Magyar Napló

Alföldy Jenő írásával ajánljuk lapunk ingyenesen letölthető márciusi számát

Kiadónk ingyenesen letölthetővé tette a Magyar Napló lapszámait a koronavírus okozta helyzetre tekintettel. Ez alkalommal a 2020 márciusi számunkat ajánljuk, amely ingyenesen letölthető IDE kattintva. Jó olvasást kívánunk!

Alföldy Jenő (1939 Budapest) József Attila-díjas irodalomtörténész, Kecskeméten él.

 

Az Életfa új hajtása

Tornai József: Magyarul virágzó fa, Gondolat Kiadói Kör, 2019.

 

Az idő fogy, a kultúra fogy, Európa a növekvő emberáradat ellenére fogy, de Tornai József költészete még mindig növekedett Magyarul virágzó fa című verseskönyvével. Habár a költő által ültetett és gondozott fa az utóbbi időben már nemigen terebélyesedik, hatalmas verskínálatával az utóbbi évig tavaszról tavaszra beborította virágaival hűséges olvasóit, majd ellátta őket gyümölcseivel. A varázslatos fa mint ősi jelkép (lásd az édeni almafát, Árgyélus királyfi vagy Csongor úr aranyalmafáját) világszerte használatos, nálunk Életfa néven is. Tornai József költészetében különös szerepet tölt be. Megtalálható a költő legutóbbi, 2019-es kötetének címlapján, és belül, a könyvben az ötletadó vers élén is: Magyarul virágzó fa.

Tornai József nemcsak az ez évig megért kilencvenkét esztendejének köszönheti, hogy életművét óriásfához hasonlónak láthatjuk. A szemlélet kedvéért sokszor a külső nagysággal fejezzük ki a kiemelkedő minőséget, noha az ennél lényegesebb magvasságot emlegethetnénk a nagyra tartott költőkről szólva. Ez a költőnk azonban – mindnyájunk költője, a népdaléneklőké éppúgy, mint a Beethoven- és Bartók-imádóké, a spirituálékat hallgatóké s a beatnik-rajongóké ‒ méretében is hatalmas életművet takarított be a Magyarul virágzó fa előtti verseinek csűrjébe.

Egy költőnek mindene az anyanyelv. Nemcsak eszköze, mint a napi sajtó deákjának, hanem szerelme, étele, élete, húsa is. Kapóra jön egy régebbi verse, az eksztatikus Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete című, dionüszoszian elragadtatott, szabad képzettársításoktól és szexuális energiától magasfeszültségű himnusza. A címben levő nyelv szó ősi metafora – etimologice a szánkban ficánkoló húsdarab neve ‒ fejezi ki gondolatközvetítő jelrendszerünket, a beszéd és írás eszközét, a nyelvet. Ősi, mint az ég főnevünk, mely a tüzes napkorongra utaló igéről kapta nevét. Vagy mint a huszonnégy órából álló nap szavunk: egy „nap” annyi idő, amennyi a fölöttünk uralkodó égitest két delelője között eltelik.

Tornai mestere a metaforának. A metafora egyszerre álomi és gondolati, érzékletes és elvontan fogalmi-gondolati hatást kelt, mégis bajosan bontható elemeire. Különösen az az ősi-modern fajtája, amelyet nálunk a bartóki ihletésű költői irányzat használ módszeresen. Az anyanyelv hallatlan bőséggel kínálja a magyar költőnek a rendelkezésére álló szavakat, az egyénien választható morfémákat, szinonimákat, és ezeknek a költői alkatra jellemző társítását. A Magyarul virágzó fa remekül választott metafora, egyúttal megszemélyesítés. A nyelvi jelek, a szavak úgy kapaszkodnak össze, ahogy a közbeszédben szinte sosem szoktak egybeölelkezni. Ha alaposabban megnézzük Tornai már említett, Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete című versében a metaforikus összetettséget, föltűnik, hogy mint szerelemtől mámoros férfi a nőt, úgy szólítja meg édes anyanyelvét. A zöld lebegés a természet növényi életteljességét, az őrület pedig itt a tudaton túltengő, ésszerű meggondolásoktól megszabadult ösztön, érzelem szava. Az elragadtatásé, az önfeledt, mindent átjáró érzékiségé. E kettősséget a költő másutt nem a vonzó, hanem a taszító oldaláról is megmutatja. Az ember az ősmondák kiméráihoz, kentaurjaihoz hasonlóan animális („állati”), egyúttal tudatos lény, ezt régóta tudja az emberiség. Ámde a költő aggódva szemléli, hogy a józan gondolat ‒ melynek rendeltetése a természeti (animális, létfenntartáson, fajfenntartási ösztönökön alapuló létezés) emberiesítése maga is rossz irányba tévedt az emberi történelem és társadalom eltorzult, és egyre több önpusztító veszéllyel fenyegető keretei között. A prométheuszi tűz nemcsak világít, fűt és húst puhít, hanem öldöklő pokolgépeket is működtet világszerte. A helyes válasz mégsem a felvilágosítás apostoláé, J. J. Rousseau-é, aki szerint térjünk „vissza a természethez”, hanem (ezúttal) azé a Friedrich Nietzschéé, aki a művészetet tartotta az ember egyetlen kivezető útjának a pokolba csalogató létlabirintusból. Tornai ezt nemcsak a filozófiából tanulta meg alaposan, hanem bőven meg is tapasztalta, meg is élte évtizedeinek hosszú során. Így a nagy önellentmondást művészi alkotómunkájának nem csupán a tárgyává: alanyává is tette. Úgy beszél az emberi szenvedésről, az erkölcsi világrend elrontott (vagy eleve hibás) mivoltáról, a szerelem pótolhatatlan kínjairól, mint aki maga is megszenvedte az emberi faj háborúzó, természetromboló és kulturális értelemben vad, barbár tetteit és közösséginek alig mondható berendezését, a szabadsághiányt. Megszenvedi a reményekben fogant, csalódásokkal eltelt éveket is, a darwini létharcot, s azt az ősi paradoxont, amelyet Villon így jellemzett: „befogad és kitaszít a világ”. Mindebbe Tornai nem nyugodhatott bele, ezért a kultúra, a művészet, a költészet igazához: a szépséghez fordult, mint annak élvezője, s mint megtervezője és előállítója. Teszi ezt a gondolat hőseinek, a filozófusoknak, jogtudósoknak, antropológusoknak és teológusoknak hű tanítványaként, vitapartnereként, hívőn is, kétkedőn is, ahogy ezt versei, esszéi és elméleti hozadékokban gazdag műfordítói műhelyvallomásai tanúsítják.

Rendkívüli termékenysége annak a lelki, szellemi nyugtalanságának köszönhető, amely az emberi lét kettősségéből fakad. Abból, hogy tudatossága nemcsak isteni teremtésre tette alkalmassá az egyént és a nagy tettekre szerveződött közösségeket, hanem ráébresztette végességére, kiragadta abból a biztonságos öntudatlanságból, amelyben a föld más lényei élnek. Ez töltötte el az aggódás állandó állapotával. Többé-kevésbé mindnyájunk sorsa ez, de Tornai még a költők között is különösen érzékeny reá. Ars poetica című új verse (írt már ilyen címmel 1987-ben is egy izgalmasan szürrealista költeményt), amely a művészet és az elmélet nehezen összeegyeztethető voltát „vallja ki”. A művészet titkain bölcselkedve „Amit kivallanál, azt tagadod épp el, / nem járhatsz jól a titok elméletével, // ha az élő képek kihullnak belőle” – olvassuk újabb versében. Közel áll ez a vélemény Tornai egyik kedves klasszikusához, Goethéhez, aki szerint „Fakó minden teória, / s a lét aranyló fája zöld” (Jékely Zoltán átültetése). Különösen akkor érezzük Goethéhez közelállónak, ha Tornai föntebb már említett versére is gondolunk: a Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete címűre. Ebben a régebbi ars poeticában ugyanúgy az élet, a szerelem és a képzelet fölényéről van szó az elvont, kilúgozott fogalmisággal szemben, mint az anyanyelvhez szóló Magyarul virágzó fában. A „zöld” jelző az utóbbi évtizedekben világszerte kulcsszó lett a politikában, de a költészet jóval megelőzte (etikai minőségében is) a kétélű politikát. A mi költőnk, Tornai József, megjárván a 20. és 21. század új költői irányzatainak zegét-zugát, nem mozdult el az ősi alapigazságtól, vagy ha mégis, akkor most visszatalált hozzá. „Kezdetben Isten volt / az ördög nevelője. / Lázadt a Sátán, és / Isten messze fordult tőle. // Ezért testvérem Ő, / ezért fogom kezét, / mikor a ravasz Semmi / csont-csipkéje kisért. // Szenvedünk mindnyájan, / és Isten velünk szenved, / mert a Föld s az ember / virága nem szent lett. // Buddha mit is mondott? / »Áraszd el részvétedet, / ez az igazi ösvény, / tisztasághoz vezet.«” Jézus, az Istenember és Buddha egyaránt a szeretet és a részvét tanítója. Ebben a kötetben az egyik nagy újdonság, hogy a nagy Ismeretlenhez (nevezhetjük Istennek is) még sosem jutott ilyen közel a költő. Kilencvenkettedik évére a Fennen Való így jelenik meg versében: „Az »addig, ameddig« bölcsességébe / már régen belenyugodtam a / fölfoghatatlan égi hatalmak / leheletébe burkolózva” (Fölfoghatatlan égi hatalmak). Tornai most már, belefáradván az Idővel folytatott birkózásba, az égi erőtől várja a végső választ kérdéseire. A költő magasra nőtt életművének legutóbbi kötetéből ez tetszik legfontosabbnak.

Alföldy Jenő

publikálta:
612 publikáció
Avatar

KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK

Vissza az oldal tetejére