Focistadionok és más vesszőparipák
Adózni nem szeretünk, nyilván. De azért kapjon minden állami alkalmazott magasabb fizetést, legyen jobb az oktatás, az egészségügy színvonala, legyenek jobbak az utak, az internet-hozzáférés, a szociális ellátás, egyszóval, kerüljön mindenre pénz.
Honnan?
Hát, például, ne költsön a kormány focistadionok építésére!
Újabban számtalanszor elhangzik ez a demagóg javaslat, ez a hamis szólam.
Ha a sport és benne a labdarúgás természetes hasznát, például az egészségünkre, a fizikai teljesítményünkre, a közösségi együttműködő képességünkre tett jó hatását nem tekintjük is, tudható, hogy a stadionépítési program költségei jelentéktelenek az oktatásügyéhez vagy az egészségügyéhez képest. Mégis folyton ezekkel állítja párhuzamba az ellenzék, és nyomán a sajtó.
A stadion-ellenzők arról a nyilvánvaló tényről sem ejtenek soha szót, hogy a sport, a labdarúgás manapság az egyik legjövedelmezőbb „iparág”: világszerte kulturált szórakozást kínál a szurkolók sokezres tömegeinek, akiknek utazásai, a rájuk alapozott sportruházat- és emléktárgyüzlet, a sportújságok és kiadványok széles köre és a médiaközvetítések díjai hatalmas bevételeket hoznak. Aki a stadionépítés ellen tiltakozik, tulajdonképpen azt követeli, hogy a magyar sport – és a magyar gazdaság – maradjon ki ebből az üzletből. Nem sokkal okosabb ez a követelés annál, mintha valaki a munkahelyek létesítése ellen tiltakoznék (persze vannak ilyenek is).
De találunk más furcsaságokat is – például – a pedagógus-érdekvédők követelései közt. „Ne szállítsa le a kormányzat a tankötelezettség korhatárát 16 évre.” Ez a felhívás az általános iskolai tankötelezettségre vonatkozik. Aki ezt leírta, aligha lehet gyakorló pedagógus, de gyakorló szülő sem: hiszen nem tudja, hogy már egy tizenhat éves is, hát még a tizenhét-tizennyolc éves, milyen megalázónak tartja, hogy a törvény bekényszeríti őt az általános iskolába, a nála jóval fiatalabb iskolatársak közé. Nem tudja azt sem, mekkora életmódbeli, sokszor családi állapotbeli különbség van egy hat-tizennégy és egy tizenhét-tizennyolc éves között. Az elmúlt években nem hallotta a pedagógusok állandó panaszát és elégedetlenségét amiatt, hogy megoldhatatlan problémát jelentenek a túlkoros diákok, akik iskolakerülés vagy bukások miatt ottragadnak sokszor az általános iskola alsó tagozatában. Ha hajlandók egyáltalán tanításra járni. És akkor még nem beszéltünk a hét-nyolc-tízéves osztálytársak helyzetéről, akik számára – ritka kivételtől eltekintve – állandó fenyegetettséget jelent, hogy össze vannak zárva a gyermekkorból rég kinőtt, nagy fizikai fölénnyel bíró sihederekkel.
Komolyan gondolja az, aki indulatokat gerjeszt, demonstrációkat szervez, hogy ezekre a nagy kihívást jelentő társadalmi problémákra nem felelős – és még felelősebb – szakmai munkával, nem a sajátos helyzethez alkalmazkodni képes szakemberek erőfeszítései révén, hanem politikai demagógiával lehet megoldást találni?
Címke: jegyzetek
publikálta: Mezey Katalin
4 publikáció
