Vasadi Péter: A “többnyire”
Előzetes a Magyar Napló 2015. novemberi számából:
Vasadi Péter: A „többnyire”
Mikor még nyelvecskéje
volt, de nyelve nem, csak
gőgicsélt, már hitt neki.
Szemét kinyitva fogta föl,
hogy él. S ha él, hall is.
Ezután nem akart beszélni.
Minek? Amit meghallott legbelül,
zsongott is, szólt is,
gyönyörűsége volt. S maradt.
A többi mozgón észrevette,
erről nem tudtak semmit.
Hagyta őket derengő nemtudásban.
Közben figyelt,
mint egy rövidre sikerült
méregtelen, ám lusta kígyó.
…Egy este vendégek jöttek.
A kisfiú megbámulta őket.
Aranygallér fényeskedett
egy bácsi nyakán.
Sokat és jól beszélt.
Mégsem tudta őt szeretni.
Hát azt. Őt sem. A másik
oldalon ült egy sovány,
szótlan, merev, komor…
Látta rajta a kisfiú, súlyos
teher alatt él, de elhordja.
Néha majdnem mosolygott.
Ő volt a generális. „Te genero!
Van egy hírem!”, szólt át neki
a százados, s hosszasan adta
elő. A generális hallgatta.
„Ezt nem lehet. Hogy képzeled.
Lecsapnának azonnal!”
A kisfiú most megszerette őt.
Belelátott valamibe, mi nem
való gyereknek. Megértette,
többé már nem lehet gyerek.
Többnyire mégis az leszek,
ha föl is növök.
Elcsodálkozott magán a szón.
Szép az, hogy többnyire?
Igen, szép. Igenszép.
Ismételgette csöndesen.
Az estét hirtelen elunta.
Nagyon rosszkedvű lett.
A támlásszékek árnyékában
az udvarra osont. Levegőbe
szimatolt, pár lépést futott,
s egy kőpadra leült. Élesen
sütött a hold. Fémes fény
lepte be a fákat, bokrokat.
Csillogott a fű. Fenyőlombok
árnyéka mozgott a kerti úton,
bútoron. Megrázkódott. Mi van
most? Mért vagyok én itt?
Rátört hevesen a sírás.
Csak meg ne hallják
a csilláros nagyebédlőben.
Odabent énekeltek.
Fekete foltos cicája ült
a lába előtt. Erősen nézte
gazdiját. Gyere ide, súgta
neki. Samu hozzá törleszkedett,
s keze alá simult… Hol vagy,
kicsim, lefekszünk!, szólt ki
mama a verandáról… A kisfiú
ölében a Samuval befelé indult.
…Többnyire, Samu, érted?
Többnyire… El ne feledd.
publikálta: attaturk
630 publikáció
