„Nem vádolhatják semmivel – tehát nem is bocsátanak meg neki.” Ezzel a talányos premisszával összegezi Pruzsinszky Sándor Bessenyei György, „a bihari remete” haláláról szóló drámájának végkifejletét, mely a mottója lehetne a kötet valamennyi darabjának. Mind az öt – a kort és a szereplők társadalmi helyzetét tekintve különböző – színdarab lényegében ugyanazt a kérdést feszegeti: a tisztánlátása és erkölcsi tartása miatt magányossá váló ember méltatlan vesztét. A szerző meglátása szerint mind az öt sorsban – a 19. századvég hazug nagyzolásában „belső száműzetésbe” vonuló Péterfy Jenő önsorsrontásában; a felvilágosodás legelső magyar filozófusának, Bessenyei Györgynek elhallgattatásában; egyik legnagyobb drámaírónk, Katona József vesszőfutásában; de az első világháború értelmetlen embertelensége felett öngyilkosságával ítélkező katonaorvos; vagy a légváraikhoz a végsőkig ragaszkodó művészek tragédiájában – a világ egyfajta fordított működése mutatkozik meg. Az a mechanizmus, amely ahelyett, hogy jutalmazná, inkább kiközösítéssel bünteti az egyik legemberibb tulajdonságot: az eszmékhez való makacs ragaszkodást.
