétaként, „csak” hivatására magas szinten reflektáló művészként nyilvánult meg – a maga részéről nem is tételezett fel túl sok megoldásra váró nehézséget e probléma tárgyalása során. Adok nektek aranyvesszőt című posztumusz kötetében összegyűjtött, rövid, vallomásos jellegű prózai írásaiban és interjúiban a költészetet – illetve a saját költészetét – egész egyszerűen jóra irányuló cselekvésnek látta és láttatta – hasonlóan bármely más, általa becsült mesterséghez. (Bár az is igaz, hogy a költészetet mégiscsak többre értékelte, mint általában a gyakorlati mesterségeket, amelyekről egyébként kevés humán értelmiségi nyilatkozott olyan elismerően, mint éppen ő.)

Ez a puritanizmusig menően lecsupaszított, etikai alapú esztétikumfelfogás, illetve költői szerepértelmezés szükségszerűen vált konzervatív karakterűvé. Nagy László elméleti szövegeiből egyértelműen kiolvasható egy olyan, „antimodernnek” is nevezhető eszmei tendencia, amelynek egyik fő összetevője az értékrelativizmus elutasítása. A „jó” a költő számára nem szubjektív, nem partikuláris, hanem egyetemes: az emberi nemhez köthető fogalom. Vagyis az értékrelativizmussal való szembeszegülés egyszersmind az emberiség egységének a tételezését, mi több: affirmálását is jelenti ebben a gondolati körben.

Ugyanakkor Nagy Lászlónál az emberi létezés nehezen megfogható lényegét – illetve annak legértékesebb mozzanatát, az emberi jót – eredendően a nép, pontosabban: a népi gyökerű kultúra közvetíti érthető, átélhető módon. Vagyis a költő nem tekinti antitetikusnak az emberiség és a nép (illetve a nemzet) viszonyát; nem a két pólus elválasztottságát, hanem egymásra utaltságát hangsúlyozza. Az emberiség („emberi mivolt”, emberi jó) önmagában túlságosan elvont entitás, amely konkrét hordozóra szorul. Ez a szubsztrátum lesz a nép, amelynek látóköre azonban a maga szűk értelemben vett közvetlenségében a távlatosabb ön-és világismeret gátja lehet. Ezért van szükség az „emberi mivolt”, illetve az emberi jó különböző árnyalatait felmutató népi, nemzeti kultúrák közötti folyamatos párbeszédre, amely – ha az emberi szó terrénumára gondolunk – aligha lehet működőképes az eredendően különböző nyelvi közösségekhez tartozó költők, írók intenzív egymásra figyelése nélkül.

És ezen a ponton kell visszatérni a jóra irányuló szellemi cselekvés problémájára, amelynek két fő alakváltozata különíthető el egymástól Nagy László iránymutatása nyomán. Az egyik: a folytatható saját hagyomány, az általános emberi tartalmakat markáns, egyedi módon kifejező magyar népi, nemzeti kultúra képviselete, ami a szuverén alkotó hivatásának tekinthető. A másik: a világirodalom kiemelkedő teljesítményeinek megismertetése a hazai közönséggel – ami már az aszketikus önfegyelmet tanúsító műfordító feladata lesz.

Mind az alkotásnak, mind a műfordításnak ilyenfajta értelmezése – paradox módon – arra utal, hogy a kötelességteljesítést, a jóra irányuló cselekvést az emberiség egysége iránt elkötelezett Nagy László mindenekelőtt a nemzeti közösség relációjában értelmezte. Nem egyszerűen magyar nyelven író költőként, hanem a magyar nemzeti irodalom képviselőjeként tevékenykedett. És erre maga is reflektált, amikor a nemzeti hagyomány által determinált alkotónak vallotta magát. A magyar líra „fősodrának” a közösségi költészetet tekintette; elődei között Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, Csokonait, Petőfit, Arany Jánost, Adyt vagy József Attilát tartotta számon. Kétségtelenül heterogén ez a névsor; úgy vélem: a szó legszorosabb értelmében vett közösségelvű irodalomhoz lazábban köthető Csokonai vagy Arany János szerepeltetése ebben a kontextusban kevéssé indokolt – de nem az egyes példák a fontosak, hanem az az eszmeiség, amelyet Nagy László az imént felsorolt szerzőknek tulajdonít, és amelyet maga is belsővé tesz (bár „súlyos örökségként” emlegeti ezt a megkerülhetetlen szellemi hagyatékot).

