Magyar Napló

Szakály Sándornak, “Az év legsikeresebb szerzője 2015”-díj kitüntetettjének publicisztikája

A Magyar Napló Kiadó, a Széphalom Könyvműhely és az Orpheusz Kiadó vezetői által alapított ” Az év legsikeresebb szerzője”-díjat első alkalommal 2015. december 9-én a Versadvent nevű ünnepi rendezvény keretében adta át a három kiadó. A díjat minden évben annak a szerzőnek ítélik oda, akinek könyvéből a legtöbb fogyott az adott évben. A Magyar Napló Kiadó vezetője Oláh János író, költő idén Szakály Sándor történésznek adta át a díjat. Az ünnepségen az alábbi művet olvasta fel Lukács Sándor Prima Primissima-díjas színművész:

Szakály Sándor: Történelem és publicisztika (részlet)

Gyásznap, amely mégis erőt ad

 

Batthyány Lajos gróf tette és emléke

nem Nagy Imrét juttatja eszünkbe?

 

A magyar történelemben különös helyet foglalnak el a gyásznapok. A halálra ítéltek, a kivégzettek, a mártírok és az áldozatok írták bele azokat a történelmünkbe. Október 6., 1849. Pest, az Újépülettel és Arad a várral, avagy inkább annak árkával. Az első önálló magyar kormány – vagy ahogy akkor nevezték: ministerium – elnökével, Batthyány Lajos gróffal, tizenkét honvéd tábornokkal és egy honvéd ezredessel végeztek az ítéletvégrehajtók azon a napon. Ki kötél, ki golyó által halt meg. Alig telt el néhány nap, az elsőket még sokan követték

a halálba, a kivégzettek száma újabbakkal gyarapodott. Tiszteket és közvitézeket, politikusokat és diákokat ítéltek halálra, a császári haderőbe besorozottakat és számkivetetteket nem is említve.

Az ő emlékük és tetteik emléke túlélte a különböző időszakok elnyomó rendszereinek történelmet „átigazítani akard szándékait”. A magyar nemzet hőseivé, sokak példaképeivé váltak, nem keresve, hogy közülük ki született magyarnak, s ki rácnak (manapság már szerb), ki német s ki örmény vagy más nemzetiségű. Nem kérte tőlük számon soha senki sem, hogy közülük többen miért nem ejtették mindig szépen és jól a magyar szót. Tetteik szavatoltak a magyarságukért, s haláluk véglegessé tette esküjüket. Rájuk emlékezni belső igény és önként vállalt kötelezettség volt – egykoron. S ma?

Vajon hányan és hányszor gondolunk arra, hogy a Hazát –így, nagybetűvel! – védelmezni, érte tenni és – ha úgy hozza a sors – halni is kell. Felmerül-e bennünk a gondolat, hogy egykor az adott szónak, az eskünek valódi értéke volt? Egy kézfogás, egy ölelés megpecsételhetett sok mindent. Barátságok, elszakíthatatlan kötelékek alakultak így ki, s maradt meg közülük sok örökre. S mindezeknek volt értelme, volt jelentősége. Az október 6-án feltűzött gyászszalag mindenki számára egyértelművé tette, ki hova tartozik, melyik oldalon áll. Ki az, aki vállalja nemzetének múltját és sorsát. S egyre többen gondolhatták, hogy a gyásznak is van ereje, olyan ereje, amely bátorítást adhat a jövőre, a remélt jövőnek. Furcsa és szinte megmagyarázhatatlan, hogy több mint száz évvel Pest és Arad után miként válhatott 1956. október 6-a a kommunista belső leszámolások áldozatai újratemetésének a napjává. Vajon a néhai vaskezű belügyminiszter, a következetes kommunista Rajk László és társai mennyit vállaltak (volna) 1848/49 örökéből? Nem voltak ők inkább utódai 1849 Haynaujának és társainak 1945 után? S hogy miért jutott mindez az eszembe? Egy negyed évszázaddal ezelőtti emlék villant fel előttem. 1986 őszén, első külföldi ösztöndíjas utam – Bécs, Collegium Hungaricum – során megvettem az 1956-os forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójára „Nyugaton” készített videofilmet. Emlékezetem szerint Varga Béla, Király Béla, Tardos Tibor és még sokan mások szólaltak meg benne, idézték ’56 emlékét s vele együtt saját múltjukat. Emlékezetemben úgy él – nem kerestem elő a huszonöt éves videofilmet (lehet, hogy már lejátszani is nehéz lenne) –, mintha Tardos Tibor említette volna, mikor is kezdett ráébredni: nem biztos, hogy olyan országban él, amilyenben élni vágyott. Egy vidéki író-olvasó találkozó után a buszmegállóban olvasta

annak a falára írt feliratot: „A gyilkosok gyilkolják a gyilkosokat.” A Rajk-per után volt az ország, 1949-et írtak. Száz év telt el az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése óta. Akkor is és közel száz évvel később is oroszok jöttek Magyarországra. 1849-ben a magyar királlyá meg nem koronázott uralkodó, Ferenc József hívta segítségül őket, 1944-ben a háborús sikerek hozták Magyarországra őket. 1941-ben magyar katonák léptek szovjet földre, 1944-ben oroszok és a szovjet birodalom más nemzetiségeinek fiai is a magyar földre.

Ők maradtak, 1945 áprilisától egészen 1991 júniusának végéig. Új Bach-korszak volt ez, de a réginél tovább tartott. Emlékezések természetesen akkor is voltak. Mindig olyanok, amelyek a hatalom urai szerint a magyar történelem „fényes lapjaira” kívánkozó pillanatokat, történéseket idéztek: április 4-e és augusztus 20-a, valamint november 7-e. A hagyományosan nagy nemzeti ünnep, március 15-e fénye „megkopott”. Előbb semmivé vált, majd iskolai szünnappá

alakult át a forradalom emléknapja. Október 6-a viszont valahogy kimaradt. Elvégre a gyász

nem ünnep. Az új világ nem gyásznapokkal ünnepel, hanem sikerekkel. Sztahanovistákkal, 986 százalékos teljesítménnyel és idegen példákkal. Felemeljük szavunkat a világ elnyomottaiért,

hátha így nem vesszük észre, hogy mi is elnyomottak vagyunk. Hányszor és hány csokor virág kerülhetett a kivégzettek sírjaira? Nem tudható, mert október 6-a virágai november 4-e virágai

is voltak/lehettek volna. Túl közel volt egymáshoz a két dátum. Nem lehetett tudni, hogy aki Damjanich Jánosra emlékezve teszi le a virágot, s a kivégzettek emlékére gyújt mécsest, nem Szabó Jánost, a Széna téri felkelők kivégzett vezetőjét gyászolja-e? Batthyány Lajos gróf tette és emléke nem Nagy Imre nevét juttatja-e az emlékezők eszébe? Megannyi megválaszolatlan – vagy megválaszolhatatlan? – kérdés. Lehet, hogy csak képzelődés, de úgy tűnik, van, amikor a holtak veszélyesebbek, mint az élők. Az élőket meg lehet esetleg törni, de a holtakkal nem lehet mit kezdeni. Az emlékek, a hagyományok sokkal jobban beleivódhatnak az emlékezetbe, mint azt sokan gondolnák. Volt, amikor emlékeiben és emlékeiből élt a nemzet. Ma talán lehetne másként: méltó és büszke emlékezéssel a múltra, összetartozást mutatva a világnak, még az emlék- és gyásznapokon is. Mert épp azok emléke és példája adhat erőt és kitartást a jövő nemzedékei számára, akik a Hazát tartották mindenekelőtt és -felett valónak.

 

publikálta:
360 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére