A vörös bohóc és más démonok

"Amikor beültem a kocsiba, még nem voltam teljesen magamnál. Már nem fájt semmim, könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem, csak az tűnt fel, hogy hirtelen besötétedett..., hogy nagyon hirtelen sötétedett be... A berlini kék ég előtt vakítóan fehérek voltak a házak, mintha mindegyiket mészkőből faragták volna ki, csak a háztetők pereme lángolt... Tudtam, hogy még nem szabad elindulnom, hátra döntöttem az ülés támláját, hanyatt dőltem, letekertem az ablakot, mert úgy éreztem: megfulladok. Behnytam a szemem, nagyokat lélegeztem, különböő akupresszurás fogásokkal próbáltam magamat magamhoz téríteni, de egyszerre forogni kezdett velem a világ, émelyítő bűz áradt be a nyitott ablakon, pánikszerűen kinyitottam a szemem, éppen jókor, mert - úgy láttam - hatalmas tömeg közeledik a kics felé, toprongyos gyereksereg, sovány kutyák...sápadt arcok, üvegesen csillógó szemek...egyre közelebb, szótlanul, de elszántan, irgalmat követelően... Villámgyorsan feltekertem az ablakot, de az arcok, a maszatos kezek már rátapadtak az üvegre, beindítottam a motort, ráléptem a gázpedálra, nem néztem hátra, pillanatok alatt négyesbe kapcsoltam, szinte öntudatlan állapotban hagytam el a sötétségbe boruló várost, és ahogy elhagytam, fokoztam a sebességet... Mindent ösztönből, rutinból és félelemből... a félelem rutinjából tettem... száguldottam a rossz utakon, kétoldalt égig érő szurokfal, a szurokfalból kinyúló csontos karok, váratlanul az útra csapódó vértócsák..." /A szabadság naparca/