Nagy László tehát – deklarált alapintenciója szerint – közösségi költő, aki – magától értetődő módon – nem egy ideális szellemi körnek, hanem egy konkrét, jelenvaló közönségnek ír. Vagyis nála a közösség problémája egyszersmind a közönség problémájaként is interpretálható.

Ám látni kell azt is, hogy az önértelmező közösségi költő közönséghez való viszonyulása korántsem zavartalan; joggal nevezhető ambivalensnek. Nagy László egyfelől hangsúlyozza, hogy a valódi költői mű szükségszerű korrelatívuma a közönség; hogy a vers nem azonos önmagával mindaddig, amíg nem képes másokra – jó esetben nem egy hermetikusan zárt, kis létszámú közösségre, hanem egy viszonylag szélesebb körre – hatást gyakorolni. Másfelől úgy látja: a közönség nagy része nem rendelkezik differenciált ízlésvilággal, éppen ezért nevelni kell. Vagyis Nagy László axiómaként kezeli azt a tételt, hogy a vers eredendően a közönség számára való, s így nem lehet érvényes a maga izolált valóságában. Ám ez a nyitottság nem egyenértékű azzal a vulgáris értelemben vett „demokratikus” meggyőződéssel, miszerint a költő, a költészet feladata az aktuális közönség kiszolgálása lenne. Nagy László szerint a költő nem szolgáltató, a költészet nem szolgáltatás: a lírikus nem alkalmazkodhat az átlagos befogadó igényszintjéhez, hanem fejlesztenie kell olvasói ízlését – vagy fellengzősebben úgy is fogalmazhatnánk: fel kell emelnie azokat, akikhez szól.

Mindez arra is utal, hogy Nagy László közönségfogalma kifejezetten dinamikus. A közönséget nem megváltoztathatatlan entitásnak tekinti, hanem olyasvalaminek, amely pozitív módon alakítható a nem is olyan távoli jövőben. Az esztétikai nevelés sikerébe vetett hit egyben azt is jelenti, hogy Nagy László a jelenhez képest értékesebbnek képzelt jövő felől közelít az „itt és most” világához. Az persze aligha tagadható, hogy a költő koncepciója enyhén utópisztikus színezetűvé válik ezen a ponton.

Másfelől viszont nagyon is reálisak, nagyon is konkrétak Nagy László reflexiói a közönségfogalom értelmezése kapcsán. A költő ugyanis fokozott figyelmet fordít arra, hogy egy-egy általa írott költemény nem egyszerűen a „steril” olvasás, hanem a versmondás, így az eleven szóbeliség közegében is egzisztál. Vagyis Nagy László nemcsak az olvasót, hanem a hallgatót is a „közönség” kategóriájába sorolja. Tudatosítja, hogy költeményei sok esetben – mint „előadott versek” – nem egy-egy magányos olvasóval találkoznak, hanem egy egész hallgatói csoporttal. A versei által megszólított közönség ennek megfelelően nem (csupán) többé-kevésbé izolált pozícióban lévő, monászszerű olvasók virtuális „egységeként” értelmezhető, hanem olyan befogadói csoportként, amely jó esetben – ha csak időlegesen is – élettel teli, valódi közösségként funkcionál.

