Magyar Napló

Gyertyagyújtás József Attila halálának 79. évfordulója alkalmából

rs6400_kr_20161203_0052-lprFerencváros önkormányzatának együttműködő partnereként a Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője Dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész mondott beszédet 2016. december 3-án 17 órától  József Attila halálának 79. évfordulója alkalmából szervezett gyertyagyújtás keretében a költő szülőházának udvarán, amelyen Kállay Gáborné alpolgármester is részt vett.

Dr. Jánosi Zoltán emlékbeszéde József Attila halálának 79. évfordulóján

Szülőházának udvarán, 2016. december 3-án

 

Tisztelt Emlékezők!

 

Amikor József Attila e ház udvaról kirepülve, viseltes ruhában, de a Mamától harminckét évre előre kimosott lélekkel („s a ruhák fényesen, suhogva, / keringtek, szálltak a magosba”) előbb elemi, majd középiskoláiban, majd a szegedi egyetemen, az őt körbeszorító szellemi sorompókat felszaggatva tanulásba fog, azonnal ráijeszt korára. Mert nem csak tanulja, de történelmi éhséggel harapja, falja a történelmet, a fizikát, a természetrajzot, a magyart, a francia, a német nyelvet, a matematikát, aztán Freudot, Marxot és Bakunyint, a mitológiákat és a patológiákat, a téziseket és a fétiseket, az igeragozást és a poézis törvényeit. A tudásra fehér fogsorral támadó éhsége („Tejfoggal kőbe mért haraptál?”) már-már ijesztő az intellektus kimért sínpárjain közlekedők menetrendjének. Az ő vágányain nem zötykölődő vicinálisok, nem is kényelmes Pullmann-kocsik járnak, hanem erős deszkából összerótt „tehervonatok” rohannak. S berakják mindazt a szellemi értéket, amelytől a sárba ragadt öcsödi, makói szomszéd, a gyárakba szédült sok zúgó fejű rokon és „elfakult fejű kisgyerek” elzáratott a honi időben. József Attila csikorgó, gyors, téglaszínű tehervagonjai egyre csak viszik rakodótereikben szelleme idegpályáira mindazt, ami elszállítható a tankönyvekből és az oktatói szájból. Viszik a feltalálók szívét, a közgazdaságtant, a nádcukor-ízű gyarmatosítást, filozófiák lesózott heringjeit, papírtekercseken a gyorsírás jeleit, fenyőillatú lécládákban a poétikát és a grammatikát, jégforgácsok közt a Kalevala húrjait.

S mint a vasfűtől megérintett fiú, ő új életre kel, hétszerte jobban lát, százszorta erősebb lesz ezektől. És miközben zakatolnak, váltóra állnak, tolatnak, s karcsú hidakon át robognak benne ezek a szívén, agyán, koponyáján, gerincén átjáró, s egyszer majd egész létével egy végsőt ölelkező, megállíthatatlan tehervonatok, hirtelen gyémántos sorokba tömörödik az első nagy rákiáltása a történelemre: a Tiszta szívvel villogó üzenete. Ez a vers egyszerre országos vád és Európa leleplezése. S innen kezd felépülni benne az ötszáz éve hiányzó történelmi álom, aminek a neve. „édes Hazám.”

S József Attila arca Bécsben és Párizsban már ennek az új Magyarországnak a vágyaitól feszül. A tehetség katapultja ennek térképei fölé repíti, mielőtt végképp földet érne, s meglelné azt a sírgödröt a létben, ahol hibátlanul írják fölébe nevét.

Verseinek óriás papírforgói felhányják, kivetik árkaiból a múltat, kipörgetik az időből a hadakat és a századokat, Árpád és Zalán ujjperceit, Werbőczit és Dózsát, Kossuth Lajos és Horger Antal kalapját, a Göncölt és a Fiastyúkot, a „kis, száraz nemzet” véres gyalogútjait. S a Szajnába néző tekintet örvényében megszületik József Attila legnagyobb álma: egy elképzelt boldog Magyarország. („Párizs, te nagy vagy, s az én földem is / Nagy, táncos városokról álmodik!”) És Párizson – ahol „Jeanettek a Berták” – hirtelen magyar városok friss tornyai ütnek át, miközben József Attila harangkötél-keze rángatja a történelmet, jóval az Eiffel-torony fölötti magasságból. A hazatérő üres gyomrában pedig Párizs és Európa korog tovább, mint a magyar éhség legkínzóbb kihívása. („A telkek / körös-körül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról.”) A középkorban kigyúló európai reflex Misztótfalusiként, Apáczaiként érinti meg őt is, ez sistereg benne égető kisüléseivel a tűzfalak és a külvárosi bokrok árnyékában. S amíg szívében viszi az Álomországot, az a másik, a valódi, ott a talpa alatt és a levegőben, miközben az ő éhsége Európára és a csillagokra nyílik, ragadozó fogsorral őt magát kezdi széjjelrágni. („Én állat volnék és szégyentelen, / nélkületek, kik játszotok velem – / köztetek lettem bolond, én a véges / Ember vagyok, így vagyok nevetséges”.) József Attila fájdalma egyszerre antropológiai és nemzeti.

Az a tehervonat – az 1284-es számú halálos szerelvény – tehát egyszerre jön a kozmoszból és a Balaton-vidékről. Egyszerre ereszkedik alá – a napot, a holdat, a csillagokat fekete homloka köré rendező vasbárányként – a mindenség sínpárján, az egykori „szép gyalogösvényen”, mint egy zömök, halálos mediátor. És kanyarodik elő a tanyát, falvat, várost, embert, nyelvet és kultúrát herdáló magyar sors odúiból, a tehetetlenség vágányairól, a mosónő fiának gyászkeretbe tett jelenéből, a tőkések zsebéből és a Mama szétroncsolódott méhéből. És amikor József Attila porba hullt kalapja mellett szembefordul a Sorssal, és egyszerre birkózik meg a kozmosz és hazája hiányával, és alulmarad, éppen úgy esik el, mint Balassi Bálint vagy Petőfi, szemben az ellenséggel, halálában is „magyarul”. Teljesség-akarata – hátterében a Nagy Semmi felismerésével – ezért jóval több, mint a Camus-i lázadás mégis, mert görgetés közben egy ugyanakkora sziklával a hátán („Világ sírköve alatt mégy!”) ő nem csak a maga életének akart értelmet adni, hanem folyamatosan dobálta a mentőöveit a jövőnek.

József Attila tehát: az átültetett, kitelepített, körbeutaztatott, kétszer is rematriált halott Magyarország-szinonima holtában is. Sorsa pontosan az volt, amivé halála után rövidesen Magyarország is lett: térképpel letakart emlék. Szimbolikus halála a magyarság sorsát is előképezte, egy saját nemzeti létét veszélybe sodró nemzet tragédiáját. S a felforgatott, átkeresztelt temetőinket, a múltjukból kitelepített halottainkat. Életműve ezért a magyar sors egyik legmélyebb önértelmezése is –; benne az egész magyarság számára „kész a leltár”. Bartók-izzású tekintetében Magyarország összeért a mindenséggel, életművében egymásba hullámzott a Duna és a tenger. Teremteni nemcsak poétikát, hanem új országot is akart. A földkerekség egyik legszerencsétlenebb anyjából faragva mítoszt, a Mamává formálta a hazát. A mindenség húzott ujjára gyűrűt, hogy eljegyezze Magyarországgal.

József Attilát nem lehet kilakoltatni, sem kifelejteni a nemzet lélegzetéből. Minden április 11-én kilép erről az udvarról, december harmadikán pedig megérkezik valahová. Mindenki tudja, hogy hová, s azt is, hogy mi történt közben, s történik azóta is. József Attila újra és újra kilép a tankönyvekből, önmaga szobraiból, és elmondja, hogy kinek mit érlel a sorsa, s hogy mit jelenthet a boldog haza eszméje bennünk.

Tisztelt Emlékezők, itt most minden rövidesen meggyulladó gyertyában József Attila tekintete lobog majd. Nagy Lászlóval együtt (József Attila) mondjuk, üzenjük hát az Eszmélet írójának:

 

A porból vedd fel kajla kalapod,

vértanú vállad,

s a kifordult nyakcsigolyákat

rendbeszedve

(………………..)

bólints, hogy érdemes.

 

Tudjuk, hogy érdemes. Életed legszomorúbb napján is köszönjük, József Attila, a nekünk adott sorsodat!

publikálta:
351 publikáció

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére