Nyilasy Balázs

„Irodalomról s más ily fontos emberi lomról”

Teória, irodalomelmélet, konzervativizmus

 

            A politikai pragmatika talajába gyökerezett konzervativizmus, úgy tűnik, a gondolkozás, megértés, érvkifejtés általános módszertanát illetően is határozott ajánlásokkal szolgál. Neves képviselői, Alexis de Tocqueville, Edmund Burke, Russel Kirk, Molnár Tamás, Roger Scruton rendre az egyoldalú, teoretikus dedukciók ellenlábasaiként, a körültekintő, többszempontú átgondolás képviselőiként léptek föl. „Feltűnő idegenkedésük az elméletektől, részben igazságtiszteletükből fakad, részben azzal függ össze, hogy óvakodnak elméleteket gyártani a tények megismerése előtt” – utal az alapító atyák attitűdjére a nagy huszonegyedik századi brit konzervatív, Roger Scruton. „[…] nem törekszik rendszeralkotásra, és gondos nyelvhasználata sem fogja meggyőzni azokat, akik csak egy kidolgozott rendszer keretében megfogalmazott választ tudnak elfogadni”; „[…] a szokásjogon, a kompromisszumokon alapul, és lényege a határozatlanság. A konzervatív szemlélet szerint a politikai társaságokat úgy kell kezelni, mint a barátságokat: nincs mindent felülíró céljuk, hanem napról napra változnak, valahogy úgy, ahogy a hétköznapi beszélgetés is előre meghatározatlan logikát követ” – jellemzi a fogalmat ugyanő az empirikus korrektség és a megengedő többszempontúság jegyében.

            Termékeny határozatlaság, a tények megismerése, kidolgozott rendszer nélküli értékes gondolatok – a konzervativizmus egyszerű, földhözragadt ajánlatai a lukácsizmus, a foucault-i episztemék és a derridai nyelvfilozófia közegében szocializálódott irodalmár számára nyilvánvalóan mit sem jelentenek. De mi lenne, ha mégis tennénk egy próbát? A konzervativizmus fogalmát legalább egy tanulmány erejéig játékba hívnánk? Ha a ténytisztelő óvatosság, a mértéktartó aránytudat, a többszempontú empirizmus, a mérlegelő, kritikus ész és a körültekintő érvelés javallatait komolyan vennénk, s – horribile dictu – az elmélet szokásos metódusaival szembesítenénk?

            Az eretnek műveletre persze csak olyasvalaki vállalkozhat, aki a teoretikus gondolkozásnak nem hajlandó megadni a neki eleve kijáró respektust. Én azonban – jobb, ha idejekorán bevallom – ilyen megrögzött szkeptikus vagyok: az elméleti észt nem valamiféle makulátlan tudatformának gondolom, veszélyzónáit kiterjedtnek, jelentősnek látom. A teoretikus észjárás szisztematizáló akarata tudniillik ellentétes a dolgok eredendő sokféleségével, az öntudatos, akaratos elméletiség rögzített, egyszempontú elgondolással jár karöltve, és az egyoldalúan deduktív fogalmiság lehetővé teszi a tapasztalati referencia szféráitól való teljes elkülönülést.

*

            Az általában vett elméleti ész problematikusságáról az amerikai filozófusok, irodalmárok körében – Steven Knapp és Benn Michaels radikálisan teóriaellenes írása nyomán – már az 1980-as években éles vita bontakozott ki. Az elmélet irodalomtudományi dominanciáját illetően a kihívás immáron elkerülhetetlen volt; az erős teóriába vetett hit kétségtelenül a múlté, a jelen irodalomtudományát az elmélettel szembeni szkepszis jellemzi – állapította meg az évtized derekán megjelent, Against Theory (A teória ellenében) című tanulmánygyűjtemény szerkesztője, W. J. T. Mitchell. „A teória monoteista, s a leegyszerűsítést, a szűkítő, korlátozó koherenciát részesíti előnyben. Arra ösztönöz, hogy a többféleséget a végső egy terminusaiban ragadjuk meg, s az elmélet annál erősebbnek mutatkozik, minél nagyobb a hasadás a dolgok végtelen sokrétűsége és a teória egyszerűsítő, szimplifikáló készsége között” –  szögezte le  ugyanő összefoglalóan, határozott kritikai érvénnyel.

            A nyolcvanas évek végén az elméleti ész átfogó bírálatára a mi irodalomtudományunk is izgalmas példát szolgáltatott. Poszler György Filozófia és műfajelmélet című monográfiája a Friedrich Hegel-i esztétika és műfajelmélet bemutatása mellett a marxista művészettudomány, irodalomelmélet roppant tekintélyű képviselőjének, Lukács Görgynek a munkásságát tette mérlegre. Az elemző a részletkérdésekben nem fukarkodott az elismerő szavakkal, de a lényegi pontokon, a módszertan általános érvényességét latolva, meglepően kritikus következtetésekre jutott. Az empirikus, „irodalomtörténeti” tapasztalatok és a szisztematizáló teoretizmus konfliktusait behatóan feltárta, s a filozófus elemzők metodikáját egyértelműen problematikusnak, alkalmatlannak ítélte. A „történetfilozófiából nyert műfajértelmezéseket” vizsgálva nemcsak a hegeli triadikus szisztémák (tézis-antitézis-szintézis, szimbolikus-klasszikus-romantikus, epika-líra-dráma, művészet-vallás-filozófia, előkészület-virágkor-hanyatlás) egymásra csúsztatásában látott súlyos problémákat, de a metafizikus alapból kinövő megállapításokat az irodalomtörténet tényeivel szembesítve is végletes egyoldalúságokat, alkalmatlanságokat tárt fel. A túlzottan szimmetrikus vízió előszeretettel teremt olyan összefüggéseket a jelenségek között, amelyek valójában nem léteznek – mutatta ki a Friedrich Hegel-i koncepció  „tényleírásait” elemezve.

            A magyar tudós Lukács György esztétikai, irodalmi kísérleteivel kapcsolatban sem fukarkodott a kritikus észrevételekkel. A regény elméletét „pszeudoműfajelméleti” teljesítménynek látta, kultúrkritikai, metafizikai, történetfilozófiai kiindulópontú meditációként azonosította, s a kommunista mozgalomnak elkötelezett évtizedek műveit és az öregkor nagyszabásúnak szánt, de töredékes, befejezetlen Lukács-írásait újfent a körültekintés nélküli teoretizmus uralma miatt látta problematikusnak.

*

            A Filozófia és műfajelmélet kritikai szempontjai gondolatébresztőek és tanulságosak. Poszler György a roppant tekintélyű német filozófus és a magyarok számára par excellence elméletiséget reprezentáló hazai gondolkodó szisztémáit vizsgálva voltaképpen Mitchellékkel egybehangzóan nyilatkozott meg: a teoretikus ésszel kapcsolatos elvi, módszertani dilemmákat vetett fel. Az irodalmi elmélet lehetőségeit firtató kritikusnak azonban Hegel és Lukács mellett még jó néhány territóriumot érdemes feltérképeznie. Legtöbb tanulságot alighanem a francia strukturalizmusból eredő, évtizedeken át továbbgyűrűző, és napjainkban is roppant hatású, kanonikus erejű elméleti fejlemények vizsgálatától remélhetünk. Louis Althusser, Michael Foucault, Jacques Lacan, Roland Barthes, Jacques Derrida, Paul de Man gondolategyüttesét, a dekonstrukció, a radikális reader-response criticism, az amerikai új historizmus (a kritikai genderelmélet, woke-tudatosság) problémalátását, metodikáját, ha csak futólag is, de mindenképpen érintenünk kell.

            Az 1960-as, 1970-es években kibontakozó gondolkozásmódot „nagy elméleti bumm”-nak is szokták nevezni. A játékos szókapcsolat azért találó, mert a jelenség robbanásszerű erejére, mindent betöltő, univerzális térfoglalására utal. S valóban, a francia alapító atyák radikális teoretizmusa nyomán újfajta elméleti paradigma született. Foucault-ék eszméi az irodalomértésbe továbbgyűrűzve „kopernikuszi fordulatot” eredményeztek, eleddig ismeretlen problémakezelési módokat, fogalomhasználati rutint, érvelési rendet, módszertant hívtak életre. A „nagy elméleti bumm” jött, látott és győzött. A hetvenes években meghódította Amerikát, s a látványosan szubverzív, korlátozatlan szkepszist érvényesítő világlátást, az energikusan felkínált módszertani kátét és fogalmiságot a kommunista provincializmustól szorongó magyar irodalmárok is kritikátlan lelkesedéssel fogadták. A nyelvi megelőzöttség és a személyiségdisszemináció, a jelentés törvényszerű szétszórtsága, meghatározatlansága, az areferencialitás, az intertextualitás és fogalomtársaik a korszerű tudományosságot idevarázsoló bűvigék lettek. Hogy e mantrák mélyen problematikusak és pszeudotudományos jellegűek, azt Megérteni az irodalmat című, 2020-ban megjelent könyvemben (valamint a Hitel és a Magyar művészet folyóiratokban publikált tanulmányaimban) igyekeztem bemutatni. Ugyanezen írásokban nálunk kevésbé ismert tudományos munkák sorával tudtam dokumentálni, hogy a nyugati világban a roppant térhódítás ellenére is akadnak megvesztegethetetlen, a „nagy elméleti bumm” fogyatékosságait, anomáliáit, végiggondolatlanságait számon tartó s átfogó kritikával illető tudósok.

            A meg nem gondolt gondolatok kordivatjával szemben a huszadik századi amerikai irodalomtudomány két legjelentősebb képviselője már a nyolcvanas években felemelte szavát. René Wellek 1983-ban publikált, Destroying Literary Studies című tanulmányában azt fejtegette, hogy az új trend a modern, huszadik századi irodalomtudomány minden vívmányát, eredményét tönkretette. Meyer Howard Abrams először 1989-ben (Doing Things with Texts című könyvének negyedik részében) tárta fel a kortársi teória anomáliáit, majd 1995-ben, a The Emperor Redressed című antológiában gyakorolt éles kritikát a posztstrukturalista, dekonstruktivista irodalomértés felett. A neves kutató szerint a Derridáék nyomán járó tudósok eleve értelmetlen és tudománytalan pozícióból indulnak ki: fő feladatuknak a humanizmus ideologikus tagadását és az emberi világ közegétől, érdekeitől teljesen szeparált játéktér („theory-world”) megteremtését tartják. A NYELVET egyszerre tekintik a humán kezdeményezést gátló, determinációs fantomnak, s ruházzák fel az aktív humanizmusra jellemző kezdeményezés, jelentésképzés attribútumaival.

            A posztstrukturalista nyelvelméletnek M. H. Abrams munkatársa, Goeffrey Galt Harpham 2002-ben külön könyvet szentelt. A kutató Language Alone. The Critical Fetish of Modernity című monográfiájában a Saussure-től származó, Derrida által továbbfejlesztett nyelvi szisztémát minden lényeges ponton problematikusnak találta. A nyelvet jelként kezelő koncepciót bírálva úgy ítélte, a Cours de linguistique générale víziója nem a társadalomban és az individuális emberi elmében lehorgonyzott entitás, hanem pszeudotudományos fantazmagória, valamiféle „abstract notion of sistematicity”, „absztrakciós szisztémagondolat”. A magnum opus alappilléreit: a konkrétságot elpárologtató bináris oppozíciókat, a jelszerűség szűkítő gondolatát, az egységek közti relációkra és kombinációs szabályokra szorítkozó szisztematizációt, a pozitív tartalom nélküli differenciát s a jel és jelölt viszonyában felfedett önkényességet Harpham egyaránt alkalmatlan, érvénytelen elgondolásként tartotta számon.

                Az új évezred elején a posztstrukturalista elméletet újabb, minden eddiginél nagyobb intellektuális kihívás érte. A Columbia University Press kiadásában 2005-ben jelent meg a Theory's Empire. An Anthology of Dissent (A teória birodalma. A különvélemény antológiája) című kötet. A jelentős terjedelmű – több mint hétszáz oldalas – könyv az eddigi kritikai antológiák törekvéseit egyértelműen továbbvitte, kiterjesztette, elmélyítette. A tanulmánygyűjteményben negyvenhét rangos scholar nyújtotta át a „nagy elméleti bummot” átfogóan bíráló gondolatait, köztük a magyar olvasó számára is jól ismert világhírű tudósok, rangos professzorok (René Wellek, Tzvetan Todorov, John R. Searle, M. H. Abrams, Frank Kermode, Wayne C. Booth). A főfoglalkozású teoretikusokhoz elméleti érdeklődésű romantikakutatók, huszadik századosok, germanisták, hispanisták, frankofónok csatlakoztak. Az írások időben is jelentős spektrumot fognak át; a legkorábbi dolgozatok a hetvenes években, a legutolsók 2004-ben születtek.

            A kutatók az újfajta elméletiség megértési potenciálját latolgatva csekély eredményt találtak, és rendre utaltak arra a metamorfózisra is, amelynek során a strukturalizmus-posztstrukturalizmus a maga relativitásfétisét érvényesítve felszabadította magát a hiteles érvelő gondolkozás és kommunikáció alapnormáitól. A szemantikai higiénia végleges megromlására figyelmeztető gondolatok igaznak tűnnek. A francia strukturalizmussal kezdődő és a gender alapú kritikáig jutó „nagy elméleti bumm” a teoretizmus radikálisan szubverzív formáit kialakítva valóban évszázados metodikai alapelveket tett zárójelbe. A spekulatív, dedukciós hajlam számára a tényekkel való egyeztetés, az ellenvélemények bemutatása és átvizsgálása immáron nem látszott szükségesnek, az ellenfél véleményének felrajzolása karikatúraszerűen történt, s a roppant hatósugarú premisszákat nem terhelte bizonyítási kötelezettség. Az értekezési, érveléstechnikai szabatosság soha nem látott mélységekbe süllyedt: a fogalomhasználat és a mondatfűzés a korrekt kommunikáció szféráit elhagyva a megértési célzat helyett rendszeresen presztízsteremtő, homlokzatalkotó funkciót töltött be, uralmi mantraként szolgált.                     

            A szemantikai higiénia elvetésével kialakított új teoretizmus a hatvanas-hetvenes évek Franciaországában alakult ki, de a tisztázott, világos gondolatkifejtés, a szemantikai fegyelem a 21. század elejére az amerikai egyetemi értelmiség jó része számára is alkalmatlanná, feleslegessé vált. Az értekezések módszertana az érveléstechnikai lazaság és a szubverzív zavarosság jegyében alakult át, s a korrekt módszertan elvetése – az irodalomértés történetében először – jutalmazó elismerésben részesült. Judith Butler, neves californiai professzor asszony írása a Philosophy and Literature című folyóirat Bad Writing Contest pályázatán, a Rossz Írások Versenyén 1998-ban első díjat nyert. A tanulmány fogalomhasználatát, mondatalkotását a szavazók tartalmatlannak, érthetetlennek, értelmetlennek találták. A szerző viszont rendíthetetlen öntudattal szögezte le, hogy az „érthetetlenség” és „értelmetlenség” a lázadó, emancipatorikus szubverzivitás kifejezője, „szabályos írásmódot” követő egyetemi értelmiségiként viszont óhatatlanul is az elnyomó, hatalmi episztemé kiszolgálójává válna, s elveszítené a felszabadító attitűdből merített hivatástudatát.

*

             René Welleknek, úgy tűnik, igaza volt. A „nagy elméleti bumm” szélsőséges formái végül a teoretikus gondolkozás legrosszabb esélyeit teljesítették be. S a fentebb jelzett anomáliákat a mi hazai irodalomértésünk is rendre felmutatta. A kétely mindenható hermeneutikája, a korlátozatlan szkepszis nálunk is vezető ideológiává, uralkodó háttérfilozófiává vált, és a hozzá társított metaforikus mantra-fogalmak (a „nyelvi megelőzöttség” és társaik) tudományos színezetet nyertek. A posztstrukturalizmus tekintélye a premisszák indoklását, a következtetések korrektségét, a fogalmak arányos, körültekintő alkalmazását rendre feleslegessé tette. A megértésre törő kommunikáció helyét a homlokzatépítő, presztízsteremtő – az olvasó elbizonytalanítására, lenyűgözésére apelláló – közlésmód foglalta el. A természetes, maguktól kínálkozó magyarázatokat a teoretikus ész sikeresen diszkreditálta, a kreatív, szabad, „terv nélküli” gondolati műveletek a szisztémába zárt, mantraelemekre épített, sztereotíp konstrukciók mellett menthetetlenül eklektikusnak, fogyatékosnak, alkalmatlannak látszottak. A misztifikált elméletiség az irodalomértés szíve-lelke lett, és „Grand recit”-ként, „Nagy elbeszélés”-ként gyarmatosította a vizsgálódás más territóriumait. A posztstrukturalista káté segítségével komplex, sokrétű életművek egyszempontú újraértelmezését lehetett meghirdetni, és a teóriának elkötelezett kutatók jelentős irodalmi folyamatok átírását kezdeményezhették.

            A francia strukturalizmussal  kezdődő és a Stanley Fish-i doktriner reader-response kritikába, a Paul de Man-i dekonstrukcióba, a Judith Butler-i genderszemléletbe torkolló „nagy elméleti bumm” módszertanát az egyetemek, akadémiai intézmények, bibliográfiák, antológiák, szöveggyűjtemények Magyarországon évtizedek óta evidensen hasznos, autentikus, nélkülözhetetlen metódusként ajánlják, holott a radikális posztstrukturalizmus irodalomértésünknek több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott.

*

            A teóriát érintő kétely ügyében a strukturalizmus-posztstrukturalizmus futólagos analízise újabb, minden eddiginél súlyosabb tényekkel szolgált. A lehetőségeket és alkalmatlanságokat vizsgáló perben a vád álláspontja mind megalapozottabbnak látszik. De a mentegető, védelmező gondolatok azért mindegyre ott motoszkálnak az ember fejében. A sokféle kifogást félretéve nem lehetne mégis valamiféle nekünk való elméleti észt elgondolnunk? Jól működő, mértéktartó, aránytudatos, „megértésirányos”, a gyarlóságokat kiküszöbölő  teóriafogalmat tételeznünk? Elvégre Steven Knapp és Benn Michaels hajthatatlan, elvi elutasítását csak nem tehetjük magunkévá; a hatékony, tartalmas irodalomértésben a deduktív, általánosító gondolkozásnak is kell, hogy legyen helye!

            A kérdésekre nehéz egyértelmű választ adnunk. A korrekt, megértőképes elmélet megteremtésének elvi lehetősége természetesen fennáll, de a mögöttünk hagyott évtizedek tanúsága szerint az érvényes és értelmes módszertannak nem sok esélye van arra, hogy elfogadott metódussá, közmegegyezéses mintává váljon. A teoretikus ész „magánvalósága”, úgy tűnik, nem szorul a konzervatív józan ész kiegészítéseire. S ugyan miért is szorulna? A filozófiai esztétikákkal és a strukturalizmussal-posztstrukturalizmussal szövetséges irodalmi elmélet a potencia, a reprezentációs kivételesség és a presztízs attribútumait így egymagában is egykettőre elnyerte. Az egy-érdekű perspektíva vonzó magabiztossága, a szisztematizáció szolgáltatta jelentőséglátszatok, a szubverzív radikalitás felhajtóereje és a fogalmiság manipulációs öntanúsító lehetőségei magukban is biztos, potens erőforrásoknak bizonyultak. A szubsztancializáló étoszt visszafogó észjárásra, a többszempontúság szükségességét átértő, empirikus ténytiszteletet érvényesítő műveletekre, a korlátokat belátó önreflexivitásra (a kiválasztottságtudat gőgjét levetkőző önszemléletre, a gyarmatosító elhivatottságról lemondó, más irodalmi szakmákat tisztelő feladattudatra) az akadémiai, kritikai pozíciókat rohamléptekben elfoglaló, diadalmas teóriának ugyan miért is lett volna szüksége?

            Akárhogy is, a megértésre, feltárásra, módszertani korrektségre hivatott gondolkozásmód a posztstrukturalizmusban végleg öntanúsító látványossággá, csekély megértőképességű kátévá, pszeudotudományos teoretizmussá vált. Pedig még csak azt sem mondhatjuk, hogy a korban a nívós alternatíva hiányzott volna. A teoretizmus csapdáit elkerülő, termékeny, ígéretes elméletiségre éppen a legelső átfogó irodalomelméleti rendszerezés mutatott példát.  Wellek és Warren 1949-ben publikált könyve (Theory of Literature) rendre a monoteista teoretizmussal ellentétes elveket érvényesített. A Monarchiában született, majd Amerikában megtelepedett René Wellek, a század talán legműveltebb, (szláv, latin, germán nyelvekben és kultúrákban egyaránt járatos) literátora az orosz formalizmus, az Új kritika s a szláv strukturalizmus eredményeit átgondoltan, mértéktartóan hasznosítva és a teoretikus anomáliákat messze elkerülve alakította ki megértőképes módszertanát.

            A Wellek által írott könyvrészleteken vörös fonálként húzódik végig a szubsztanciális rögzítések kiküszöbölésére, az egyszempontú szembeállítások meghaladására és a fogalmak ellenőrzésére, kritikájára irányuló akarat. A cseh-amerikai tudós a konceptualizációt folyamatosan átvizsgálja, ellenőrzi. A tekintélyes, kanonizált kategóriák elvi értelmét és gyakorlati használhatóságát egyaránt számba veszi, és az alkalmazási nehézségeket rendre megvilágítja. A misztifikáció helyett fenntartásokat jelez, óvatosságra int. A romantikus esztétika kulcsszava, az organizmus és a kanti érdek nélküli tetszés félrevezetőek, mert csak egy szempontot emelnek ki a sokféle jelentésértelem közül. A tartalom és a forma „olyan műszavak, melyeket túlságosan változatos értelemben  használnak”, s még ha gondosan meghatározzuk őket, „akkor is túl egyszerűen osztják ketté a műalkotást”. Az irodalmat tanulmányozó tudományágra az angol nyelvben nincsen megfelelő kifejezés (a scholarship sem az), s a filológia terminusnak olyan sok és egymástól különböző jelentése van, hogy „legjobb, ha lemondunk róla.”

            A konceptualizációkat megvizsgáló analitikus ész a teoretikus tudat által kedvelt egy-érdekű kontroverziákat is rendre korrigálja, relativizálja, kibővíti. A szubsztanciális szembeállítások problematikusságát Wellek világosan látja, és a relatív átmeneteket (az analitikus filozófiával s Ludwig Wittgensteinnel egybehangzóan) rendszeresen számításba veszi. Az ítéleti lehetőségek többszempontúsága evidencia nála; az egy-érvű magyarázatok helyett több nézőpontot sorakoztat egymás mellé, és a lehetséges konklúziókat a szubsztanciális érvény helyett relatív, időhöz kötött, történeti kontextusokba állítja. Az irodalmi mű sajátszerűségének megjelenítésére hét bevett esztétikai terminust idéz meg (egység a sokféleségben, érdek nélküli tetszés, esztétikai távolság, keretbe foglalás, invenció, képzelőerő, alkotás), és úgy látja, „Önmagában egyik sem elegendő”.

            „A történeti relativizmusra a helyes válasz nem egy olyan doktrinér abszolutizálás, mely »a változatlan emberi természetre« vagy »a művészet egyetemességére hivatkozik« […] Az abszolutizálás és a relativizmus egyaránt hamis, de ma a nagyobbik veszély, legalábbis Angliában és az Egyesült Államokban, az olyan relativizmus, mely egyet jelent az értékek anarchiájával s a kritika feladatának megtagadásával.” – ajánlja megértési alternatívaként a végletek helyett a termékeny középutat, és jeleníti meg saját helyzetértékelő ítélkezését viszonylagos, kontextusfüggő igazságként.

            A par excellence elmélettel, a filozófiai esztétikák és a posztstrukturalizmus egyoldalúan teoretikus, dedukciós elvével szemben René Wellek általánosítás és tapasztalati ellenőrzés, elvonatkoztatás és konkretizálás összefonódását vallja és valósítja meg. A Theory of Literature szerzője szerint az összetartozás az irodalmi diszciplinákat illetően is vitathatatlan. Az irodalomelmélet, a kritika és az irodalomtörténetírás elkülönítése bizonyos mértékig jogosult, „de az így kijelölt módszereket nem lehet elszigetelten alkalmazni, mivel egymást oly teljességgel feltételezik, hogy elképzelhetetlen az irodalomelmélet a kritika és történet nélkül, a kritika elmélet és történet nélkül, vagy a történet elmélet és kritika nélkül.”

            A konkrét egyediség iránti érdeklődés módszertani elvvé emelése evidensen következik Wellek centrális alapelvéből, a formalizmus és az Új kritika által is vallott meggyőződésből: a megértésre irányuló „literary scholarship” nem épülhet a természet- s társadalomtudományok metódusára, az irodalmi kutatás módszertanát a literatúra sajátlagos természetének megfelelően kell kialakítanunk.  Shakespeare-t tanulmányozva nem az érdekel bennünket elsősorban, ami az angol drámaírót hasonlóvá teszi más emberekhez, hanem „azt akarjuk fölfedezni, mi az a sajátosság, ami Shakespeare-t Shakespeare-ré teszi […]” – fejtegeti a tudós az Irodalom és irodalomkutatás című fejezetben.

*

            A teoretizmus metodikáját elvető René Wellek-i módszertan sajátszerűségére (hitelességére, megértőképességére, irodalompártiságára) számtalan további példával utalhatnék; kár, hogy írásom terjedelmi korlátai csupán a legszükségesebb jelzéseket engedik meg. De az olvasót talán e rövid ismertetés is meg tudta győzni: a 20. század egyik legjelentősebb irodalomtudósa a par excellence teóriát megtermékenyítve (s a doktrinér elméleti elveket elvetve) olyan módszertant javasol az irodalomvizsgálat számára, amely a scrutoni meggondolásokkal rendre egybehangzik, s amelyet ekképpen minden túlzás és erőszaktétel nélkül konzervatívnak is nevezhetünk.

            E konzervatív elvű metódus tágasságát, irodalomérdekű átgondoltságát, alkalmasságát látva az ember nem győz csodálkozni – a nyolcvanas évektől kibontakozó magyar irodalomelméleti gondolkozás vajon miért nem innen vett példát? A lukácsi doktrinérséggel és a „nagy elméleti bumm” sokféle, tudománytalan, felelőtlen hisztériájával szemben mért nem ezt az alkotóan konzervatív, hiteles, valóban megértőképes metódust választotta követendő példaként? Néhány józan fenntartást hangoztató és körültekintő vizsgálódást javalló tudóst (Poszler Györgyöt, Béládi Miklóst, Kenyeres Zoltánt) leszámítva miért fogadta el, hogy a korszerű irodalomértés képviseletére a posztstrukturalista pszeudotudományosság hivatott?

            A kérdések már csak azért is indokoltak, mert elméletészeink a hazai tradícióhoz fordulva is bőségesen kaphattak volna hasznos ösztönzéseket. Poszler intelligens álláspontját már volt alkalmunk megismerni, de a 19–20. század legnagyobb magyar kritikusai, bízvást állíthatjuk, ugyancsak átgondolt, nyitott, hiteles elvi álláspontot képviselnek. Kemény Zsigmondot, Péterfy Jenőt, Schöpflin Aladárt, Horváth Jánost, Babits Mihályt, Barta Jánost, Sőtér Istvánt a közvélekedés ugyan irodalomtörténészként, esszéistaként tartja számon, műveikből azonban hitem szerint átfogó módszertani ajánlatot, elméleti állásfoglalás-együttest is kiolvashatunk. S ez a módszertan a welleki elviséghez hasonlóan körültekintő többoldalúságra épül. Barta Jánosék indukció és dedukció egyensúlyát keresik, általános és egyedi arányos kettősségében gondolkoznak, mértéktartó fogalomhasználatra törekednek, általánosító kijelentéseiket mérlegelő, korrekt érvekkel támasztják alá. Vagyis mindannyian működőképes, az alkotó konzervativizmus által megtermékenyített elméletiséget képviselnek. De ennek részletes kifejtése már egy másik tanulmány feladata.