Mind az előbbi, intermonadikus alapon szerveződő – vagyis közvetlenül „nem létező” – csoportot, mind az utóbbi, kézzelfogható, tényleges egységet képező közösséget maga az alkotó hozza létre, illetve tartja össze (ha nem is konkrét szervező munkája által). Mindez óhatatlanul felértékeli a költő személyét, különösen az „élő közönség” körében. Ám személyiségének és szerepének különleges volta a legkiválóbb költőt sem jogosítja fel arra, hogy visszaéljen szellemi befolyásával; nem manipulálhatja meddő vagy kártékony szómágiával műveinek befogadóit. Más feladata, „küldetése” van:  a nyelv útján keresztül megjeleníthetővé kell tennie olvasói (hallgatói) számára az általuk korábban nem ismert, nem birtokolt igazságot.

Mindez azt is jelenti, hogy Nagy László – egyfelől a gondolkodóként értékrelativizmusra, alkotóként formalizmusra hajló költőkkel, másfelől a természettudományos igazságfogalmat abszolutizáló, pozitivista vagy neopozitivista  indíttatású művészetteoretikusokkal szemben –  (újra) érvényesíteni kívánja a költészet igazságigényét a nyelv dinamikája révén.

            Az igazságot itt tehát nem a tudósok elvont formulái, hanem az etikai létmód iránt elkötelezett költő szavai közvetítik a fogékonyabb, képzettebb emberek felé. Vagyis Nagy László mint a szó művésze szoros összefüggést tételez a nyelv és az igazság tematikája között. Ám azt is látni kell, hogy a költő – a nyelv fetisizálására hajló teoretikusokkal és alkotókkal ellentétben – a szubjektív szubsztancia rangjára emelt nyelv kérdésénél fontosabbnak tartja a közösség – illetve egy kifinomultabb ízlésvilágú közönség – számára lefordítható igazság problémáját.

            S persze az is igaz, hogy nem az általában vett nyelvi jelrendszert, hanem kifejezetten a költői nyelvet kezeli kitüntetetten. Azt az ezerarcú, folyton megújuló költői nyelvet, amelyet az egysíkúbb hétköznapi nyelvvel ütköztet – éppen az általa kissé vázlatosan, inkább csak jelzésszerűen bemutatott igazság-problematika kapcsán.

E szembenállás lényege abban áll, hogy míg a hétköznapi nyelv elrejti, addig a költői nyelv feltárja vagy legalábbis feltárhatja az igazságot. Tegyük hozzá: a legjobb értelemben vett költői nyelv csak kivételes pillanatokban formálódhat meg. Ilyen pillanatok során a költő átmenetileg képes megszüntetni az igazságot leplező hétköznapi nyelvtől való eredendő függését, mi több: hatalomra tesz szert a nyelv, a szavak felett (holott a nyelv alapesetben senki által nem uralható). És ez nem öncélúan történik: a költő által uralt szavakon keresztül ugyanis feltárul és – az esztétikailag képzett közönség számára – egyszersmind közvetíthetővé is válik a rejtekező természetű igazság.

De felmerül a – könnyen váddá is átalakítható – kérdés: nem tulajdonít-e túlzott jelentőséget a költőnek, illetve a költői szerepnek az önértelmező Nagy László? Nem visszatetsző szerénytelenség, veszedelmes mértékű aránytévesztés-e azt gondolni, hogy a költő mint kiválasztott személy az általa kontrollált nyelven keresztül megoszthatóvá teszi vagy teheti az igazságot mások számára? Nem tételeződik-e a költő zsarnoki hajlamú – és adott esetben uralmi igényekkel is fellépő – ember feletti emberként ebben az értelmezési keretben?

Nagy László felületes olvasói és kevéssé empatikus kritikusai nyilván hajlanak igennel válaszolni erre a látszólag háromfelé ágazó egyetlenegy kérdésre – különösen akkor, ha rámutathatnak a költő egy óvatlannak tetsző – némi rosszindulattal önleplezőnek minősíthető – szentenciaszerű mondatára, amely egyik interjúja címeként is ismert: „A költő nem tévedhet”.

Könnyű félreérteni ezt a túlzottan magabiztosnak látszó, szinte kinyilatkoztatásszerű kijelentést. E mondat alapján úgy tűnhet, hogy a „teoretikus” Nagy László a költői szereppel együtt annak aktuális hordozóját – önmagát – eszményíti, méghozzá kritikátlanul. Azt hihetnénk: lényegében a csalhatatlanság jogát vindikálja a maga számára.

Ez azonban felszínes magyarázatnak bizonyul, ha ismerjük az idézett mondat szövegösszefüggését is. Nagy László gondolata a maga csonkítatlan valójában a következő: „Mint költő érzem a felelősséget, a költő nem menekülhet, amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet.”

A teljes kontextus ismeretében világos: itt nem arról van szó, hogy Nagy László – illetve általában a költő – feltétlen tiszteletet követel a maga számára csak azért, mert költőnek született. „A költő nem tévedhet” formula nem mások, hanem önmaga számára jelent figyelmeztetést. Ez a mondat ugyanis nem azt jelenti, hogy – sokat tévedő embertársaival szemben – a költő tévedhetetlen, hanem azt, hogy nem szabad tévednie. Vagy fogalmazhatunk úgy is: nem a nála gyarlóbbaktól várja el azt, hogy tévedhetetlennek képzeljék, hanem önmagával szemben támaszt rendkívüli elvárásokat. Azaz nem a jog, hanem a kötelesség, illetve az emberfeletti mértékű felelősségvállalás mozzanata a döntő ebben a hitvallásban. A költő létezési módjának itt nem a gáttalan önmegvalósítás, a magamutogatás, hanem a tehervállalás a legfőbb összetevője (hiszen egy írástudó számára annál nagyobb terhet, mint hogy nem egyszerűen a hazugsághoz vagy a mellébeszéléshez, hanem még a tévedéshez sincs joga, aligha lehet elképzelni).

Magától értetődő, hogy az ilyen típusú – a felelősség-, illetve tehervállalás jegyében létrejövő – költészetnek a játékosság nem lehet meghatározó eleme, s így a tettetésen, mimikrin alapuló irónia sem, amely szinte már kötelező kifejezésmóddá vált az irodalomban – a költészetben is! – a XX. század végén és a XXI. század elején.

Nagy Lászlóra ez alapján persze rá lehet sütni a bélyeget, hogy iróniátlan költő (vagy iróniátlan gondolkodó), de talán inkább azt kellene hangsúlyozni, hogy ő a komolyság attitűdjének egyik legkövetkezetesebb reprezentánsa a modern magyar irodalomban. Olyan művész, aki a divatos koráramlatoknak ellentmondva fontosnak, megőrzendőnek tartja a poézis etikai hivatását. Akárcsak az utóbbi évtizedekben – hozzá hasonlóan – „korszerűtlennek” minősített Babits Mihály. Az a Babits, aki mint költő – természetesen nem pályakezdő időszakában, amikor még intellektuális nyelvi játékokkal kísérletezett, hanem második és harmadik alkotói korszakában – értékközvetítésre, illetve – az általa képviselt „örök értékek” nevében – erkölcsi ítéletmondásra vállalkozott egyidejűleg. Akire különös módon maga Nagy László nem hivatkozik elődjeként, ám aki – fiatalabb pályatársáénál filozofikusabb alkata, szubtilisebb kifejezésmódja ellenére – alapintencióját tekintve közelebbi rokona a felsőiszkázi költőnek, mint a kevésbé egyértelmű, kevésbé „küldetéses” költői szerepfelfogást képviselő Csokonai vagy Arany János.

Emellett pedig azt is látni kell, hogy Nagy Lászlóban igenis megvolt az igény arra, hogy költészetét ironikusabbá, játékosabbá tegye. Az idősödő alkotó, aki Kormos Istvánnak adott interjújában úgy vélekedett, hogy a költőnek nincs joga tévedni, azt is kifejezésre juttatta, hogy van hajlama a játékosságra (ha korábban nem is igazán aknázta ki ezt az adottságát), s hogy immár szeretne játékosabb költő lenni. Márpedig ha ez így van, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a komolyság nem korlátoltság, hanem önkorlátozás eredménye volt Nagy László részéről.

 

 

 

Mórocz Gábor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

publikálta:
324 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére