Diallo Julianna regénye elvisz minket a világ egyik legszegényebb országába, Guineába, és bevezet egy eldugott őserdei tanya életébe. Lakói önellátóan élnek, hiszen a heti vásár, ahol értékesíthetik terményeiket, állataikat, és szükségleti cikkeket vásárolhatnak, több mint egynapi járásra esik. Alkalmas hely egy fogyasztói társadalomban felnőtt fehérember számára, hogy elgondolkozzon arról, ki a szegény és ki a gazdag. Le kell küzdenie saját korlátait ahhoz, hogy a nyomorúság és a tudatlanság mögött, ami annyira szúrja a szemét, felfedezze egy idegen világ, egy mélységesen más emberi kultúra értékeit. Esélyt kap arra, hogy ráébredjen: vak lett az anyagi javakon kívül eső, más típusú bőségekre. A fejlett ipari országok, gazdasági hatékonyságuk ellenére, olyan szociális válságokkal küzdenek, melyeket az emberi kapcsolatok, a közösségi értékek és hagyományok gyengülése idézett elő. Az anyagi jólétért folyó küzdelmünk során feláldoztuk volna azokat az értékeket, amelyek társadalmunkat emberivé teszik? A könyv egyben emléket állít az afrikai falusi asszonynak, aki nap mint nap megküzd az ivóvízért, a tűzifáért, a betevő falatért, és az erejét felőrlő, véget nem érő robotját alázottal és kiapadhatatlan életkedvvel végzi.
„Előtte loboncos, sörényszerű hajzatok sorakoztak: tőle balra, Siré térdén Ouryé, a másik oldalon Yayé-é, arrébb a lányoké, a szélen pedig kirítt egy szinte kopasz, csontos, ősz fej, Oury anyjáé, akit eddig még mindig csak kendőkbe burkolózva láthatott. A lent ülők, akiket fésültek, kinyújtott lábukat a szorosan egymáshoz támaszkodó testek közé ékelték, és a hátak, a vállak, a karok úgy akaszkodtak össze, akár hurkok a hálón. Dús hajzataikban a fentiek ujjai fáradhatatlanul babráltak, és miközben gyerekekről, apró-cseprő, napi dolgokról esett szó, a fonatok olyan szabályosan szaporodtak a fejeken, akár a gyöngysorok. Csevegésükbe madarak csivitelése vegyült, a hangjukat fák sustorgása lágyította, és egymás légzését is hallották a szél zúgásán át. (...) Átszellemült mosollyal arcukon adták át magukat az önfeledt hűsölésnek. Amikor pedig feltápászkodtak, a hosszú ücsörgéstől elgémberedett tagjaikat ellazítva, elégedetten tapogatták végig hajukat. A férjes asszonyoknak, mivel fejüket amúgy is mindig kendő fedte, megfelelt a legegyszerűbben befont haj is, amely széles, nyílegyenes kötegekben végződött a tarkó felett. Az eladósorban lévő lányoknak viszont olyan frizuraköltemény járt, akár a csipke, melynek lágy ívű, finom alakzatait színes gyöngyökkel aggatták tele. Egyikük sem gondolta, hogy szebbnek, fiatalabbnak vagy netán másmilyennek kellene lennie. Tükörre nem tartottak igényt, mert egymás szemében látták magukat, és ez éppen elégnek bizonyult."
