A magyar vidék mélységéből, a Zagyvarékas közeli tanyáról az ötvenes évek legvégén a magyar irodalomba érkezett, tehetségét a líra, a próza, a dráma területein egyaránt próbára tevő Serfőző Simon lírai életműve nemcsak a maga személyes sorsát, hanem egy egész társadalmi réteg életútját – reményét, megcsalatásait, küzdelmeit – is érzékenyen tükrözi. A fiatalember pályamenetében – aki a tanyavilágból szülei egyetlen gyermekeként, szinte a nomádság emlékeivel lép át a 20. század második felének Magyarországába s ennek nagyvárosaiba – a szülőhelyét a század történelmi viharaiban elhagyni kényszerült, életmódot váltott, de otthonának erkölcsei, szokásai, világszemlélete kötelékeitől elszakadni soha nem tudó parasztság sorsváltásának és tragédiájának története is benne él. Az 1960-as évek elején ismertté vált alkotó, aki (1967-től, megalakulásától) a Hetek költői csoportjában a pártállam vidékpolitikájával, ország-irányításával és esztétikai nézeteivel is egyre élesebben szembesülő szellemi közösségre talál, a maga költői modelljeit főképpen József Attila, Illyés Gyula, Nagy László, majd Sinka István társadalomelemző poézisében fedezi fel. A parasztság történelmi hányattatásaiból, az elnéptelenedő, pusztuló magyar vidékről egyszerre kitörni és annak értékeit megőrizni akaró személyiségének líraformáló gondolati erői már igen korán a városba került s ott az idegenség társadalmi közegébe zuhant ember nemzedéki sorskérdéseivel bővülnek. Költészetének alapkarakterét az ősköltészet egyes jelenségeire hangolt, később Petőfi és az avantgárd örökségén egyszerre köszörült, majd a vállalt elődök hagyományát folytató képgazdag – s erős szociografikus vonásokat hordozó – társadalomkritikai versmodell adja. Lírája innen emelkedik a nemzet történelmi útjának és jelenkori állapotának átfogóbb analízisévé.
