Magyar Napló

Lázár Balázs kapta a Bella István-díjat

Lázár Balázs vette át 2020-ban a Bella István-díjat. Gratulálunk!
 
A Magyar Írószövetség és Érd Megyei Jogú város közös díját 2019. január 18-án adta át Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke és Érd MJV polgármestere. Interjú Lázár Balázzsal: ITT
Zsille Gábor költő így laudálta a díjazott költészetét:
 
Tiltakozom!
 
Tisztelt Elnök asszony, Polgármester úr, kedves Pályatársak, érdeklődő Közönség!
 
Azért jöttem el erre az ünnepségre, hogy innen, a színpadról, határozottan kijelentsem: tiltakozom!
Igen, jól hallották: tiltakozom – a téves felfogás ellen, miszerint a költők rezervátumba illő életidegen, komor, ásatag figurák. Tiltakozom az idejétmúlt közízlés ellen, amely azt várja egy mai költőtől, hogy dagályos, modoros, kopottas nyelven alkosson. Igen, kedélyesen ágálok a tankönyvi kép ellen, amely a költőt egy sziklaszirt tetejére állítja, hogy ott szolgálatos pózba merevedve napi három műszakban fáklyaként és élő lelkiismeretként lángoljon, egyfolytában valami utat mutasson, miközben máját keselyűk tépik és homlokáról az egész nemzet összes keserve csorog alá mintegy. Tiltakozom minden olyan elvárás ellen, amely megvonná a költőtől a játékosságot, a felszabadultságot; a jogot, hogy ha úgy hozza kedve, örömszövegekben lubickoljon. És hát kortárs költőként mi mást tehetnék, tiltakozom az iskolai irodalomoktatást gúzsba kötő, abszurd kötöttségekkel terhelt tanmenet ellen, ami miatt diákok ezrei úgy kerülnek ki a középiskolából, hogy egyetlen kortárs költőről, egyetlen irodalmi folyóiratról nem hallottak. Igen, protestálok a képtelen és tarthatatlan irodalomoktatás ellen, ami azt eredményezi, hogy amikor költőként elmegyünk egy vidéki gimnáziumba rendhagyó irodalomórát tartani, 16-17 éves diákok leesett állal bámulnak: Nahát, egy élő költő! Mert nyolc-tíz év irodalomtanulás alapján azt hitték, hogy a költők már mind halottak.
E fontos tiltakozásomhoz keresve sem találhatnék jobb szövetségest, mint 1975-ben született kiváló költőtársamat, Lázár Balázst.
 
Elnézést kérek, most látom, hogy súlyos gépelési hibák kerültek a beszédembe. Nem is azt akartam mondani, amit most felolvastam. Nem tudom, mi történhetett – a számítástechnika ördöge kibabrált velünk. Az lesz a legjobb, ha az egész beszédemet újrakezdem, a legelejéről.
 
Töltekezem!
 
Tisztelt Elnök asszony, Polgármester úr, kedves Pályatársak, érdeklődő Közönség!
 
Azért jöttem el erre az ünnepségre, hogy innen, a színpadról, határozottan kijelentsem: töltekezem!
Igen, jól hallották: töltekezem – az olyan színes egyéniségek társaságában, mint negyvenes éveiben járó kiváló költőtársam, Lázár Balázs. Töltekezem abban a tartalmas, szakmailag igényes, mégis oldott és alapvetően baráti légkörben, amely Balázs hűséges kísérője, jellemzője. Töltekezem szellemi műhelyében, amelyben több művészeti ág egyenrangúan megfér, ihlető-megtermékenyítő, jóleső szimbiózisban. Töltekezem a jelenlétében, minden értelemben: testileg, például a Tokaji Írótáborban, lelkileg, szellemileg – a jelenlétében, ez kulcsszó, a jelenlét: ha mindenképpen választanom kellene Balázs számos vonzó tulajdonsága közül, ezt választanám: jelen van. Megbízhatóan és nagyon, lenyűgöző munkabírással.
Különös kegy, ha egy művész több múzsa pártfogását élvezi: Balázsról egyidejűleg gondoskodik a lírai verselés múzsája, Euterpé, és a színjátszás múzsája, Thália. (Ezen a ponton jelzem: a költők abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy igényük szerint öt múzsa közül választhatnak. Balázst valószínűleg ez a múzsabőség vonzotta a költészethez.) A költő–színész kettősség amúgy nem rossz kiindulás: példaként hivatkozhatunk egy bizonyos Petőfi úrra, valamint egy angol amatőrre, Mister Shakespeare-re…
Balázs helyzetét még különlegesebbé teszi, hogy felesége, Tallián Marianne szintén színművész, és ők ketten hosszú évek óta versszínházi esteken népszerűsítik a kortárs magyar lírát. Költőként elképzelni sem tudom, milyen lehet az, amikor az ember párja ugyanabban a művészeti ágban alkot. Szoktam is erről beszélgetni a szintén költő kedvesemmel…
Az emberiséget három megfejthetetlen rejtély gyötri már évezredek óta. Az első, hogy volt-e köldöke az első embernek, Ádámnak. A második, hogy melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás? A harmadik időtlen rejtély pedig az, hogy Lázár Balázs előbb lett-e színész, mint költő, vagy fordítva, vagy egyszerre. A magunk kis töredékes emberi síkján csak annyit tudunk, hogy Balázst 1993-ban első próbálkozásra felvették az akkor még Színház- és Filmművészeti Főiskolára (ma már egyetemi rangban). Diplomával a zsebében a Pécsi Nemzeti Színházba szerződött, ahol három évadot töltött, és 2001 óta szabadúszó színművész. Költőként pedig huszonkét évesen lépett a nyilvánosság elé: 1997-ben kezdett publikálni, és egy régi interjúban úgy fogalmazott: „a színház mellett a versírás a másik nagy szenvedély” az életében. Bemutatkozó verseskötete 2000-ben látott napvilágot az Orpheusz Kiadónál, és azt a könyvét az évek során további öt követte.
Verseiben Balázs őszintén beszél hozzánk, önmagát adja, nem maszatol – énlírájának valódi tétje van. Kiváltképpen tapasztaljuk ezt családi témájú verseiben: amikor édesapjához fűződő viszonyáról vall, vagy családi életébe, házasságába enged bepillantást. Húsz éve figyelem ezt az embert költőként, szerkesztőként, nem mellékesen civil olvasóként, és íme, összeírtam költészetének legfontosabb jellemzőit – listám persze szubjektív: műveltségre alapozott intellektuális közelítés, az érzelmek bátor felvállalása, istenhitből fakadó erkölcsi keret, a kötött formákkal szembeni öntudatos, felnőtt alázat. A Magyar Napló folyóirat versrovatának szerkesztőjeként is rendszeresen találkozom díjazottunk verseivel, és emlékszem, 2017 májusában jártunk, amikor nappalimban magam elé motyogva megállapítottam: Lázár Balázs lírája kiteljesedett, az évek során – suttyomban – ismét felnőtt egy valódi költő.
Itt állunk és ülünk a magyar kultúra napja küszöbén, és megkerülhetetlen tény, hogy most, e hét elején jött ki a nyomdából Lázár Balázs legújabb, hatodik verseskönyve, ezúttal is az Orpheusz Kiadó gondozásában. Az a címe, hogy H. úr hagyatéka, és történetesen én szerkesztettem. Jó szívvel ajánlom olvasói figyelmükbe!
De ki ez a titokzatos H. úr, akinek az alakját költőnk magára öltötte? Ismeretségi köre (Ophelia, Polonius és mások) alapján erősen gyanítható, hogy köze van Mister Shakespeare egyik drámahőséhez, és az is érezhető, hogy valami bűzlik Dániában. És Budapest VI. kerületében, Balázs lakóhelyén. Ám ez a versekben feltámasztott H. úr mennyire azonos Lázár úrral? Ha elolvassák a könyvet, választ kapnak.
Zárásként még valami. Ha végre elhallgatok, és átadom a helyem a díjazottnak, Önök elé lép ez a Bajza utcai Hamlet, ez a pinceszínházi Casanova, a Szent Péter esernyőjéből a derék, erkölcsös falusi tanító. A Bella-díj 2008 óta íródó történetében eddig tizenkét költő lépett itt Önök elé, mind fiatal, vagyis ötven év alatti. Számomra különleges öröm, hogy ez a sor velem kezdődött. A kuratóriumnak azért is nehéz dolga van a nyertes kiválasztásakor, mert egy irodalmi pálya nagyon sok tényezőtől függ – egy „fiatal” költőnél nem lehet tudni, mi lesz vele évek múlva. Sokan elsodródnak, lemorzsolódnak, a legkülönfélébb körülmények miatt. A Bella-díj eddigi tizenkét díjazottjából mindössze ketten eveztek más felségvizekre, kerültek zárójelbe – a többiek most is közénk tartoznak, folyamatosan jelen vannak az irodalmi életben, elkötelezetten dolgoznak. Irodalmi díj esetében ez egy rendkívül jó találati arány! A színpadra lépő Lázár Balázst most azzal a jóleső tudattal nézhetik, hogy nem utoljára látják – személye garancia a folytatásra, a szorgalmas, józan munkára. Ez utóbbit, a józanságot azzal tanúsíthatom: Balázzsal többször is voltam Tokajban pincelátogatáson, azonban – hogy biblikusan fejezzem ki magam – egyszer sem kellett Lázárt feltámasztanom.
 
Kedves Balázs, az évek során kilencvenkilenc közös ügyünk volt – örülök, hogy éppen ez lett a századik. Lelkesen gratulálok, Isten éltessen!
 
Zsille Gábor
publikálta:
596 publikáció
Avatar

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére