Egy kritikusa Kelemen Lajos lírai életművét kegyelmi költészetnek nevezi; olyan líraként írja le ezt az éppen negyvenedik éve épülő versvilágot, amelynek tematikus-gondolati alapja az emberi lét nagy végokaihoz kötődik: születés, szeretet, szerelem, elmúlás. A Hegy a pálya cím alá gyűjtött versek alanya is a láthatatlan akarja látni és láttatni – vagy még pontosabban egyfajta kegyelmi együttállásra törekszik: a láthatatlanban megragadott kontúrok mellé odarajzolni a megfogható, a nagyon is jól látható jelenségek és tárgyak mögötti valóság képét. A meglét időleges és időtlen volta érdekli a szerzőt – az egyik verséből véve a példát: a függő pillanatból tárulkozó távlat érdekli. A látvány a maga tárgyias valójában, s e valóság tudati vetülete. Ha lehet úgy mondani: a hit helye, ideje, oka: ahogy világias motívumokban és transzcendentális formáiban megjelenik és él. A kontrasztok lírája ez: a sejtetés és a bravúrosan könnyed versbeszéd együttese; s e lírában minden, ami versre alkalom, egyszerre drámaian komoly, és komoly az irónia hol finom, hol pedig harsány tónusain át. Így hiteles, a maga sajátos színességében, és így kérdezi hitelesen, mire vezet megfutni a hegynek tetsző pályát. Azaz: hova is íródik fel létünk: a porba, a levegőre, a vízre? Vagy a megmaradás panteonjának falára? Jól látható, hogy a Hegy a pálya verseiben valami nagyon fontos elkötelezettséget (elkötelezettséget egy közösség, egy nyelv iránt), s talán ennél is többet: szeretettel vállalt életbe vetettséget ajánl fel és rögzít a szerző. Kelemen Lajos költészete formai egyöntetűségről árulkodik; érzelmi-gondolati szigora csakúgy, mint stílusa összetéveszthetetlenül egyedi. Verseinek motivikus életgazdagsága ismert; most ez az életgazdagság a szigor mellé fölvett egy bizonyos játékkedvet és könnyedséget is. Más szóval: folytatás és megújulás.
