Magyar Napló

Tóth Gábor előadása “Nagy László ember- és világképe a látomásos költészet eszközeivel” címmel

Nagy László ember- és világképe a látomásos költészet eszközeivel

Elhangzott a Magyar Írószövetség “Az újrateremtés indulata” c. konferenciáján a Nagy László-év zárórendezvényén 2015. november 18-án

Tóth Gábor előadása megtekinthető videón ITT

Nagy László költészetében a modern technikai civilizáció éles, kifinomult lírai igénnyel megformált kritikája a ’60-as évek alkotói periódusában bontakozott ki. Ezen időszak egyben a költő életművének legérettebb szakaszaként tartható számon, melynek fontos eleme a modern nagyvárosi ember elidegenedett, eredeti gyökerétől eltávolodott életvitelének a látomásos poétika eszközeivel történő ábrázolása. Az előadásban tárgyalt versek általános jellemzője a felfokozott, esetenként az irracionalitás határait súroló érzelmi attitűd, melyet jól jelez az egyes szakaszok képi és nyelvi túlzsúfoltsága: a halmozás a költeményekben ábrázolt élethelyzetek, tárgyak és események kapcsán egyaránt központi elvként jelenik meg. A költő érett alkotói korszakában született versekre általánosságban jellemző, hogy elsődleges szervezőelvük a valóság egyetemes rendszerezésének igénye, amely a szubjektumot körülvevő világ egészleges ábrázolására irányul. A téma szempontjából mindenekelőtt a Búcsúzik a lovacska, a Menyegző és bizonyos tekintetben a Himnusz minden időben című alkotások emelendők ki, mivel ezekben az aktuális történelmi kor sajátosságaira irányuló reflexió explicit formában mutatkozik meg. E költemények általános karaktere a metaforikus keretbe helyezett, nagyszabású víziók sajátos rendet képviselő burjánzása, valamint a költői én és a világ viszonyát uraló apokaliptikus látásmód.

A technika-kritika filozófiai jelentése kapcsán a Búcsúzik a lovacska című szintetizáló igényű vers a legfontosabb, melyben a költő az emberiség jövőjének vízióját alkotja meg a technikai civilizáció egyre nagyobb mértékben érvényre jutó folyamatainak és tendenciáinak fényében. A lírai én a valóság egészével történő számvetésekor szembesül azzal a ténnyel, hogy a gépi civilizáció előretörése és a modern technológia térhódítása súlyosan veszélyezteti a klasszikus humanista értékeket. Az emberi létmód alapját jelentő szilárd, önértékkel bíró formák és szabályok széttöredeznek, felaprózódnak. Az emberi lény egy megváltozott élethelyzetben találja magát, és folytonosan küzd azért, hogy megbirkózzon a világ komplexitásával: az új körülményekhez az irodalomnak is alkalmazkodnia kell. A versek társadalmi hátterét a nyugati civilizáció nagyvárosi életvitele képezi, amely az emberi létmód valamennyi szegmensét gyökeresen átformálta: a gépi működés egyre nagyobb mértékben érvényesülő, mindent átható mechanizmusa háttérbe szorítja az autentikus emberi megnyilvánulásokat: az ember és a gép közötti ontológiai határvonal egyre inkább elmosódik, illetve eltűnik: „Én ember akartam lenni/ az lesz hirtelen a gép/titeket másol/elrabolva agyatokat, szíveteket.” A modern emberre leselkedő legfőbb veszély az, hogy az elgépiesedett világ az önmagát önálló személyiségként elgondoló egyént megfosztja létének alapjától.

E létélmény alapját azon filozófiai gondolatok képezik, melyek az ipari társadalom európai kiteljesedésének tetőpontján születnek meg. A versek szociológiai és bölcseleti háttere tekintetében Georg Simmelnek a nagyváros szellemi életéről írt nagyhatású esszéje, valamint Martin Heidegger Kérdés a technika nyomán című műve tekinthető iránymutatónak. Az említett gondolkodók a modern életvitelnek az individuumra gyakorolt összetett és ellentmondásos hatásait vizsgálják annak érdekében, hogy megragadják az új szituációk közé helyeződött emberi lét lényegét. Ennek legfontosabb mozzanata a felgyorsult és sok esetben rendszertelenné vált életmód, amely az egyén életéből száműzi annak lehetőségét, hogy a külső természetben, valamint saját szubjektivitásának belső szférájában maradandó értékeket leljen fel. Az elemzett költemények tükrében mindezen tendenciákból az a következtetés vonható le, hogy a technikai valóság felszámolja a humanitás alapvető értékeit. Ezt az állapotot tükrözik az elidegenedés és a sivárság érzetét kifejező nyelvi és képi alakzatok: „szikla lett a zene/a tánc és ital” […] „mert idomom, szervezetem/ mérnöki ábra már (…) csoda/ fém-gyomor.”

E folyamatok egyben az embernek a természet idilli egységéből való kiszakadását idézik elő. Ennek elsődleges oka az élet szabad, kreatív spontaneitásának merev, mechanikus szabályszerűségek közé kényszerítése, amely a globális civilizáció terjeszkedésének szembetűnő kísérőjelensége. Ily módon az elgépiesedés megbontja az ember és a természet között eredendően fennálló harmonikus egyensúlyt, és az egyént idegenné, meghasonlottá teszi környező világában.

Ebben a szituációban a lírai szubjektum számára egyetlen lehetséges kiút körvonalazódik a condition humaine integritásának megmentése érdekében: a technika által eluralt emberi valóság dehumanizált szférájából vissza kell térnie a természet romlatlan, harmonikus és egészleges birodalmába. A költői én aggódva tekint az emberiség lehetséges jövőjére. Motivikus párhuzam fedezhető fel Juhász Ferenc Az éjszaka képei című, szintén a ’60-as években született, az oratórium zenei szerkezetét tükröző költeményével, melyben az emberiség végső pusztulásának illetve fennmaradásának dilemmája a nukleáris katasztrófák poszthumán végállapotába helyezve kerül ábrázolásra. E problémakör jelenléte is a két költői életmű szoros kapcsolatáról tanúskodik. Az elemzés tárgyát képező költemények megértéséhez fontos háttér-információként járul hozzá a hidegháborús világtörténelmi helyzet és az atomkorszak, melynek keretei között a hadászati technológia rohamos fejlődése nyomán állandósuló feszültség és fenyegetettség mellett a hideg, érzéketlen racionalitás általános jellemvonásként az emberi életvilág összes aspektusára kiterjed. Ennek fényében az elemzett versek közös jellemzőjeként emelhető ki, hogy bennük a költő az emberi élet jövőbeli lehetőségeivel és veszélyeivel a krízishelyzetként megjelenő történelmi háttér tükrében vet számot. A Himnusz minden időben című vers szemléletes képekben ábrázolja e kontextust: „Béta-sugárban reszkető,/Sok-fejű kölyket elvető (…)” Amennyiben a tényleges történelmi állapot „látleletét” a költeményekben egyöntetűen kifejeződő morális felelősség és szerepvállalás imperatívuszaira tekintettel vesszük szemügyre, megállapítható, hogy a költő életteréül szolgáló társadalmat átható közöny, érzéketlenség és elidegenedés egzisztenciális alaptapasztalatként jelenik meg. „A modern óraművilág a kiteljesedett, totálissá vált technika kora, amelyben minden létező automatikusan gépezetként jelenik meg, amelyben minden tevékenység automatikusan technikai jellegű lesz, amelyben a világ uralható szituációk sokaságaként létezik[…]”[1] A Búcsúzik a lovacska című vers e világszemléletet szemléletes poétikai eszközökkel jeleníti meg: „[A gép] ketyeg a tengerben, sivatagban/ketyeg a csillagokon”. A költői ént az egyetemes uralomra törő természetellenes gépi világ fojtogató börtönéből való kitörés vágya vezérli, ezáltal megteremti az embertelen körülmények ellenében ható erkölcsi szerepvállalás igényét. Az individuum és a természet közti ontológiai kettészakítottság ily módon ismét harmonikus egésszé áll össze: az én és a kozmosz egységévé. Ennek kapcsán a rousseau-i társadalomfilozófia egyik fő gondolati álláspontja is kiolvasható a versből.

A Menyegző című műben a lírikus legfontosabb feladata az élet spontán szabadságát és ebből fakadó örömét elpusztító sivárság elleni lázadás, amely a vers befejező szakaszának eksztázis-szerű beszédmódjában nyilvánul meg a magyar költészet konvencióinak radikális felbontása révén. A szélsőségek igenlése azonban egyértelműen a humanista értékek védelme iránti állhatatos elköteleződés jegyében történik. Rendkívül hangsúlyos eleme a versnek a régi, mind nagyobb mértékben háttérbe szoruló, eredeti formájukban visszahozhatatlan értékek iránti nosztalgia, amely a pusztulás látszólag visszafordíthatatlan folyamata közepette a remény lehetőségét villantja fel.

A kiindulópontként rögzített problémát a hivatkozott versek alapján megvilágító elemzések eredménye az a végkövetkeztetés, hogy Nagy László költői munkásságának érett korszaka az ember és a világ viszonyára vonatkozóan komplex, a szűk értelemben vett irodalmi kontextuson túlmutató jelentéstartalmakat hordoz. Ily módon fontos szerep illeti meg a posztmodern világállapot szüntelenül változó, bonyolult valóságának értelmezésében.

Az egyén és a technika viszonya a modernitás egyik fontos filozófiai problémája, és álláspontunk szerint lehetővé teszi az elemzett költemények mondanivalójának jobb megértését: „Csupán napjainkban derült ki, hogy milyen aggasztó veszedelmeket és fenyegetéseket rejt magában az olyan érvényes etikai (magukon a racionalista alapelveken alapuló) normák hiánya, amelyek irányítani tudnák az ésszerű ember technikai viselkedését. Mert igaz ugyan, hogy a felvilágosodás korának racionalista Istene ellenére a műveletlen tömegek szakszervezeti és politikai akciójuk révén bizonyos mértékben fékezni tudták az individualizmus túlkapásait a gazdasági életben, de az a tény, hogy nincsenek olyan etikai erők, amelyek irányíthatnák a technikai felfedezések felhasználását, és alárendelhetnék őket egy valóságos emberi közösség céljainak, olyan következményeket vonhat maga után, amelyeket elképzelni sem nagyon merünk.[2]

A modern valóság komplex viszonyrendszerében élő ember számára a technikai eszközök a világgal létesített kapcsolatainak elsőszámú közvetítő instanciáiként funkcionálnak. Az egyik jelentős hazai tudományfilozófus, Ropolyi László a technikáról szóló filozófiai diskurzus lényegi céljának az embernek a saját maga által megteremtett eszközök révén a környező világ felett gyakorolt hatalmi mechanizmusainak elemzését és megértését tekinti: „Mindenesetre amennyiben világunkat szituációk sokaságaként azonosítjuk, a helyzetek feletti uralom alapja lehet saját világunk feletti uralmunknak. Ebben az értelemben a technika az ember hatalmát szolgáló eszköz, alkalmazásával az ember saját célokat követhet, jelentős mértékben uralhatja saját létviszonyait. […] Ilyenformán a kibontakozó modern individuum –racionálisan felépített gépezetek segítségével –biztosítja uralmát a természet, a társadalom és saját maga viszonyai felett.”[3] A legfőbb kérdés arra vonatkozik, hogy e pozitív érvényű (és értékű) technika-fogalom a modern civilizáció keretei között hogyan lép ki eredeti jelentésköréből, és vesz egy ellentétes irányt: hogyan lesz a sarkalatos emberi értékek kiforgatója és elpusztítója, amely az ember és a világ viszonyában felszámolja a mikrokozmosz és a makrokozmosz harmóniáját. E tézis értelmezése nyilvánvalóvá teszi, hogy a modern individuum és a technika relációja elgondolhatatlan az etikai dimenzió figyelembe vétele nélkül, mivel a fejlődés következtében előálló helyzetek komplexitása az egyén számára megnehezíti az életfeltételeit biztosító világban való tájékozódást: „A társadalom és a technika viszonyának összetettsége, a technikai eszközökben megtestesülő emberi szándékok és értékek, az eme technikai eszközök alkalmazásai során közvetítődő szándékok és értékek bonyolult összefonódása és kölcsönhatása gyakran nem teszik könnyen érthetővé az alkalmazott technika jellegének […] megértését.”[4]

Álláspontom szerint Nagy László lírájának egyértelmű üzenete, hogy a megfelelő racionális és érzelmi képességekkel rendelkező ember mint tudatos lény elsőrendű morális feladata az emberi létmód legfontosabb értékeinek pusztulását konkrét lehetőségként magában hordozó modern technika vívmányainak körültekintő és felelős alkalmazása, a benne rejlő veszélyek tudatos felismerésével együtt. „A szándékok megítélésén alapuló felelősség a technika esetében a technika alkotójának szerepét állítja előtérbe, hiszen maga a technológiai folyamat általában nem rendelkezik saját szándékokkal.”[5] A költészet célja ily módon nem pusztán a jelen állapot „mérnöki” pontosságú feltárása és megnevezése[6], hanem a jövő nemzedékek sorsa iránti elköteleződésből fakadóan a leglényegesebb emberi értékek megőrzése és védelme is. E ponton közvetlen párhuzam lelhető fel Nagy László és József Attila technikafelfogása között: A város peremén lírai énje az ember és a gép viszonyát az adott történelmi és társadalmi szituáció elemi erejű átalakításának mozgatórugójaként ábrázolja. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a két költő világnézeti attitűdje és társadalomképe között számottevő eltérések vannak. Nagy László költészetében nem találjuk meg az adott történelmi és társadalmi szituáció megváltoztatására irányuló forradalmi szándékot, ami az idézett József Attila-vers egyik alapintenciója.  A költő által az idézett versekben módszeresen alkalmazott látomásos poétikai eszköztár szélsőségesen szuggesztív ereje összhangban van a modern technika totalizáló tendenciái által előidézett hatásokkal, melyek az egyéni élet természettől fogva adott jellegzetességeit radikálisan átformálják, és kérdésessé teszik a hagyomány által megszilárdított élet-sémák követhetőségét, illetve fennmaradását.

Érdekes irodalomtörténeti összefüggés tárulhat fel akkor is, ha a 20. századi magyar irodalom technika-felfogását, melyet túlnyomórészt a pesszimista és fatalista hangvétel jellemez, összevetjük a futurizmus, konkrétan Marinetti dicshimnusz-hangvételű verseivel –mindenekelőtt az Óda a versenyautomobilhoz című költeménnyel, melyben a transzcendens magasságba emelt gépiesség alapozza meg az emberi élet egészét, valamint az egyénnek a világgal kialakított viszonyát: „Te egy acél-faj szilaj istene,/(…) te lángon és olajon élő,/te messze csillagokért égő,/feloldom ördöngös, töfötölő szíved/és óriás pneumatikod, hogy táncolj,/ ujjongj a nagyvilág fehérlő ujjain.”

 

 

 

 

[1] Fekete László (szerk.) 2004, 258.

[2] Goldmann, Lucien 1977, 63.

[3] Fekete László(szerk.) 2004, 258.

[4] I. m. 263.

[5] I. m. 275.

[6] Vö. József Attila A város peremén című versével: a költő „az adott világ varázsainak mérnöke”

publikálta:
387 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére