A Magyar Napló februári számának tartalmából:

„Ó, istenem, mennyire nem szabad, mennyire nem szabadna (!) leegyszerűsíteni egy író világát, egy író univerzumát, különösen egy akkora író világát, univerzumát, mint Jókai! Hiszen ez is Jókai, de bizony ám, ez a kínzási módszerek leírásában nagyszerű alkotói lehetőséget találó, zseniális mondatok sorát megalkotó szövegben-szóló-szerző!”

(Nagy Koppány Zsolt: Jókai Mór: A caldaria)

„A barakk tele vérszívó, éjjel aktív poloskákkal. A számtalan csípést kínzó, vég nélküli vakaródzás kíséri. »Aztán jönnek a tetvek. Nem tudom, el tudják-e képzelni. Remélem, nem. Bocsássanak meg« – remeg az idős hang, a szó megszakad, Klári néni alig bírja elfojtani a könnyeket. »Nem lehet visszagondolni úgy, hogy ezt ne éljem át újra. Szörnyű volt.«”

(Sárfi N. Adrienn: Az irigy)

„Tudod, Apám, egek alján

sosem járok egymagamban,

cipellek a bőrredőkben,

mindig itt ülsz a nyakamban.

Tudod, Apám, nem éneklem

száraz szemmel: hej, az árva…

árvaságom termő börtön,

ide vagyok már bezárva.”

(Lackfi János: Bordakosár-csontkalicka)

„Lassan szállingózott a hó, először alig észrevehetőn, majd kis idő múltán egyre nagyobb pelyhekben és egyre sűrűbben. Mint egy könnyű, majd vastag fátyol, a ritkább még láttatni enged, a sűrű teljesen eltakar. Fokozatosan váltak láthatatlanná a kert részletei, kezdetben még ott volt a föld és minden kerti holmi, majd a földközeli dolgok eltűntek, ahogyan a kisebb növények is a hó alatt.”

(Csanda Mária: Négydimenziós történetek)

„Ő [Kocsár Miklós] volt az, aki Nagy László költészetében találta meg azt az élményanyagot, formai és nyelvi gazdagságot, amely segített megteremteni a Bartók és Kodály utáni kórusmuzsika új, mégis közérthető hangját. 1971 és 2012 között 24 kórustételt írt verseire, köztük a Csodafiú-szarvast vegyeskarra.”

(Ordasi Péter: Nagy László verseinek szerepe a 20. századi magyar kórusművészet megújulásában)

*

Lapunk legújabb száma a februári ünnepi alkalmakra, évfordulókra, emléknapokra összpontosít, több aktuális megemlékezés, illetve a szakralitás felbukkanásai mellett.

Ennek szellemében, a záruló bicentenáriumi Jókai-év és ezzel párhuzamosan a magyar széppróza napja alkalmából olvashatjuk Szörényi László lapkezdő jegyzetét, majd Nagy Koppány Zsolt egy kevéssé ismert Jókai-novellát bemutató és elemző esszéjét. A kommunizmus áldozatainak emléknapja tiszteletére Sárfi N. Adrienn és Bakos Géza egy-egy, a korszakra más szemszögekből visszatekintő szépprózáját közöljük, s Lajtos Nóra kisinterjúja Antal Anikó Zsuzsannával, a kanadai magyar diaszpórairodalom kutatójával ugyancsak visszautal többek között erre a történelmi időszakra is: „Az 1956-os menekülthullám kulcsfontosságú, mivel ez hozta létre Kanadában az első, tudatosan irodalmi céllal szerveződő szellemi műhelyeket. A szakirodalom éppen ezért ezt a korszakot a diaszpórairodalom »aranykorának« nevezi. Kanada mintegy 37 ezer, főként fiatal magyar bevándorlót fogadott, ők voltak azok, akik a kanadai tudományos és művészeti életbe érdemben kapcsolódtak be, és komoly irodalmi anyaggal gazdagították a diaszpóra kulturális életét.”

Kiváló irodalomtörténészünk, Szakolczay Lajos a 85. születésnapja alkalmából kivételesen verssel jelentkezik, mely életútja összefoglalásaként szintén visszatekint a szocializmus éveire, ahogy magában hordozzák a kort és az évfordulós alkalmat Lackfi Jánosnak az édesapját megidéző – a novemberi Oláh János-emlékesten a szerző tolmácsolásában is elhangzott – versei, s Csanda Mária kisprózáiban is téma az apa alakjának felelevenítése, míg Acsai Roland téli költeményei gyerekszemmel néznek vissza az emlékekre és az apa személyére éppúgy, mint ahogy apai szemszögből láthatjuk saját gyermekét is.

Januárban elhunyt kedves költőnkre, Kiss Benedekre pályatársai, a hajdani Kilencek irodalmi csoportosulás alkotói emlékeznek vissza, Győri László verssel, Kovács István pedig esszével.

A szakralitás kap fontos szerepet kap Ordasi Péter karnagy tanulmányában, aki Nagy László verseit – köztük kiemelten a Csodafiu-szarvast – kórusművi feldolgozásaik, a művészeti ág megújításában játszott szerepük irányából vizsgálja, míg Farkas Gábor már kifejezetten a szakrális versnyelv felől közelíti meg tanulmányában Farkas Árpád költészetét, amely „(…) nem kizárólag az egyén lelki térképe, hanem erőteljesen társadalmi-közösségi identitás is. Ez a szakralitás önmagában képes kifejezni a hűséget a szülőföldhöz, a közösségi hagyományhoz és

az ősök világához egyfajta vallásos áhítattal. (…) szakrális versbeszéde nem liturgikus deklaráció, hanem mélyen átgondolt költői intuíció: a népi ritmus, a természetközeli képek sora, a múlt- és közösségközpontú szemlélet révén olyan nyelvi normával (versnyelvvel) szembesülhetünk műveiben, amely tekinthető egyfajta emocionális imanarratívának.”

Szemhatár rovatunkban Jenei Gyula és Oláh András verseivel találkozhatunk még, mielőtt Nyitott Műhelyünk vendége, Berta Zsolt a Mit tesz Isten című, új regényének egy, az 1944-es budapesti ostrom idején játszódó akciódús részletével már átvezetne nagyinterjúnkhoz, ahol szerzőnkkel Bornemissza Ádám beszélget irodalomról és írói munkáról, történelemről és történelmi igazságról, de zenéiről, terveiről, sőt még Pál apostolról és Bob Dylanről – és természetesen friss könyvéről, annak előzményeiről, figuráiról és kiváltképp főhőséről is: „(…) irodalmi szempontból alighanem a szélsőségek a jobban mozgathatók, izgalmasabbak, pont fordítva, mint az életben. Engem mégis az a hős izgat jobban, aki szkepszissel tekint jobbra is, balra is (…) azt sem gondolom, hogy mindig igaza van, hiszen egyes, konkrét kérdésekben az életben is sokszor egyértelműen az egyik vagy másik félnek adok igazat. De ahogy könyvbéli

Benedekünk mondja: az álláspontunkat igazából az érdekeinkből és prioritásainkból gyúrjuk össze, aztán igazságnak becézgetjük, aztán jönnek a bölcsek, s azt mondják, az igazság középen van, de nem, középen egy féligazság van, ami tulajdonképpen egy kompromisszum.”

Könyvszemle rovatunkban ezúttal két szépprózai mű kapott helyet: Végh Attila természeti indíttatású meditatív szövegeiről (A belső őserdő) Toót-Holló Tamás, Zöldy Pál novellafüzéréről (Sétabotok természetrajza) pedig Muth Ágota Gizella közöl recenziót, míg a lírát Kégl Ildikó és Filip Tamás közös verseskötete (Kétszemélyes ország) képviseli, amelyet Bertha Zoltán mutat be olvasóinknak.

Februári számunkat Keresztes Dóra Ferenczy Noémi- és Balázs Béla-díjas festő- és grafikusművész alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk.