A Magyar Művészeti Akadémia Illyés Gyula Irodalmi Díjában részesült lapunk egykori világirodalmi szerkesztője és azóta is állandó szerzője, Jávorszky Béla író, műfordító. A 2026. szeptember 30-i tagozati díjátadó ünnepségről készült jelen kis összeállításunkkal gratulálunk szívből az alkotónak!

Jávorszky Béla csaknem hét évtizede fordít finn, svéd és észt irodalmat, verset és prózát. Máig közel száz műfordításkötete jelent meg, elsősorban az északi népek irodalmából. 

Emellett Kassák Lajos, Weöres Sándor, Nagy László, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor munkássága, és számos további
kortárs magyar író és költő művei is Jávorszky Béla fordításában váltak ismertté finn és svéd nyelven. 2021-ben kiérdemelte a Magyar Művészeti Akadémia Könyv Nívódíját. Fontos kultúrdiplomáciai tevékenységet is folytatott: Helsinkiben, Rigában, Vilniusban és Tallinnban dolgozott hazánk nagyköveteként. (MMA)

Jávorszky Béla beszéde

El nem hangzott szavak az MMA Illyés Gyula-díjának átadásakor

Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Egybegyűltek, Kedves Barátaim!

Kerek hetven évvel ezelőtt, azaz meglehetősen régen, még jóval a forradalom kitörése előtt egy fiatal suhanc (jelesül én) esti leckeírás helyett azzal bíbelődött, hogy nemrég megszerzett német nyelvtudását próbára téve magyarra ültesse át Friedrich Schiller Der Ring des Polykrates, Polükrátészgyűrűje című versét. A kézirat ugyan azóta elkallódott, de úgy emlékszem, egészen jó formaérzékről tanúskodó alkotás lett belőle. Alighanem ez volt első tétova lépésem a műfordítás irányába. Ezután megtanultam előbb finnül, majd svédül, és fordítottam ezt-azt a klasszikus finn lírából, többek között Eino Leino Nocturne című, sokak által megmagyarított híres költeményét, és közöltem az Egyetemi Lapokban és a Nagyvilágban török és román versfordítások társaságában.

Eltelt újabb nyolc év. 1963-ban jártam először Nyugaton, pontosabban Északon, Finnországban. Ez akkor még csodaszámba ment, abban az évben nyitották meg ugyanis először halandók számára az Éden kapuját. Az én utam Berlinen és Stockholmon át egyenesen Helsinkibe vezetett. És a finn nyárban, egy közép-finnországi tó partján üldögélve akkori finn levelezőtársnőm kezembe nyomott egy könyvet, Pentti Saarikoski finn költő előző évben megjelent és nagy érdeklődést kiváltott Mi történik tulajdonképpen? című verseskötetét. Mondta, nézzek bele. Találomra kinyitottam a szerény kötetet, és szembetaláltam magam egy verssel, mely későbbi fordításomban így hangzott:

tisztábban száll este a füst az égnek

                               vadabbul fúj a szél

nem főzünk kávét?

a szikla kifordul a földből mint egy ököl

            Suomira gondolok

mindenre gondoltam és beesteledett

            elfáradtam

és a madár szárnya közt homok csikorog

Megdöbbentem.  A vers címe is ez volt: nem főzünk kávét? Nem értettem, hogyan lehet egy ilyen banális mondatot verscímnek adni, majd megismételni a szövegtestben is, anélkül hogy dilettánssá vagy költőietlenné válna. A magyar költészet akkoriban még koturnusokon járt, ünnepélyes volt és magakellető, a kelet-közép európai korszellemnek megfelelő, még nem csapta meg igazából a modern nyugatias szabadvers fuvallata. Anhava, Haavikko, Saarikoski, Nummi, Manner és a többi kortárs finn költő velünk szemben a „tárgyias költészet” újdonságán túl valósággal ontotta magából a temérdek természeti képet és érzéki metaforát, ami Csoóri Sándor költészetét is annyira megihlette. Ahogy egy szép esszéjében írta, „a finnek érzékletes nyelve láthatóan ellenállt a meddő, irodalmias csábításoknak.” Saarikoskit mindenképpen le kell fordítanom, gondoltam akkor magamban, sőt meg kell hódítanom az egész észak-európai lírát. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem, hogy műfordító leszek.

A Távolra futó utak címre keresztelt kötetre azonban nem akadt kiadó (1972-őt írtunk!), úgyhogy magánkiadásban jelent meg és fogyott el négy kiadásban és hatezer példányban. Egyébként a fordítói pálya akkoriban sem volt könnyű, s noha viszonylag jobban fizették, mint manapság, megélni akkor sem lehetett belőle. Legtöbben alkotómunka vagy nyolcórai robot mellett, szabadidejükben művelték, ahogyan én is. És máris itt az első köszönet helye, melynek címzettje feleségem, Marika, aki mindehhez a nyugodt és kényelmes hátteret biztosította. Nélküle biztosan nem tudnék ma hetvennél is több fordításkötetet fölmutatni.

A ház asszonyán túl azonban kitüntetett köszönet illesse ma, a Műfordítás Napján az MMA Irodalmi Tagozatát, amiért erre a díjra érdemesnek talált. Rendkívül ritka ugyanis (mindig is az volt), hogy egy par excellence műfordító munkáját jelentős szakmai díjjal ismerjék el. A névadó Illyés Gyula sem műfordítóként, hanem költőként és íróként kapott fontos irodalmi díjakat, noha műfordításainak a száma sem lebecsülendő. Köszönet tehát a szakma, a műfordítók nevében is ezért a figyelemért. Köszönet mindazoknak, akiknek részük volt a folyamatban, és mellettem döntöttek.

És persze kitüntetett köszönetet érdemel az a sok finn, svéd, észt, norvég költő és író, aki hatvan éven át a fordítás örömével elkényeztetett. Mert a világirodalom jeles képviselőinek magyarra fordítása nem csupán szakmai kihívás, igényes iparosmunka, hanem egész kultúrák, világok újrateremtése. A műfordító, ha munkáját igényesen, minden szellemi képességét latba vetve végzi, nem sokkal marad el az író, azaz az Alkotó mögött, aki persze az ötletet, a Gondolatot adja. Hasonlatos kissé egy előadóművészhez, aki lényének minden hangszerével támogatja, értelmezi, csiszolja a Művet, akár zeneszerzőt egy-egy tehetséges zongorista. Eszköze az anyanyelvünk, legdrágább kincsünk, melyen szinte minden szólam megszólaltatható, Bölcsőtől a koporsóig, ahogyan nyelvünk nagy szerelmese, Kosztolányi Dezső megfogalmazta.

Figyelmeztető jel lehet ugyanakkor életkorunk. Abba szabad-e, abba lehet-e hagyni a műfordítást? Jómagam nyolcvanéves korom óta már minden új fordításomra úgy gondolok, mintha az a hattyúdalom lenne. Ebből a letargikus beletörődésből azonban döntésük kijózanított. A műfordítás különös lelki állapot. Állandó éberség és feszült figyelem. Ha a fordító kezébe vesz egy idegennyelvű regényt vagy verseskötetet, nem azt fontolgatja, hogy lefordítható-e, hanem hogy érdemes-e lefordítani. Körülszimatolja, szaglássza, tartalmaz-e olvasóját bódító szeszeket. Érdemes-e rá, hogy megrészegedjék tőle, és föláldozza rá maradék energiáit. A kor nem lényeges. Mert ahogy nincs nyugalmazott író vagy költő, úgy nincs nyugalmazott műfordító sem. Ennek bizonyságául hamarosan közreadom egy remek svéd és egy szintúgy kiváló norvég költő válogatott verseskötetét. Werner Aspenström és Stein Mehren az élő bizonyítéka annak, hogy a pálya sohasem befejezett. Hogy rónom kell a sorokat továbbra is, ameddig Babits szép szavaival „élni engednek a ninivei hatalmak”. 

2026. szeptember 30-án, Szent Jeromos, a fordítók védőszentjének napján                       

                                                                                               Jávorszky Béla

Fotók: Kékesi Donát és Nyirő Simon