Megjelent a Magyar Napló júliusi száma

Megjelent a Magyar Napló júliusi száma

Magyar Napló 2026. július

A Magyar Napló júliusi számának tartalmából:

 

„Az évezredek határáról nézve / valóban oly fátyolosan aranyló a Mennyország, / amilyennek a Badacsony körüli végtelent látod / a szigligeti öböl kocsmáros-bőrköténye fölött? / S a kapuja / akár a kővágóörsi házé? / Égboltívére fölvakoltad-e / az alapítás évét: / az időtlenséget?”

(Kovács István: Aki a Mennyországot festi)

 

„…nagyapa órája csak az egészeket üti ki. Pontosan, hibátlanul, pedig már biztosan elmúlt százéves. Emlékezetembe akkor fészkelte be magát, amikor nagyapa a sezlonyon pihent, elütötte a nyolcat, betette fekete táskájába a szalonnát, kenyeret, fröccsöt, és elindult az elemgyárba, mert csak éjjeliőrként kaphatott munkát. Ott állt a neve a kuláklistán. Azóta figyelem az óra ütéseit…”

(Szentirmai Mária: Szőlő és homok)

 

„Kosztolányi Dezső nagyívű és méltán népszerű rapszódiája (…) lényegesen többről szól, mint az álmatlanság miatt szobája ablakán kibámuló lírai én egyszerű rácsodálkozásáról. Az örökké kereső Kosztolányi itt, a Hajnali részegség című vers szenvedélyesen rapszodikus szövegében, a fizika és a metafizika közötti átjárhatóságról, vagy éppen át nem járhatóságról elmélkedik.”

(Kovács András: Antropos a Logodi utcában)

 

„Az egyetlen, az utolsó vagyok, / nyeldeklő föld és táblásra száradó szik. / Egyre vadabb és éhesebb ez az / évszak, lassan engem is feltép, megeszik. // Kinek a harca ez itt, istenem?! / A békés origónak helyet nem tudok. / Középre állni nem lehet, szóra / tátogva nyelem vissza a szájszagot.”

(Csillag Tamás: Az egyetlen, az utolsó)

 

„…a nőtípus, akit Kemény János és Medgyessy Éva a karaktere lényegénél fogva megragad, a szigorú létküzdelmekben mindvégig helytálló erdélyi asszonyok egyik prototípusaként is megjelenik. Hibáival, tévedéseivel együtt is erős akarata, töretlen létbizalma, a körülötte élőkön segíteni törekvése áll jellemformálása gerincvonalában.”

(Jánosi Zoltán: Kiáltás és emlékezet)

*

Júliusi lapszámunkat vegyes, igazán sokrétű tematika jellemzi, aktualitásokkal és évfordulókkal. Kiemelten meghatározó szereppel bír egy sajnálatos, friss gyászhír, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas festő- és grafikusművész, Somogyi Győző váratlan halála; a folyóiratunkban is gyakran szereplő alkotótól a munkáiból válogatott lapszám-illusztrációinkkal, valamint Kovács István emlékversével és a művész kiadónk gondozásában megjelent monográfiájáról (Takács Gábor: Festő a világ közepén. Somogyi Győző élete és művészete) írt Péntek Imre-recenzióval búcsúzunk.

Szentmártoni János irodalmi folyóiratok helyzetével foglalkozó lapkezdő jegyzetével máris mélyvízbe ugrunk: a literatúránk szereplőit is megszólító velős írás érzékletesen mutatja be napjaink (kultúr)politikai változásait, a lapok jelenkori válsághelyzetét, az érdekazonosságok ellenére meglévő széthúzás gyökereit, s jövőbeni, halvány, mégis élő esélyeket, reményeket.

Biró Máté Majoros Sándort friss novelláskötete, a Szarajevói kóla kapcsán faggatja, aki a történeteket elbeszélő öcs és a kalandok főhősét megtestesítő báty alakjával a hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviája figuráinak és máig ható ízeinek felelevenítésén túl örök embertípusokat és léthelyzeteket is ábrázol: „Az öcs nem hős, hanem tanú. Nem ő viszi véghez a nagy tetteket, és nem ő bukik nagyokat, de ott van az események vonzáskörében. (…) benne van a bácskai kisember örök kettőssége is: egyszerre szeretne kitörni és megmaradni. A volt Jugoszlávia ilyen szempontból különösen erős díszlet: mindenki indult valahová, a jobb élet felé, aztán valahogy minden út visszakanyarodott a poros udvarra, ahol ugyanaz a létra dőlt a falnak, mint induláskor. (…) A báty egyfajta modern, elfuserált Odüsszeusz. Megy előre, kipróbál mindent, és közben nagyokat hazudik, de elsősorban önmagának.”

Tanulmányaink sorában Medgyessy Éva író, szerkesztő, dramaturg, színház- és irodalomtörténész munkásságának az ötvenöt éve elhunyt Kemény Jánost és a száz éve alakult Helikon írói közösséget érintő szálait Jánosi Zoltán mutatja be, a huszadik század második felének erdélyi magyar szellemi életére is széles kitekintést nyújtva, míg Borsi-Kálmán Béla Wodianer-Nemessuri Zoltán háborús elbeszéléskötetét (Egy láda dicsőség), Kovács András pedig Kosztolányi Dezső nevezetes és népszerű versét, a Hajnali részegséget elemzi részletes, új szempontokat is feltáró alapossággal. Arató György írása fél évszázaddal ezelőtti eseményeket idéz meg, akkori irodalmi életünk ellentmondásosságára és személyes szálakra is rávilágítva a centenáriumi évét záró Nagy László idei jeles jubileuma, az ötven éve, 1976 őszén elnyert magas bolgár irodalmi kitüntetés, a Botev-díj, s mellé Szmolján városának díszpolgárává történt avatása kapcsán: „(…) az elismerés átvételével kapcsolatos kötelezettségeket fegyelmezetten teljesítette ugyan, de igazán az (...) egyhetes vidéki útnak örült – az őszi napfényben fürdő hegyi tájak, erdők, rétek, ízek és illatok harminc évvel korábbi ifjúságába röpítették vissza. Naplója azt is tanúsítja, hogy ezek a napok jelentették élete utolsó felhőtlenül boldog időszakát. (…) S ha az ugyanakkor született Vonzás ide kívánkozó, szállóigévé vált sorára gondolunk: »Majd kitűz az ország«, aligha lehetünk büszkék arra, hogy ez az ország bizony nem Magyarország volt.”

Júliusi számunkban a költészetet Kovács István emlékversén kívül Csillag Tamás, Murányi Zita, Rónai Balázs Zoltán, Soós Gábor és Vass Tibor képviseli, míg prózával Acsai Rolandon és Szentirmai Márián túl Hegedűs Imre János jelentkezikaki a júliusi évfordulók sorát is gazdagítja, így friss novellája mellett nyolcvanötödik születésnapja alkalmából az ő személyében köszönthetjük Nyitott Műhelyünk vendégét, ahol Árkossy István kérdéseire vall élete helyszíneiről Székelyhidegkúttól Bécsen és Budapesten át Somogytúrig, emigrációról és honfoglalásról, írói, irodalomtörténészi, tanári hivatásáról, családjáról: „Gyermekeim osztrák egyetemi végzettséggel dús életet élhettek volna, de mi felszedtük a sátorfánkat, és meg sem álltunk Budapestig. Azt is mondhatnám, az út szélére jöttünk, se lakásunk, se munkahelyünk nem volt, de lett hazánk. Ezzel a szóval, hogy Hazánk, kifejeztem életem, életünk tartalmát, célját, lényegét. (…) voltam őstermelő, voltam boldog diák, missziós tudattal dolgozó tanár, voltam országutak vándora, voltam hazátlan, s most vagyok csodálatos magyar nyelvünk lakója, boldog birtokosa, művelője. Ilyen egyszerű és ilyen bonyolult az emberi lét.”

A lapszámunkat záró könyvszemlék között a bevezetőben említett, Somogyi Győző-monográfiáról írott Péntek Imre-recenzión túl további két alkotó műveiről is olvashatunk: Bakonyi István szövege Péntek Imrét a drámái által (Viaszrózsák egy szerelemre) szerzőként is beemeli a rovatba, míg Komáromi Gabriella írása Oravecz Imre Alkonynaplóinak első két kötetével foglalkozik.