Magyar Napló

Marosi Gyula novellája a Magyar Napló decemberi számában

marosi_gyula_ffMarosi Gyula

Balatoni anziksz

(részlet)

 

Az előreugró terasz pár méternyire magasodott felettünk. Fenn, egy üvegburában égett a villany, a már ragyogó fényben csak egy vöröses, izzó pont. A reggeli moccanatlan csendben csak ez mutatta, hogy vannak a házban. A teraszra kilépett egy nő – nem miattunk, csendben baktattunk. Negyven körülinek gondoltam. Mintha most ért volna haza a színházból: galambszürke kiskosztümöt, fodros nyakú blúzt viselt, az emelt nyakfodrokat egy fel-felcsillanó strassz fogta össze – megereszkedve és félrecsúszva a fodrokkal együtt. Hidrogénezett szőke haján fénylett a lakkréteg, mintha egy műszőrme parókát hordana, és mintha ügyelnie kéne, hogy le ne essen a fejéről. Csak úgy kilépett a teraszra, és talán minket megpillantva, talpát szinte a földön csúsztatva, szédelgősen vonszolta el magát a korlátig. Harisnyái harmonikaszerűen a térde alá csúszva. Görcsösen megmarkolta a korlátot, és mintha már biztonságban érezné magát, eleresztette feszesen tartott derekát, felhúzott vállát, fejét már szinte görcsösen tartó nyakizmait: valósággal összehuttyant. A gyerek kezét fogva megálltam, s amint felnéztem rá, egy apró biccenéssel köszöntöttem. Úgy tűnt, észre sem vett bennünket, arca, egy csúnyának született és öregedő női arc rezzenéstelen maradt. Mentünk volna tovább, amikor megszólalt:

– Dögöljetek meg.

Félhangos, indulat nélküli, szinte tárgyilagos üres hang.

Iszkolnunk kellett volna tovább, de nem értettem a helyzetet, ismét felpillantottam rá, talán kérdő tekintettel.

– Dögöljetek meg! – mondta másodszor is, immár indulatosan és csaknem kiáltva.

Ez már a gyűlölet hangja volt. Nem értettem, mi oka lett volna egy ismeretlen fiatalembert gyűlölni, aki kézen fogva sétálgat szőke kisfiával? És egy gyereket, aki dalolgat, és virágcsokrot tart a kezében? Mi szült egy nőben ilyen rettenetes szavakat?

Persze tudtam, léteznek emberek, csoportok, akár népnyi tömegben is, akik ismeretlenül is gyűlölnek. Hogy az ember egyik meghatározó érzése a gyűlölet, a világ történéseit minden korban meghatározó kemény tényező. Századom gyermekeként, magyarként ostobaság lett volna nem tudni. Gyermekkoromból szinte alig serdülve láthattam is egyik véres aratását 1956 novemberében. Ez az addig elvont fogalom számomra egy soha el nem felejthető képben tárgyiasult: a mocskos járdán elfolyt, megkocsonyásodott vér látványában, amelynek egy részét felszívta a családnak szánt, félbevágott vekni kenyér. A kivérzett testet már elszállították – így bárkit, anyámat, apámat, magamat képzelhettem a helyére. Bár a szüntelen osztályharcot provokáló primitív ideológia szülte gyűlölet elérhetett, de nem irányult személyem ellen, csak jelenlévően úszott a kor levegőjében, mint a lőporfüst vagy a kiégett tankok gázolajfüstjének szaga. De tudtam, hogy a mindenféle gyűlöltek kibogozhatatlan gubanca összefon személy szerint is – azért, mert fehér a bőröm, mert magyar vagyok, mert keresztény, akár a szemem színe, termetem vagy férfiúi testi megjelenésem miatt… Az ördög tudja, miféle, eddig nem is észlelt okok miatt. Tudtam, hogy léteznek valakik, akik, ha tehetnék, agyonvernének, megköveznének, tarkón lőnének, élve elföldelnének, gázba fojtanának, kiirtanának a világból minden ivadékommal együtt – és akik, ha egyszer majd megtehetik, meg is teszik.

A Magyar Napló folyóirat előfizethető ITT

publikálta:
351 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére