Bartusz-Dobosi László saját megvallása szerint ez a kötet az ő „irodalmi hamutartója”, ami a címadás fényében talán már nem is olyan meglepő. Ismerve a szerző korábbi hat kötetét, az izgalmas történetvezetés, az aprólékos leírás és az allegorikus tartalom élménye szintén nem meglepetés. A monográfiák, az esszék és a tanulmányok, amelyek után most a szépirodalom területére kalandozott a szerző, nem egy újonc, hanem az érett szépíró (füstös) hangján szólítja meg az olvasót. A kötet novellái valóban füstös hangulatúak, amiket az irodalom, az írás függősége, ez az ellenállhatatlan vonzalom fűz egybe. A novellák között találhatunk írást a magyar történelem egyes szakaszairól, filozófiai ihletettségű alkotást, mély, kontemplatív szemléletű „imádságot”, a latinitás gyönyörűségeibe merülő visszaemlékezést, illetőleg könnyedebb, a fantázia bravúros játékára épülő írást. Bartusz-Dobosi magától értetődő természetességgel vetette papírra megfigyeléseit az emberi lélekről. A könyvben szereplő írások jelentős hányada kortárs alkotók, barátok, példaképek előtt való tisztelgés, többek között Csengey Dénes, Garai István, Halmai Tamás, Iancu Laura, Tüskés Tibor előtt.
