Ne legyenek illúzióink… – erre figyelmeztet minket Kókai János, második verseskötetével. Szóval, ne legyenek illúzióink, ez nem a vígságok, mégcsak nem is a „Vigasztalások Könyve”. Vagyis, nem (kizárólag) abban az értelemben, ahogy elsőre gondolná(n)k. Hogy úgy mondjam, inkább erős feketekávé, cukor és tejszín nélkül. Sokan így szeretik, keserűen… a költészetet. Mert az – kijózanít. És így, értelemszerűen, soha nem lehet dolcsevíta, édes (az) élet. Ebben a, mondhatni, szilánkosra tört korban, Kókai, mint egy mozaik-művész, próbálja össze- illetve, vissza-illeszteni a (töredékes) részeket. Ennek a szakadatlan munkának a produktuma a Kései alpinista. Két pokol közt levegőt vesz, levegőt szív, úgymond mászás közben, a költő. Két pokol közt verset ír. Ráadásul – jókat. Hogy aztán újra alámerüljön… Mert – ő is Őrző. Pedig, mint az egyik versében írja: „Elvettél tőlem hitet, dühöt”; abban a világban, ahol: „Már Nietzsche is halott” (Himnusz).
(Jahoda Sándor)
