Mátyás király égig érő fája

Különös időutazásra hívja olvasóit Jezsó Ákos. Mesekönyvének hősei – Kaporszakállú Bakaraszt, Hohó törpe és sokan mások – egyvalamiben hasonlítanak: varázslatos történetek birtokában vannak. E történetekben megelevenedik a magyar történelem: felbukkannak a kunok, tatárok, törökök, továbbá Szent István, Szent László és Mátyás király, valamint a várvédő Dobó István és II. Rákóczi Ferenc fejedelem is.
Sárkányok, csodaszarvasok, lápi boszorkányok és tündérek szegélyezik a képzelet útját, melyen az erdei aprónépek meséi repítik az olvasót; és ha az eső nem akar elállni, és semmilyen tűz nem tudja a vizes fát lángra lobbantani, végül az önzetlen szív melege gyújtja meg.
Nem kell történelmi hitelességet várnunk ezektől a kis meséktől, hiszen nem az a céljuk, hogy tudományos pontossággal rögzítsék a történteket; sokkal inkább az, hogy rajtuk keresztül a gyermekek jobban megértsék egymást s általában az emberi kapcsolatokat, valamint azt, hogy a jó cselekedetért jutalom jár, a rosszért pedig büntetés. De másra is ráirányítják a figyelmet: arra, hogy mennyire fontos a szeretet. Szeretni egymást, szeretni a másik embert olyannak, amilyen, szeretni az életet, a természetet és azt a földet, ahol élünk.