Magyar Napló

Jókai Annának “Az év legsikeresebb szerzője 2015”-díj kitüntetettjének írásaiból

A Magyar Napló Kiadó, a Széphalom Könyvműhely és az Orpheusz Kiadó vezetői által alapított ” Az év legsikeresebb szerzője”-díjat első alkalommal 2015. december 9-én a Versadvent nevű ünnepi rendezvény keretében adta át a három kiadó. A díjat minden évben annak a szerzőnek ítélik oda, akinek könyvéből a legtöbb fogyott az adott évben. A Széphalom Könyvműhely vezetője Mezey Katalin író, idén Jókai Anna írónak adta át a díjat. Az ünnepségen az alábbi műveket és részleteket olvasta fel Jókai Annától Lukács Sándor Prima Primissima-díjas színművész:

Jókai Anna: Ötszáz éves a magyar könyv

Az Új Írás körkérdése

  1. Melyik az a magyar nyelven írt könyv a könyvnyomtatás ötszáz éves múltjából, amelyik a legnagyobb hatású olvasmánya volt és a mai napig is az maradt? 2. Melyik az a könyv a magyar irodalom múltjából, amelyik méltatlanul elfelejtődött és felfedezést igényelne? 3. Melyik magyar könyvet emeli ki az utóbbi évek irodalmi terméséből? 4. Melyik nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet nem olvasta?

– Irigylem a pontos kérdések fogalmazóit. És azokat az írókat is irigylem, akik pontos feleletet adhatnak. Akik ki tudnak emelni egyetlen könyvet, a számukra legfontosabbat, meghatározót. Én magam képtelen vagyok erre. Az abszolút, mindent magába foglaló könyvélményben sem hiszek. Csak az innen-onnan megragadt, termékenyítő gondolatban, a magyar írói sorsok még eltérésükben is kísértetiesen hasonló tanulságában. Természetem olvasóként hűtlen: életkorommal, súlyosodó tapasztalataimmal cserélődnek egykori kedveseim, s besorolom a régebben kiiktatottakat (most már értve és szeretve) elsőim közé. S talán tíz év múlva (ha módomban lesz még) újra cserélnék. Tizenhat éves koromban zenéjével költözött hozzám Bessenyei György immár kétszáz éves mondata: „Egy nemzetnek reád való mosolygása a halálnak keservét is édességre hozza szíveden.” Harmincesztendősen dagályosságát éreztem. Ma már, mint tündöklő, tétova reménység éltet és vigasztal. Kosztolányi „szomorútündér-novellisztikája” valamikor ingerelt, tudtam, van alatta valami, csak mintha felhő ragadt volna a lapok fölé, valójában az én szemem hályogja… Ma már éles fényben látom. Az ötszáz éve bőven termő magyar könyvek szerénységre intenek. Mennyi Messiás! Mennyi kereszt! S ehhez mily temérdek ácsorgó a piactéren! S hány ottfelejtett, fel nem támasztott szellem, sírjából harmadnapon is csak ketrecbe szabadított! Berzsenyi Dániel megcsúfolt, kivetett alakja ma is polcok között görbed. Költői tudása, sejtelmei egészen közel hangzanak, de legfeljebb csak énekeljük sorait: „Nem sokaság, hanem lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.” Nem figyelünk a benne rejtező finom ellentétre, különböztetésre, amely a közhely fölé emeli a látszatra ezerszer hallott „igéket”. Kemény Zsigmond sötét szenvedélyű, emberroppantó prózáját is csak kevesen bocsátották a legjobbak lakozó helyére. Kodolányi életműve mint a búvópatak, bujkál, keveset szólunk róla, s az az egy-két próbálkozó is magára marad. S tetemes lista lenne a hazától távol élők műveinek – már amit ismerni engedtetett – felsorolása. De ez így történik majd mindig, attól félek. Az utókorba vetett bizalom ingatag írói vigasz. Nemcsak a jelen, a jövő is tévedhet. Az egyes – saját alkotói világának, ízlésének alávetett – ember pedig különösen. Éppen ezért: az utóbbi évek terméséből egyet kiemelni? Számomra lehetetlen. Tucatjával emlegetni? Máris lefokozás. Az író – akarja, nem akarja – sebeket oszt és kap is, bőven. Én nem vállalkozom arra, hogy íróink érzékeny lélekfelületét (köztük a magamét is, persze), akárcsak pillanatokra is felvérezzem. Talán a legfiatalabb harciasak és a legöregebb bölcsek – a még és a már ítélőerejének birtokában – megcselekszik. S végül játékrontás: sokat emlegetett magyar klasszikusokat elolvastam. Dacból is, mert azért olyan sokat nem emlegetjük őket! De még inkább kötelességből: tanítom irodalmukat, s megszoktam, hogy arról beszéljek csak, amit ismerek. Inkább az bánt, hogy a nagyok körül szóródó „kisebbekből” a véletlen és érdeklődési köröm többet bizonyára kirekesztett. S így, esetleges igazságtalanságok és aránytalanságok fenntartásában – személyes meggyőződés nélküli elfogadással – magam is részes vagyok. S már az sem vigasztal, hogy van még idő. Erre már alig. Hiszen egyre „elfoglaltabbá” válok, egyre elfoglaltabbá válunk mindannyian. Még nincs kész a saját keresztünk. Azt ácsoljuk-kopácsoljuk, nagy gyönyörűséggel. (1973)

 

Jókai Anna: Mit tehet az író a békességért?

Az író tiltakozása a pusztítás erői ellen éppen – és elsősorban – munkája lényegében, a teremtésben rejlik. Ha dolgozik, s korát, korának erkölcsét fölmutatja, már elhódít egy darabot egy ember ösztöneiben élő gyilkos indulatoktól. Az igazi mű mindig békét akar – akkor leginkább, ha fájdalmában a világ szétszaggatottságának ábrázolására kényszerül. Két ember közötti magáncsata, majd egy-egy közösség torzsalkodása intő jel: iszonyatos méretekben, fölgyorsulva történik meg, hogy az ártó, kisajátító gondolatmajom fegyvert kap, használja. Indokot százat is, ezret is talál. A hideg ész találékony a rosszban; nincs olyan bűnös cselekedet, amit ne próbálna magyarázni, az elvakult szenvedély pedig némán rombol. A művész feladata (kinek-kinek tehetségére, működési területére szabva) az így-úgy tálalt indok leleplezése és a féken tartás. A művészet kísérlet az okozatok feletti okok szellemi kitartására. Sem az író, sem a személyében esetlegesen megnyilvánuló közéletiség nem képviselhet jelszó színvonalú, általános „békevágyat” – a konkrétumban, műveiben, az ember-ember közötti „közlekedés” minőségében legyen tetten érhető ítélete, választása. Aki élezi, ami pusztán más, szaporítja a gyűlöletet. Aki viszont észre sem veszi az ellentéteket, védtelen marad. (S egy kissé naivvá is válik az egyre ravaszodó helyzetekben.) Világos tudattal látni a valóságot és megpróbálni összekötni, ami becstelenség és önvéleményünk megerőszakolása nélkül összeköthető: számomra példa. Az öldöklés megsemmisíti a művészetet. „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák.” De az is igaz, amikor már eltemették az áldozatokat, amikor már a földtörténetbe beírt lett a mindenfajta tömegmészárlások szégyene, éppen az irodalom teremt halhatatlan mementót, hogy „legyen vége, vége már”… Óriás megrendültségű háborús irodalmak születtek, látleletek és gyógyító katarzisú művek lassan letűnő századunk két nagy és számolhatatlanul sok kevésbé nyilvántartott emberi katasztrófájáról. De hiszem, nincs író a világ egyetlen zugában sem, aki minden így fogant remekművét oda ne adná, ha visszamenőleg feltámaszthatna vele valakit. Két generáció ismeri a túlélés rettenetét. Esetenként szégyenét. De felelősségét mindenképpen. Akarom, hogy a jövő kreativitása a megelőzés kötelességéből meríthesse élete célját, ihlete ajándék óráit. (1982)

 

Azt hiszem, az a leggyötrőbb, hogy az író sohasem tudja, mit tett, ha tett is valamit. Vigasztalhatja magát: amit egyszer előhívott, az most már létezik. Ha minden betűje elhamvad is. A Számontartó számon tartja. De valahogy mégsem tudunk ebben teljesen megnyugodni: a másokban való hatás nélkül csorba a személyes életüdv. Én e tekintetben úgy vagyok, hogy ha nem ismernek, az nem bánt. A fel nem ismertsége bánt annak, amit képviselek. Ha nem értik meg, amit írtam, alázattal elviselem. De ha félreértenek: nagyon szenvedek.

 

Végső soron azt gondolom, hogy a létezésemnek legfontosabb része volt az irodalom, de ez csak egy szentséges, ragyogó eszköz volt arra, hogy valami felsőbb értelemre rábukkanjak, s ezt megpróbáljam közvetíteni. Noha véghezvittem már az életművemet, az ember még sincsen soha készen. Meg fogom írni a memoáromat, s ez rendkívül kockázatos és kegyetlenül nehéz munka lesz. Bizonyos koron túl azonban fontos, hogy az ember már ne az életén és a művein dolgozzék, hanem a halálán. Ez nem azt jeleni, hogy siettesse a halált, hanem azt, hogy gondolkodjon el azon, hogyan tudná megformálni olyanná a halálát, hogy méltó legyen ahhoz az élethez, amelyet itt hagy. Az írás olyan, mint egy léghajó. Ha valami jót írsz, az olyan érzés, mintha egy léghajóból egy nagy zsákot sikerült volna kidobni. Nem érdekes többé a zsák, megy fel a hajód, s egyre könnyebb vagy. Majd egyszer csak ott találod magad az Isten szabad ege alatt, halálosan egyedül, halálosan magányosan, de nagyon magasan és nagyon tisztán. Az emberi természet olyan, hogy az utolsó percig van mit kigyomlálni, s ezáltal mindig tisztábbak és tisztábbak leszünk.

 

publikálta:
375 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére