Magyar Napló

Boros Erika: Erdélyi sírdombok

Boros Erika

Erdélyi sírdombok

 

Csak ház, csak udvar, semmi más 

maholnap a szülői ház, 

csak tárgy, leltári tétel, 

………………………………

eladni-megvenni lehet: 

ki lelke volt, oly messze ment, 

emlékem se találja.”

(Létay Lajos)

 

Táltos lovunk az ősz aranyában virító Királyhágón röpít keresztül. Csucsa szirtjeinél megtorpanna, de haladnunk kell Kalotaszeg központja, Bánffyhunyad felé, majd emlékeken és időn át Kolozsvár körgyűrűjén. Oldalvást a Tordai-hasadék magasodik, és már a Maros bal partján, Radnóton kanyargunk. Köröttünk „kenyérdagasztó dombok rengnek”(Hodos László), kikerüljük Marosvásárhelyt – ahol a közeljövőben felállíthatják Bethlen Gábor fejedelem szobrát –, át a Küküllőn, át az ódon levegőjű Segesváron. A régi út a kiüresedett szász falvakon keresztül vezet fel a Persányi hegység Bogáti hágójára – itt már elvirágoztak az őszi kikericsek –, két tűkanyar után leereszkedünk Szászmogyorósra, ahol derékszögbe hajlik az országút, a másik, a községi út az Olt mentére, Apácára és Ürmösre vinne. Világítani jöttem haza, gondolatban legalább lerovom kegyeletemet az ürmösi dombon fekvő temetőben nyugvó ükeim előtt. „Patacsattogás, szekérlárma. / Körüllengett az ősök árnya. / S szívemig ért a messzi távol ezerév-mélynyi éjszakából”(Horváth István). Már Földváron járunk, történelmi helyen, Gábor Áron ágyúit a székelyek itt vetették be először.

Innentől „Otthonibb színű a föld és az ég.” (Reményik Sándor), és mintha integetne felénk a Brassó fölé magasodó Cenk hajdani millenáris Árpád katonája (mára a talapzata is eltűnt). Legördülünk a felüljáró hídról, besorolunk a külső sávra, lassítunk. A családi házunk előtt megállunk, villognak a kocsi elakadást jelző kislámpái. Az új tulajdonos, egy cég lerámolta az ablakokról a zöld zsalugátereket! És kivágták az ablakom előtt álló fenyőfákat! Hármukkal növekedtem szép csendesen, az egyik elszáradt időközben, de kettő még virult, amikor én bezártam magam után a kaput.

Először a tizenkilenc éves zöld Daciámat vontatták ki a garázsból, zsibbadtan álltam ott, lecövekelve, olyan fájdalom markában, mint mikor drága eltávozott Szüleimet végső útjukra kísértem a szélesre tárt kapun.

Derűs őszi vasárnap van, itthon vagyok, és nem érzem a vasárnapok ünnepi hangulatát. Csak az elmúlást, a hulló vakolatot látom, mint mikor az omladozó házban éltem. Szívem hevesebben ver.

Rég jártam erre. Kapu sincs már, hát gondolatban „Lassan lépek a pitvaron keresztül”, „száz parányi nesz” közepette mennyi emlék tolul elém: „koccannak a befőttes üvegek”(Létay Lajos), amikor szeptember 15-én iskolába indultam, tanulni, tanítani, és később már a kisfiamat iskolába vinni. Az iskolakezdéseket mindig belengte az ecetes szilva, uborka, „gogosár” és a gyümölcsdzsemek, a szilvás gombóc illata: „béke honol/ gyermekkor égi táján” (Lendvay Éva), boldog sziget volt, zsibongó házzal, hétköznap is, Apuka szabott-varrt, kuncsaftok jöttek estelente, Anyuka folyton sürgött-forgott a házban, a férjemet mérnökhallgatói, engem diákjaim kerestek fel, s amikor kinyílott a hóvirág, a kisfiam osztálytársai is ott rajzottak, hancúroztak a kertben. „Este van, este van… a tűz sem világit, / Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit” (Arany János).

Erdélyben régen csak a magyarok világítottak a temetőkben Mindenszentek délutánján, most már az ortodox sírokon is pislákolnak a mécsesek. „Nagy mezőkön égre markolnak a fák –  / Rozzant kerítések fölött / áthajolnak az édesanyák; / a fény kiröppen szemükből” (Molnos Lajos). Egy fagyos márciusi reggelen bejött a szobámba, ki akarta kaparni az elégetett gyümölcsfák ágainak hamuját, felém fordult, mondani akart valamit, és lezuhant a kályha mellé. A makkegészséges Apukám öt évig bírta társa nélkül, és szívinfarktusban elment utána „a nyughatatlan árnyak útján”(Dsida Jenő), hajnalban megállt az ebédlő faliórája.

Szeretnék beszélgetni Velük, csöndben, de nyugalom száll belém, így érzem őket, így üzennek, ne töprengjünk az elmúláson, higgyünk és imádkozzunk, hogy találkozhassunk majd Velük. Virágzuhatagban és gyertyafényben emlékezünk, miközben rajtunk is „átfolynak … az évezredek” (Bencze Mihály). A sírt ők maguk állítatták, hogy ne legyen gondom Velük haláluk után sem, illatos fehér orgonát ültettek a sír mellé, de vandálok mindenhol akadnak, és addig tépték a virágokat, míg elszáradt a fa.

 

Már omladozott a ház, amikor fiam egyetemre ment, és egyedül maradtam a hatalmas házban. Megtanultam hallgatni a csendet, és örülni annak, ha egy kóbor macska ablakomhoz téved a garázstetőn, a kerti virágok buja tarkaságukban illatoztak. Jött egy mínusz 25 fokos rettentő tél, udvarra, utcára hatalmas hó hullott, kétméteres hó fedte a konyhát fedő teraszt, a hó lassan beszivárgott a falon, és tavasszal beomlott a mennyezet. Hulltak a cserepek, mállott a vakolat, rugdostam a ház falát, amikor úgy éreztem, késeken fekszem: „hagyott-e már úgy el a vér, /  öntött-e már úgy el a vér, / hogy ne hallj, ne láss?”(Kányádi Sándor). „Csak ház, csak udvar”, kerítés, pince, kő kövön és kövér gyep – ezzé lett a családi ház.

De mégis. Itt van az én világom. Bár „Nem térhetek már vissza sehová… / Nincs visszaút az időben, térben”(Magyari Lajos). Megnyugtat a tudat, hogy Erdővidéken, az Olt és a Barca folyók melletti földön „apáink hűlő, drága arcán járunk” (Farkas Árpád). A városszéli Mol-kútnál megálltunk, még egy pillantás a temetőre, búcsút intek a Szeretteimnek. Elköszönök a Királykő hóban szikrázó csipkegerincétől, a hósipkás Bucsecstől. Ahogy távolodunk, a hegyünk, a Cenk „egyre szebbé szépül”, számomra a Golgota is volt, „hol a keresztet vittük” (Reményik Sándor), és ahová majd örökre visszatérek.

„… az ajtó halkan nyílik,

kilép édesanyád.

Mezítláb, zajtalan

vigyáz,

nehogy felébredj;

aludj tovább,

hogy meg ne tudd,

mikor ment el,

és fél, remeg

az utolsó percben is,

mikor már halk alakját

körülölelték a szomjas csillagok,

nehogy nagyon találjon,fájni,

hogy elment, itthagyott. . .”

 (Molnos Lajos)

 

publikálta:
556 publikáció
Avatar

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére