Magyar Napló

Hármaskönyv – Hegedűs Imre János kritikája A századelő irodalma antológiacsaládról

A Kortárs 2019. januári számában Hegedűs Imre János közölt monumentális kritikát A századelő irodalma című monumentális antológiacsaládról. Ezt ajánljuk mindenki figyelmébe.

“Helyén való tehát a szó, fölénk tornyosul a halmaz, kezdeti zavarunkban alig tudunk kezdeni vele valamit, cserélgetjük a köteteket, belelapozunk azokba, a verstengerből a prózába menekülünk, onnan – kijózanodást remélve –, a tudósokhoz, a harmadik kötet szerzőihez. De nincs menekvés, elragad a hév, felébred, mint hajnali csípős szél, a kíváncsiságunk, és ” legnagyobb képességünk, a rend” (J. A.) parancsszavára fogalomrendszereket építünk ki magunkban, ezek közé a fogalomrendszerek köré kanyarítva – a lírával kezdve és a tudósi munkákkal befejezve – lassan-lassan elemzésbe, értékelésbe, értekezésbe kezdünk, abban a hitben és reményben, hogy a kritikus szava nem pusztába kiáltott szó.”

 

Hegedűs Imre János

HÁRMASKÖNYV

 

Székely nyelvjárásokban nemcsak a betűt olvassák, hanem a pénzt, a kalangyát, a nyájat, és azt is, hányat malacozott a koca.

– Itt a pénz – mondja a gazda az asszonyának, olvasd meg, mennyiért adtam el a tinót.

A Magyar Napló monumentális kiadványát* első nekifutamodásra így kell olvasni. Számolunk, mint kisiskolások, annak is érezzük magunkat ekkora mennyiség láttán: három tonnás kötetben 244 költő, 86 novellaíró és 76 esszé-tanulmányíró munkája tornyosul fölénk, ez összesen 460. Ha ebből kivonjuk a mindkét vagy mindhárom műfajban (és kötetben) előforduló művészek számát, akkor is majdnem 400 alkotó.

Helyén való tehát a szó, fölénk tornyosul a halmaz, kezdeti zavarunkban alig tudunk kezdeni vele valamit, cserélgetjük a köteteket, belelapozunk azokba, a verstengerből a prózába menekülünk, onnan – kijózanodást remélve –, a tudósokhoz, a harmadik kötet szerzőihez.

De nincs menekvés, elragad a hév, felébred, mint hajnali csípős szél, a kíváncsiságunk, és ” legnagyobb képességünk, a rend” (J. A.) parancsszavára fogalomrendszereket építünk ki magunkban, ezek közé a fogalomrendszerek köré kanyarítva – a lírával kezdve és a tudósi munkákkal befejezve – lassan-lassan elemzésbe, értékelésbe, értekezésbe kezdünk, abban a hitben és reményben, hogy a kritikus szava nem pusztába kiáltott szó.

A szerkesztők bevallottan modell alapján dolgoztak, modelleztek. A századelő a szakirodalmi és a köznyelvi szóhasználatban mindmostanáig a XX. század első évtizedeit jelentette, most, ez a hatalmas gyűjtemény, szoktatja agyunkat, tudatunkat a XXI. századhoz, és azt fürkészi (Vagy szuggerálja?), vajon összehasonlítható-e a jelenkor termése a második aranykorral, Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula korával.

Ez a dilemma fiat szül, természetszerű a kérdésfelvetés: Folyamatos-e a magyar irodalom fejlődése (Egyáltalán van-e fejlődés?), vagy nem? Egyenletes az irodalmi evolúció, vagy alábukásokkal, örvényekkel, tornádókkal, tektonikus suvadásokkal szabdalt, tördelt? Pontosítva, leszűkítve így hangzik a kérdés:

Ez a századelő olyan, mint az a századelő?

Vizsgálódjunk.

A Nyugat első nemzedéke hosszú, békés, boldog idő ködmönéből bújt elő. Sok neve van a kiegyezéstől Szarajevóig tartó időszaknak, Ferenc József-i az egyik. A bolsevisták átkozták a Monarchiát, újabban a történészek a helyére teszik.

De a két világháború és a szinte félévszázados bolsevizmus olyan nyomokat hagyott a pszichénkben, akárcsak a triász- illetve a kréta kor ősállatai, a dinoszauruszok a palarétegekben. Emiatt a XXI. század elejének művészei azt az utat járják akarva, akaratlanul, amelyet József Attila félelmetes víziójában meghatározott: “Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

És kísért, és rémiszt a szélsőséges, végzetes verdikt, Auschwitz után verset írni nem szabad, nem lehet, bűn. (Theodor Adorno)

Az összevetés, a hasonlítás, az allúzió tehát helyes, indokolt, de csak akkor, ha oldalpillantásokra is alkalmas a tekintetünk. Bozótvágók sorsára jutott a XXI. század minden művésze és gondolkodója, a teljesen megváltozott világ törvényeinek engedelmeskedve járatlan, kusza, tüskés dzsungelben kénytelen új csapásokat vágni. Ez önmagában nem újdonság, a költők mindig lépéselőnyben meneteltek, a különbség csak annyi, hogy erre a dzsungelbozótra a XXI. században akkora sötétség ereszkedett alá, hogy felakasztható arra a kés, a balta.

Talán a lant is.

S még van egy feladata a statisztikát készítő böngészőnek, számba kell venni, s némán fejet kell hajtani azok előtt, akiknek az első és a második kötet tartalomjegyzékében (A harmadikból hiányzik!) bekeretezték a nevét. Negyven költő-halottja van az első kötet szerint a századelő magyar irodalmának, de temettünk már a kötet szerkesztése után is.

A prózakötetben 14 nevet kereteztek be, de ezek közt vannak lírikusok is, így két helyen szerepel a szomorú jel.

Levonható ebből az a következtetés, hogy, a XXI. század elejére elöregedett a magyar irodalom?

Hosszabb, más műfajú értekezés hivatott a kérdés megválaszolására.

 

A századelő költészete

Emblematikus, ikon értékű vers után kutat a szem minden nagyobb szabású antológiában, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal, A virrasztók, a Húsz év múlva, a Föl-földobott kő, a Hajnali részegség , a Semmiért egészen, a Hazám, az Óda, az Ahogy lehet, a Koszorú, az Egy mondat a…, a Bartók, a Bartók Amerikában, az Öröknyár… stb., stb. kísért, és izgatottan lessük, létre jött-e a kritikus töltet, ami a Nyelv, a Szó, az Eszme, a Psziché áldásos (egybe)robbanásához vezet.

Olyan versek után kutatunk, amelyeknek a szerzője nyugodtan elhagyható.

Nincs ilyen alkotás a kötetben.

Van viszont számtalan jó vers, nem is középszerűek; gonddal, hévvel, mesterségbeli tudással megmunkált költői szövegekben gyönyörködhetünk.

Egy verssor mutat a túlzott igény, a kritikus töltet irányába. Báger Gusztáv írja: “Hallom Magyarország dalát.” (Walt Whitman blues)

Hogy beletalálna ódába, rapszódiába, ditirambus koszorújába ez a sor! De jó lenne valóban meghallani a XXI. században Magyarország dalát!

Nem hallhatjuk meg, Báger, a rá jellemző mívességgel és tudós gonddal, végigfut a világirodalom majd minden motívumán, s megállapodik a Koponyák Hegyén, ott is a középső keresztnél.

De nyugtalan és makacs az elme, kutat, keres tovább.

Kenéz Ferenc sem fut bele a hadronkorszakba (A fizikusok szerint az ősrobbanás után csak egy tízezred másodpercig tartott a hadronkorszak!), de kedves ötlettel gyűjti össze szép csuporékba – nem a szavakat –, hanem a költőket:

“Vajon milyen is lenne,

ha a világ összes költője

egyszer csak megérkezne Königsbergbe?

A pályaudvar költővel telis-tele lenne…” (A königsbergi pályaudvar románca)

Szép vízió, az olvasó szívesen ringatja bele magát ebbe az álomba: egyik fontos nyelvemlék-töredékünk színterén látni a világ minden poétáját.

Abszurd a látomás, ezért játékra csábít.

Játszunk, hogyne játszanánk, különösképpen ha olyan partnerünk akad, mint Szepesi Attila.

A számok bűvöletébe süppedt Szepesi, mint a régi perzsa mágusok, és a semmivel, a teljességgel, a Teremtővel, a léleksokszorozás egyetlen ismerőjével ütközteti a nyelv elemi részecskéit (l. hadron!):

“Az 1-et szerettem,

a semmiből születő teljességet,

a Teremtő jelét,

meg ahogy önmagát lélekké sokszorozza.” (Számok)

Nagyot suhintott, széles rendet vágott transzcendens mezőben, a teljesség kapuját döngetni a semmi botjával.

Nem kicsi dolog.

Ekkora verstengerben lazítani kell a figyelő tekinteten, muszáj gyéríteni a szemöldökráncokon: laza szemlélődésbe kell kezdeni, ennek legjobb módja, ha horizontális elmozdulással tekintünk szét, a kötet margóján indulunk el, kopogtatunk először a végvári vitézeknél, azután benn, a sűrű bolyban töprengőkkel folytatunk néma diskurzust.

Ezzel még nem vettük le a tekintetünket a Versről.

 

Észlelni fogjuk, hogyan változnak az arcok, hogy változik a táj, a néplélek, változik az irodalmi ájer, észleljük, hányféle arcát mutatja a történelem.

Milyen jó például bekukkantani Gál Sándorhoz Kassán, milyen jó megtapasztalni, hogy gondos gazda, hozza elénk karcsú amforában a versírás olaját, megkeni vele homlokunkat, biztat, éljünk vele, nem boszorkányok kotyvasztották, meg is nyugtat, verset írni könnyű, csupán ismerni kell a zsugorodó és táguló világegyetemet, a teremtés misztériumát, hallani a teremtés előtti vizek csattogását, s nem árt az se, ha megtaláljuk azt az egyetlen egy szilárd pontot, amelyet az ókori bölcs nem lelt sehol. Csak ennyit kell tudni, s kész a vers:

“s miként a teremtés előtt

az Úr lelke lebegett felette

előbb kitágult

majd összezsugorodott

egyazon időben tűnt

súlyosnak és könnyűnek. (A vers)

Az irodalmi gyalogösvény Kassáról Kárpátaljára vezet, felemelő érzés Vári Fábián László előtt zászlót hajtani.

Köztudomású, hogy az ő esetében a jobbik kezével mintázott a Teremtő, nagy tehetséget legendásan szerény, szívélyes, előzékeny ember-hüvelybe ágyazott bele.

Forró föld Kárpátalja, forró történelmet égetett Vári Fábián Lászlóba, sistereg a tüzes billog a húsában, mint Dózsa koronája, meg is született a briliáns szintézis, ez is a hadronok játéka, Csontváry-festmény ürügyén félelmetes látomást rajzol az idő falára, törökök, pogányok, Jézus, Allah, táncoló mének, lófarkas zászlók, damaszkuszi pengék – Csontváry csöndjébe ágyazva.

Történelmet aktualizáló figyelmeztetése velőbe vágó:

“Magyarjaim, ha felemlegettek

úgy négyszázötven esztendők múltán,

legyetek résen. Új áfiummal:

kolduló haddal vonul fel a szultán.” (Szellembeszéd – Csontváry Zrínyi kirohanása című festményéhez)

S ha már arra vállalkoztunk, hogy körbekerüljük a kis hazát, hogy a “leszakított területek” ezáltal is szervesüljenek az anyaországgal, viduljon a lelkünk, mert a Nagy-Küküllő partján vagy Nagygalambfalva főterén könnyen összefuthatunk Kányádi Sándorral, akit még a vele egykorúak is “Sándor bátyámnak” szólítanak.

Nem felejtette el, ordas időkben azért kellett körömverset írni, mert körme alá néztek a költőnek, körmére koppintottak, ha nem éppen szeget vertek alája. Ez a toportyán kor kísérti még álmában is:

“gyönyörű szarvas-

ünő riaszt föl ordas

éjszakáimon.” (Mitológia)

Erdélyben kötelező a Kossuth-díjjal frissen jutalmazott Farkas Árpád színe elé járulni. Persze, ő ezt nem szereti, szívós ellenzője, ellensége volt világéletében mindennemű merev tekintélynek, magas lónak, magas gallérnak, egy hétszentséget ismer, s az a szülőföld, a szülőhaza, azt keríti körbe ritka szép szóerdővel, tanácsos, mint Arany János az út szélén nyíló virágokból, bokrétát kötni dús töltetű képeiből:

 “Csikorognak a hajnalok” … “sapkája bicebóca borja fején biceg” … “senki-megnemette paszulyleves” … “s halála napján bőgött két tehene, / visítottak malacai, s túlnyerítette / a gyászszertartást / jászla előtt a ló./”  Napóra)

Utoljára József Attila oltotta be így, nemes ággal, a közrendi, a hétköznapi szavakat!

Ennyi lírai elemózsiával még túl lapos az élmény-tarisznya, csak úgy lehet elhagyni Erdélyt, hogy intünk Lövétei Lázár Lászlónak (Kilencedik eclogájával van jelen a kötetben), nemcsak jelképesen végvári vitéz ő, ez évben köthette fel a Balassi-kardot. Intünk Ferenczes Istvánnak (Míves elődjére, Jékely Zoltánra emlékezik stílusbravúrral), jó vele tartani a cimboraságot, mert mindent tud a székelyekről.

Nem könnyű kiszakadni a Székelyföld vonzásteréből, időzni kell szemvillantásnyi ideig Fekete Vince szép hazájában, Kézdivásárhelyen és környékén, Orbán Balázs, szép túlzással, “Háromszék Párizsának” nevezte. Fekete Vince “rongyszőnyege” a Weöres Sándoréhoz hasonlít, úgy szedi szét és rakja össze tablóba a varázslatos tájat, a hallgató fákat, a szikrázó levegőt, a szitakötőt, a kalapos gombát, a kék áfonyát, a forrást, a páfrányt, mint hajdanában Petőfi a kurta kocsmát, a Szamost, a leszálló estét, a munkálkodó cimbalmost, a duhaj legényeket. (Fal)

Fejezzük be látványos kalaplengetéssel az erdélyi vándorutat, Marosvásárhelyen az őstehetséggel megáldott-megvert KAF uraságot, vagyis Kovács András Ferencet köszöntjük így, és kalapunk szalagja mögé tűzzük az általa nem oktalanul idézett Shakespeare verssort: “Ha nincsen új, s minden volt már, ami van.” (Ötvenkilences szonett).

(Mi lenne, ha kísérletképpen, a pillanatnyi eszméletvesztés delíriumában – az egész Hármaskönyv jellemzése végett! – kicserélnénk a “ha” szócskát a “ma” időhatározóval? “Ma nincsen új, s mind volt már, ami van.” Végtelenbe futnánk ezzel a kísérlettel.)

Jobb, ha kísérletezés helyett a kolozsváriakat, Király Lászlót, László Noémit, Egyed Emesét helyezzük gondolataink futószalagjára – mindhárman szerzői a versantológiának; a nyereség nagy, általuk és verseik által Erdély fővárosának levegőjéből szippantunk nagyot.

Nincs még vége a vándorútnak, átszelve a Bánságot, Délvidéken vagyunk, kancsó borral vár Óbecsén Tari István, ő a szellem várkapitánya itt, végvári harcos, az ő nyakukon volt a legszorosabb a muszka hurok, tovább is tartott az akasztás, mindenkinél többet kaptak a medve öleléséből, ezért plakátverssel protestál: Ruszkik haza!

Mekkora követ mozdít! Milyen mély kondulás keletkezik bennünk! Történelmi keserűség, fájdalom dübörög!

Vége a képzeletbeli irodalmi barangolásnak, keskeny az antológia margója, ezért Nyugat felé fordulunk, és zászlót, fejet hajtunk az emigráció nagy öregjei előtt. Az antológiában a hazavesztés riadalmát, a hazahiány kínját írta meg Határ Győző, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám.

Az irodalomkritika szigora nem tűri, sőt tiltja a margón való nyargalászást, nem engedi, hogy a Jegyzetíró sokáig a hám szélén trappoljon, új, más eljárással kell felszínre hozni a versantológia mélyrétegeinek nemesfémeit.

A hiány megnevezése, a nem létező imaginárius vegyelemzése gyakran segíti át a gondolkodó elmét a homokzátonyokon. (Zseniális példa: Petőfi: A puszta, télen verse!)

Kérdezzük meg Petőfivel felvértezve:

Mi nincs benne A századelő költészete kötetben?

Nem találjuk a “szabadság-szerelem” ethoszát!

Megszoktuk, hogy újabban szabadságban élünk, ezért az irodalom kaput-falat döngető funkciója megszűnt.

Nincs láz, nincs vulkánkitörés, a művész – József Attila-i szóval – valóban “a való világ … mérnöke” (A város peremén), méricskél, milligrammokat helyez patikamérlegre, s ha mégis elrugaszkodik megszokott világától, csillagászok, űrhajósok nyomába szegődik, a makrokozmoszt vizsgálja, s a vékonyra sikált gondolatot alig érthető elvontsággal közli.

Véglegesen gondolativá vált a költészetünk!

Sűrű, sötét anonimitásba süllyesztve, kommentár nélkül, közlünk néhány versfoszlányt:

“aztán a bosszús altatás után /

gerincem helyre igazítja /

az új nap, amihez hozzá költözöm.”

Vagy:

 “tűre feltűzött bogarak, nászutasok a légypapíron.”

Más:

“macskára omló tekintetesség.”

Óvatos, félénk a kérdés:

Vajon nem ejtett nyolc nap után gyógyuló sebeket a posztmodern a líra formanyelvén, eszmerendszerén?

Valaha, még a XX. századelőn is, a világ újrateremtéséről álmodozott a költő.

Ma, úgy tűnik, inkább csak azonosulni kíván azzal, belenyugszik, elvégezték már helyette a tudósok a föld és az ég egyesítését, virtuális a világ, minden digitalizált, a skálafüggetlen hálózatok, a preferenciális kapcsolódások, a kommunikációs elméletek közelebb állnak költőinkhez, mint a fű, fa, virág, bölcső, félős, nincs messze az idő, amikor magyarról magyarra kell lefordítani József Attila verssorát: “…hűvösebb / a sajtár, a tej, a balta nyele…/

Akárcsak ma Shakespeare műveit az angol iskolásoknak.

Igen, a gondolati líra egyeduralmának korát éljük, a XXI. század költői a XIX. század hérosz-költőinek okos, józan, racionális szépunokái.

Nincs az antológiában egyetlen egy, testet-lelket megrázó, elárasztó szerelmes vers, disszonáns lenne az Esti sugárkoszorú ellágyulása vagy a Semmiért egészen húrt szaggató cimbalomverése.

Megszoktuk, hogy mindent könnyen megkapunk (A nőt is!), ezért nincs szükség az önátadás vagy a birtoklás szerelem-krédójára.

Egy kivételt meg kell említeni, ki kell emelni: Imre Flóra: Mesék.

Ne fűzzünk kommentárt ehhez a szép szerelmes vershez! Hátha a magyarázat hiánya jobban felkelti az érdeklődést?

 

Nos, most már jöhetnek az antológia meditáló, töprengő, gondolatgörgető versei, témái, fogalomkörei.

Nevek s címek nélkül, különben a végtelenbe futna ez az amúgy is Prokrusztész ágyra ítélt jegyzet.

Nagy téma és örök kihívás marad az idők végezetéig a megváltás, a megváltás kínja, az ezerszer megtagadott, és mégis a vállra vett kereszt, látjuk, mert láttatják velünk a költők a Golgota aljában tolongó tömeget, a megválthatatlan emberiséget.

Ezt úgy oldják meg, hogy a Gondviselő alakját bálvány-erdővel, aranyborjú-csordával helyettesítik be: a pénz, az áru, a technikai intelligencia, a drónok, az okos kütyük állnak össze felettünk szürke égbolttá, a derengő félhomályban alig ismerünk egymásra, megváltoztak az emberi kapcsolatok, meglazultak a kötések a házastársak, partnerek, munkatársak, barátok sőt a nemek között.

A költők nem tagadhatják meg önmagukat, állnak, mint életmentő sebészek a műtőasztal mellett, amelyen a világ fekszik, szikét ragadnak, mentik a menthetőt, de vannak menekülők is, elhagyják sokan az őrhelyet, bevallják, nem érdemes állni a vártán, föl kell cserélni a műtőasztalt, megverselik a kiskutyát, a kávéfőzőt, a járdaszegélyt, semmitmondó tárgyakat avanzsálnak fétisekké, a női legyező néha fontosabb, mint a lány arca (Krúdy még tudta, akkor szép igazán egy asszony, ha egy kicsit bandzsít!); gyakoriak a józan beszámolók napi eseményekről, szeretik a mai lírikusok az időutazást, emlékeznek ősökről, ez hozza az időt (az Időt!), a nagy témát, hozza az elmúlást, amihez egyesek bölcs rezignációval, mások fájdalmas sóhajjal, vagy perlekedéssel viszonyulnak, de a vég elkerülhetetlen, a Halál, mint ősszel a levegőben szálló ökörnyál, beúszik a költő nyitott ablakán…

Ezek a leggyakoribb lírai helyzetek.

Az ember kinőtt a Hüvelyk Matyi korszakából, a makrokozmosz meghódításával nem a csillagokról ábrándoznak a szerelmesek, hanem a csillagvárosban képzelik magukat, s eszükbe sem jut bánkódni a Gutenberg-galaxis széthullása miatt.

Eddig tartott a Jegyzetíró trapézmutatványa költőink feje felett, most már menthetetlenül vissza kell térni közéjük, testhelyzetbe kell kerülni velük, és egy-két olyan verset ujjbegyre szedni, amelyek alkalmasak a XXI. század költészetének szövettani vizsgálatára.

Milyen is ebben az új líra-univerzumban a férfi-nő kapcsolata?

A kétszáznegyvennégy költőből negyvenegy – nő. Lány. Asszony.

Szebb kalandot elképzelni sem lehet irodalomértelmezőnek, mint elmerülni a nők-alkotta versvilágban!

Mostanig olyan volt a nő a lírában, amilyennek a férfi látta.

Most megjelent egy izgalmas, érdekes figura: a nő látta nő.

Itt is szőkíteni kell a vizsgálódási mezőt, alkalmazni kell a pozitív diszkriminációt, önkényesen kell kiválasztani négy alkotót: Karafiáth Orsolya, Ladik Katalin, László Noémi és Farkas Wellmann Éva.

Nem azért, mert ők a legnagyobbak, hanem azért, mert vallomásaik jobban beleillenek egy leszőkített témakörbe:

Nő önmagáról – nő a nőről.

Karafiáth Orsolya: “Berlin, először” című verse még akkor is József Attila bűvkörében keletkezett, ha költőnőnk nem gondolt a híres versre: “Mikor az utcán átment a kedves”.

A József Attila-teremtette élethelyzetben – átsétál egy lány az utcán – benne van egy óriásszellem, egy férfizseni rajongása, megszépül minden, fényleni kezd, ami addig homályos volt, még a madárvilág cigánypurdéja, a veréb is előlép szürkeségéből.

A Karafiáth-versben sem “történik” más egyéb, fehér harisnyában, túl magas sarkú cipőben átszeli a macskaköves teret egy nő.

Nem szegődik a férfi-mámor a nyomába, helyette nőkommentár darabolódik verssorokba:

“Helyes kis hölgy, a bája tétova,

de semmi gond,, hogy szent, el ne hidd.”

Milyen szépen helyükre kerülnek a dolgok férfi-extázis nélkül!

Ladik Katalin más utat választ. Ő ismeri a nő-extázist, delíriumos áhítattal, szenvedéllyel határozza meg, burkolja önmagába a partnert, őszintesége megkapó, képalkotása modell-értékű, s még a modernség igénye sem csorbul:

“Villódzó plazma leszel sötét égbolton,

tükröződése egy távolodó csillagnak,

egy didergő csillag mély, elhaló kiáltásának.”

(Mindent láthatsz, amit én látok)

Szerelmes versantológia első lapjára kívánkozik ez a három sor.

Izgalmas László Noémi nyilatkozása! Megszoktuk tőle. Okos asszony. Vallomása hasonlít Madách híres ember-képéhez: “sárból, napsugárból összegyúrva.”

Rövid a vers, idézhető a két strófa:

“a lányokban fehéren

világít egy szirom

de annyi körülötte

a tarka-barka lom

 

hogy mire felragyogna

a földöntúli fény

megfulladok a dolgok

nyálkás mocsár-ölén

(Lányok)

De kapunk pohár tiszta forrásvizet is! Farkas Wellmann Éva 4/4/2 tagolású, magyar népdal imitációja üdítő ital a szövegtengerben. Két sora sűrített nővarázs:

“Kifeslett a selyemszoknyám szegélye,

mit bánom én, a világ hadd beszélje.”

(Bánat utca)

Több vészkijárat nincs, a lírai termés kommentárját befejezni nem lehet, csak félbehagyni, jöjjön a próza, de addig is jeles költőnk, Vörös István hitvallását helyezzük el zárókőnek, csattanónak:

“Elveszett zsenik helyett

nekünk, többieknek – el nem

veszett nem zseniknek –

kell elvégezni a zsenialitás

munkáját.”

(A föld gyűrűje)

Úgy legyen.

 

A századelő novellái

Novellákat ígér a hatalmas kötet, holott éppen a műfajra kell rákérdezni már a kezdet kezdetén. Pontosan azt lenne jó tudni az irodalomértelmezőnek, de főleg az olvasónak, hogy:

Tudnak-e még a prózaírók önfeledten mesélni?

Tudnak-e érdekfeszítő, izgalmas, megrázó, felkavaró vagy felemelő, negatív vagy pozitív emóciókat ébreszteni?

Tudnak-e a novellaírók – elbeszélni?

Helyes vagy nem helyes magas kerítéssel elválasztani a novellát az elbeszéléstől?

A második vizsgálódási szempont ugyancsak kérdés formájában kívánkozik ide.

Széppróza-e még a széppróza?

Szépirodalom-e a szépirodalom?

Törekszik-e ma az írástudó az esztétikumra? Akar szépség-élményt nyújtani, vagy nem?

Egyáltalán van-e bátorsága a prózaíróknak arra, hogy a XX. században kiátkozott TÖRTÉNETET előkotorja a sutból?

Vajon nem sütik rá az ultramodernek az “elavult” jelzőt, – mint szürke marhára – a billogot?

Vajon nem átkozzák ki azt a prózaírót, aki nem elégszik meg a szavak, szószerkezetek, mondatok steril halmazaival?

Ha nem sajnálja az olvasó a napokat és az éjszakákat, amelyeket erre a kiadós kötetre rá kell szánni, akkor boldogan bólint rá a fenti kérdéshalmazra:

Igen, tudnak még mesélni, tudnak önfeledten elbeszélni a szerzők, tudnak azonosulni embersorsokkal, képesek célokat izzó hőfokra hevíteni, sőt az újkor tornádóit is látják, s félreverik a harangot, ha jégesőt vajúdó nagyidő jön.

Sokkal egységesebb, tömörebb, monumentálisabb, mint a lírai kötet!

Az alaposabb szövegvizsgálatok előtt két kísérletezőt kell megemlíteni.

Nagy Koppány Zsolt, erdélyi származású fiatal prózamesterünk mozaik-novellával kísérletezik. Eredményesen, jól, hatásosan. Külön, belső címeket ad a részeknek, s valóban tragikus élethelyzeteket sorjáztat. (A vendégmunkás dalai – Dal tragédiában elbeszélve –)

Nagy Zoltán Mihály szabadvers-szerű sorokba tördeli a szöveget, éppen ezért műfaji besorolása nem könnyű. (Magyar durák)

A továbbiakban nem bízható a szerencse-kerékre annak a néhány novellának a kiválasztása, amelyekről korlátozott méretű jegyzetben írni lehet. Hosszas, fájdalmas töprengés után kellett dönteni azokról, amelyek hordozzák az EGÉSZ formai, tartalmi tulajdonságait, jegyeit.

Ahhoz viszont már vakmerőség kellett, hogy ezek közül is egyet, egyetlen egyet kiemeljünk a választottak közül.

Ez a kiválasztott, ez a privilegizált írás Prágai Tamás: A freskó című novellája.

Sajnos, a szerző már nincs közöttünk, nem ünnepelheti velünk írása magasba emelését.

Hagyomány és modernség egyesül A freskóban.

Két kocsma, a Süvölvény és a Hajnal konkurencia harca ismeretes a romantikus irodalomból, az ádáz vetélkedést Shakespeare is feldolgozta, de a semmiből, az ismeretlenből felbukkanó hős mintha Rejtő Jenő forrásvidékéről jönne.

Azt tanácsos megvizsgálni, hogyan érintkezik (azonosul!) Prágai Tamás a modern kor egyik legizgalmasabb áramlatával, a mágikus realizmussal, aminek fejedelme Gabriel García Márquez.

Természetesen Prágai is a cselekmény fantasztikumával rugaszkodik nagyot, és a hősök viselkedése is elüt a normalitástól, és látomásai a szürrealizmus kelléktárából valók.

Kopár, lepukkadt környezetben, a puszta szélén, egy hajdanvolt gépállomás szomszédságában vegetálnak lumpenproletárok, de Prágai hamar elszakad ettől a realitástól, ledönti a válaszfalakat elevenek és holtak, tárgyak és élőlények, emberek és szellemek között.

Ha Gabriel García Márquezt tételezzük egyik világirodalmi példaképnek, másodiknak oda kell helyezni Umberto Ecot. A freskó eseménymozzanatai úgy pörögnek, mint a híres A rózsa neve regényben, Prágai szereplői olyan rejtélyesen tűnnek el, mint Umberto Eco hősei.

Itt kötelező megszakítani a kommentárt, ki van téve a tilalomfára: A freskót csak olvasni szabad, magyarázni nem.

Annyit talán meg kell, meg lehet említeni, hogy az ősködökből előbukkant Tiblényi – kialkudott sörök fejében –, felpingálja a Süvölvény söntésének a falára a körülötte lebzselő alakokat.

Ezzel akkorát robban a cselekmény, hogy belépünk a csoda birodalmába.

Átlépünk a mágikus realizmus mezejére.

Ha a fantasztikum elvarázsolt kastélyában vándorolunk Prágai Tamás kalauzolásával, kötelező oda magunkkal vinni az antológia másik szerzőjét, Murányi Sándor Olivér erdélyi, székely írót, a nem éppen hétköznapi események hősét.

Eltérve a megszokott műelemző gyakorlattól, az életrajzi adatokat közlő jegyzetanyagból idézünk:

“A hargitai medvék és a dunai harcsák között ingázik. Utoljára egy barlang előtt látták.”

Már ez elég lenne az érdeklődés felkeltésére.

A gyűjteménybe egy pompás hiúz-történetet válogattak be, címe: Rejtőzködő.

Inkább karcolat a rövid írás, mint novella; a hangulatteremtés briliáns darabja. Nagy a riadalom a Hargitán, egy pompás nagymacska, egy hiúz dézsmálja az állatállományt, Mózsi bá, lövétei pásztor juhait. Csúnyán megmocskolta azokat, többnek elengedte a vérét.

Ennyi a havasi történet, a ráadás a hiúz téli felbukkanása.

Derékig érő hóban, fényképező géppel a kézben nem könnyű bujkálni, gyalogolni a sűrűben, a ciheresben, de megéri, mert – és ez a lényeg! –, egyedül ennek a félénk állatnak a szemében fedezhető fel még a vadon fénye.

Az őstermészettel néz szembe az, aki ezt a fényt meglátja.

Prágai, A freskó szerzője a mágikus romantika partjára jutott el.

Murányi Olivér Sándor az őstermészet egzotikumát látta meg a hiúz szemében.

Szép párhuzam, nagyszerű kuriózumok.

Következő szerzőnk, Jakab-Köves Gyopárka az Úr sebébe dugja az ujját, úgy tapasztalja meg a már-már szinte hihetetlen infernót.

Dante a túlvilágon képzelte el a fortyogó, rotyogó szurokban szenvedő lelkeket.

Jakab-Köves Gyopárka Közel-Kelet Európában fedezte fel azt.

A jó cím fél siker. A jó cím olyan, mint gyorsfutók indulásakor a pisztolydörrenés: Fizetésnap.

Szürke és halovány a szó, de a szerzőnő az első mondattal akkorát üt az olvasón, szurokfényes lesz attól a cím is: “Hullákat visz a Zsil.”

Szinte hihetetlen, milyen közel merészkedik Jakab-Köves Gyopárka egy olyan világhoz, amelytől a torz, gátlástalan diktátor, Ceausescu is rettegett egykoron: lélekszaggató tudósítást hoz Románia bányavidékéről, Petrilláról, Lupényról, Lónyáról.

Hogy tudta áthidalni a szombathelyi tiszteletes asszony a hatalmas földrajzi, demográfiai, kultúrantropológiai távolságot?

Sokkal több figyelmet érdemelne az irodalomkritika részéről ez a rokonszenves, tehetséges írónő!

A történések nem légből kapottak a novellában. Primer élmények alapján írhatta a Fizetésnapot, a végén meg is jegyzi a helyet és időt:

 “Petrilla, Szombathely. 1994-2008.”

Hat meg nyolc, tehát tizennégy év kellett ahhoz, hogy leülepedjenek benne a romániai bányászok félelmetes sorsáról szerzett élmények, amelyeket annyiszor feldolgoztak szociológusok, riporterek, filmesek.

Az ország egyik fontos energia forrása a szén, a Zsil völgyének fekete gyémántja, ezért százezrek indultak meg erre a bányavidékre. Nagy fizetés, blokklakás, fürdőszoba járt a családnak, főleg a bányász feleségeknek.

A kollektivizálással amúgy is milliók lába alól futott ki a föld, bebújtak hát a férfiak a föld alá.

Így földelte el a falut a szocializmus.

Jakab-Köves Gyopárka nem riportot ír. Írásának nincs köze a szociográfiához. Embersorsokat görget maga előtt, figurái beleillenének Zola bármelyik híres regényébe, de az arcvonások Van Gogh képein is felfedezhetők lennének.

A férj, Jóska, velőtrázó és dobhártyát szakító lifttel zuhan minden nap a mélybe, oda, ahol csak alkohollal viselhető el a hőség, az életveszély, a sújtólégtől való rettegés, s közben, fenn, a föld felszínén más, semmiképp sem irtóbb emberi színjáték folyik, feleségét elszereti az üzemorvos, gyermekük, Józsika utcán csavarog, mint polip, úgy tekeredik rá a környezet, a nyelvromlás, a szülők kérdésére már románul válaszol.

Jóska tébolyodottan nézi a Zsil partján a vízben úszó hullákat.

Fizetés napján halomra öldösik egymást a hullarészeg bányászok.

Az olvasó megpróbál menekülni az iszonyatos kép elől. Táplálja az illúzió, talán a föld felszínén…

Téved. Volt idő az ötvenes, hatvanas években, amikor a harmatos mezőkön, harangzúgásos, békés falvakban is a Zsil völgyéhez hasonlítható pokol tombolt.

Oláh János, a Magyar Napló egykori legendás szerkesztője – ő indította útjára ezt a Hármaskönyvet –, szemtanúja volt annak a hóhérmunkának, amit a kommunisták a magyar falvakban elkövettek. Ő, akárcsak Faulkner, az amerikai, Nobel-díjas író, létrehozta írásainak képzeletbeli terét.

Faulkner tartományának neve Yoknapatawha, az Oláh Jánosé: Örvényes. Egy se nem patak, se nem folyó völgye, “mint a véletlenül földre ejtett cérnaszál, úgy kanyarog” valahová, az ismeretlenbe.

A vidék központja Varasd, ugyancsak kitalált név, innen indítják az agitátorok a gyilkos hadjáratokat a környék gazdái ellen, züllött, erkölcstelen, gátlástalan siserahad zúdul a falura.

Gajzágó, a gondos gazda az ütközőpont. Nem tudják megtörni. Dolgos, tiszta, becsületes, világa annyira elütő törvényszerűségek szerint működik, mintha más bolygó lakója lenne.

Ellentmondásos Gajzágó lázadása, rokona ő Arany János gazdájának, aki karóval veri a szőlőt, ha már az Úristen jégesővel pusztítja azt. Lám, Uramisten, mire megyünk ketten! Csattog a fejszéje, a mezőben álló Krisztus keresztet (Villámsújtotta fából faragták!) dönti ki, dönti magára.

S mégis, az olvasó a másik Nobel-díjas, amerikai író, Hemingway hangját hallja: Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem.

Itt, ezzel telítődünk. Az olvasót légsúly-veszély fenyegeti. Fulladásos tünetek nélkül nem lehet ekkora könyvet egy szuszra olvasni.

Szerencsére a szerkesztők gondoskodtak szellőztető nyílásról, Orbán János Dénes: Vezesd még egyszer… humoreszkje olyan, mint fülledt teremben a léghuzat. A székely viccek prototípusát kerekíti hullámzó eseménysorrá: Amikor a székely ember fölment Pestre…

A történet is érdekes, de igazi értéke a nyelvi anyag: tájszavak, szófordulatok, csavarintások, mondatkificamítások halmaza az írás, OJD telitalálata.

További fejtisztítót, kábulatoszlatót a történelem nyújt. Ha a múltba burkolódzik egy jó író, az megszólal, mint Mikszáth Kálmán “beszélő köntöse”.

Keményfi Gábor pompás tálalásban hozza a híres-hírhedt jelenetet, II. Szulejmán szultán holtan “nézi végig” 1566-ban Szigetvár elestét (Meg kellett történnie), (Itt jegyezzük meg, hogy a harmadik kötetben Tüskés Gábor összefoglalót ír, áttekinti a téma vonulását a magyar irodalomban.),  Czakó Gábor ragyogó környezetrajzzal szegődik bujdosó királyunk, Salamon nyomába  (Salamon Várkonyban), Ircsik Vilmos nagy reneszánsz költőnk Balassi Bálint asszonyokat hajkurászó tetteiről szerkeszt imaginárius jegyzőkönyvet (Jegyzőkönyvön kívül – Novella az Balassi Bálinté) és Bene Zoltán Szolnok elestét írta meg. (Krónikás ének).

És…

És elérkeztünk a fájdalmas döntéshez. Ki kell lépni a szövegtengerből. Újraírni a novellahegyet nem lehet, császármetszéssel lehet csak szabadulni.

Akik kimaradtak a kommentálásból, azok is jelen vannak, mert a Hármaskönyv – irodalomkritikus nélkül is – minden szerzőjének nyújtja a babérkoszorút.

 

A század gondolkodói

Nem csak szaktudósok munkáit tartalmazza a kötet, a szerzők közül többen jeles költők, prózaírók, neveikkel találkoztunk már az első két kötetben.

A témakörök az esszé és a tanulmány műfajában megszokottak, hagyományosak: történelem, irodalomtörténet, nyelvészet, politika, közgazdaságtan, emigráció, filozófia, nemzet-haza, nemzetiségi sors, képzőművészet, esztétika, lélektan, zene, eszmetörténet, néprajz, tehát a humán kultúra halmazai.

Meredek kapaszkodó az olvasó számára a halmaz minden csúcsa!

Az áttekintés könnyebbik formája hétmérföldes csizmával gázolni a hullámokban. Néhány témakör hallatlanul izgalmasnak látszik!

Gyógyíthatatlan idegzsába a magyar történelemben és a közgondolkodásban Gróf Teleki Pál halála. Öngyilkosság vagy gyilkosság történt 1941. április 3-án hajnalban, a Sándor-palota miniszterelnöki lakosztályában? Ezt tárgyalja, elemzi, új adalékokkal egészíti ki Ablonczy Balázs szaktudós (Teleki Pál halálai).

Ha az olvasó a témán belül akar maradni, ha továbbra is kíváncsi, mi minden esett meg a magyar történelem bugyraiban, milyen mérgeket kavartak, kevertek a történelem vegykonyhájában, ajánlható Ifj. Bertényi Iván munkája (A gyűlölt Tisza István), továbbá Hermann Róbert eszmefuttatása legnagyobb szabadságharcunkról (1848-49 távlatai) vagy a közelmúlt lengyel-magyar történelem két súlyos eseményének összevetése (Kovács István: Az 1944-es varsói és az 1956-os budapesti felkelés).

Az természetes, hogy domináns téma az irodalomtörténet, hisz valamilyen mértékig a kiadvány minden szerzője az irodalom közmunkása, summáslegénye. Felsorolni csak néhányat lehet:

Alföldy Jenő: A modern Petőfi, Bertha Zoltán: A Nyugattól a Kelet Népéig és Szárszóig, Görömbei András: Irodalom és a nemzeti önismeret, Kenyeres Zoltán: Radnóti Miklós és a Nyugat, Pomogáts Béla: Az erdélyi gondolat az ezredfordulón, Salamon Konrád: Szabó Dezső és hatása, Sípos Lajos: Babits és Zrínyi, Vasy Géza: Illyés Gyula az ezredfordulón. Stb., stb…

A felsorolás védelmében annyi elmondható, hogy az lehetőséget ad az olvasónak, választhat érdeklődése, ízlése, szükséglete szerint.

De a mélyfúrás ez esetben sem maradhat el. Keresni, választani kell egy olyan szerzőt, akinek esszéjéből a magyar kultúra legtöbb rétege fölfejthető, amelyben úgy keveredik a szépirodalom a szakirodalommal, mint májusi zápor a páradús levegővel, a földpárával, szivárvánnyal.

Ambrus Lajos munkáira jellemző ez a sokrétűség. Itt közölt írásának címe: A táj, ahol élek.

“Ha messziről rápillantok – írja a kedves földről, a Dunántúlról –, ha nem is teljes kozmikus ritmusharmóniákat látok, de síkságok, halom- és dombvidékek poétikus váltakozásai színterének észlelem…”

Az idézett rész a szépírói, a költői stílus minden jegyét hordozza: “kozmikus ritmusharmónia” és “dombvidékek poétikus váltakozásai” szókapcsolatok, szó-bokrok magasabb régióba emelik az olvasót, társai leszünk a szerzőnek, úgy követjük őt, hogy bennünk, a tudat, a lélek régióiban is létrejön egy szép szöveg, egy néma esszé, s ez a szépirodalom titka, a duplum, a másodpéldány, amelyet soha nem nyomtatnak ki, a hétköznapi nyelvben élménynek nevezik.

Követjük Ambrust a földtörténeti korokba, a folyóvölgyek kialakulásának idejébe, mocsarak, lápok kísérteties világába, amelyekből lassan-lassan áldott termőföldek lettek. Látjuk népek hullámzását, a neolitikum emberét, a keltákat, a rómaiakat, a gótokat, a longobárdokat, hunokat, avarokat, németeket… Látjuk az ember és a táj kölcsönhatását, az örökmozgó kéz nyomot hagy a lankákon, lapályokon, réteken, búzatáblák, gyümölcsösök, szőlőparcellák humanizálják a határt, illatos, ezerszínű virágokra tapad a szem, magával ragad az eufória, s mi is mondjuk a szerzővel az igék nélküli, tömör mondatokat: “Víg zöld tónusok. Várromok, fasorok, ködök, fények, az égbolt ismerős csillagai. A természet sokféle intimitásai.”

Ismét egy kulcsszó: “intimitás”. Ez jellemzi Kemenesalját, a Hegyhátat, az Őrséget, Göcsejt, Dunazugot, szemérmesen elbújtak a falvak a világ elől, de éppen ebben a rejtőzködésben nyílnak ki a szirmok – itt Hamvas Bélát idézi – a géniusz szirmai.

Ezzel megérkeztünk Ambrus Lajos bálványához, Berzsenyi Dánielhez, az ő imaginárius szobrát kell körbejárni, látjuk a daliát, aki híres volt testi erejéről, de szelleme a népmesék óriásaihoz hasonlít, így épült be a nemzeti karakterbe, Torontótól Gyergyószentmiklósig, mindenhol, ahol magyarok élnek, tőle tanulunk hazafiságot.

Szeretni ezt a nációt csak úgy lehet, ha ismerjük Berzsenyit.

És…

És becsülni ez a nációt csak úgy lehet, ha a vidék másik nagy szülöttének, Széchenyi István gróf maradékának tudjuk, tartjuk magunkat.

Így szövi színes szőttesét Ambrus Lajos, pompásak és változatosak a mintázatok, behozza a folklórt, a regöséneket, szembesíti a falut a várossal, Kosztolányi Dezsőbe karol (A nagy nyugatos is írt erről a szép tájról!), s a két gondolat, a két törekvés, a népi és urbánus szív, lélek, gondolat csodálatosan megfér egymás mellett, sőt együtt a kettő izmosítja a nemzeti karaktert.

Ritmusérzékünk pendül nagyot, gyönyörűen tagolja Ambrus a szövegét a pompás esszé címének ismétlésével: “A táj, ahol élek”; mintha eposzt írna, mintha a Kalevalát olvasnók, szakaszokra, érzelmi, gondolati egységekre osztja az ismétlés a szöveget, amivel páratlan fokozást ér el.

Nincs túlzás abban, hogy “A táj, ahol élek” esszéből kimutatható az óriásira méretezett kötet minden formai, tartalmi jegye, értéke, témaköre.

Most már csak edzett, képzett, szorgalmas, kitartó olvasóra van szükség, hogy beinduljon a kulturált ember legszebb dialógusa az alkotó és a fogyasztó között.

***

A szerkesztők a fülszövegben a Feszty-körképet emlegetik, s valóban, a verszuhatag, a novellahalmaz, a tanulmány- esszé hegyvonulat asszociál a híres festmény motívumaival: kacagányos, cifra vezérek, igát húzó barmok, robotoló paraszt, lobogó zászlók, izzó hazafiság, győzelem-mámor, de pusztulás is. Tört táj, holttestek…

Ez a magyar sors, ez a magyar haza, ez a történelem, s nincsenek hitelesebb tanúk, mint a költők, szépírók, tudósok.

A verseket Zsille Gábor gondozta, szerkesztette, a novellákat Bíró Gergely, a tanulmányokat, esszéket Mórocz Gábor.

Hatalmas munkát végeztek, megrajzolták az újkori, mai magyar irodalom körképét.

Fizetségük nagysága az olvasók számától függ.

 

*

A századelő költészete. Válogatás Az év versei című antológia köteteiből (2002-2017)

A századelő novellái. Válogatás Az év novellái című antológia köteteiből (2002-2017)

A századelő gondolkodói. Válogatás Az év esszéi című antológia köteteiből (2002-2017)

Magyar Napló Kiadó

Fókusz Egyesület, Budapest, 2017

Az antológiacsalád együtt és külön is megvásárolható a Magyar Napló Könyvesboltban (1085 Bp., József Krt. 70. Nyitva: H-P: 10-18 óra) 20% kedvezménnyel, vagy megrendelhetők a www.magyarnaplo.hu/shop  oldalon, ahol az ár tartalmazza a postázás költségeit.

 

 

 

publikálta:
527 publikáció
Avatar

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére