A költő élete történetcserepek sokasága, melyek egyszer csak valamiféle teljességgé állnak össze, ha megfelelő fénytörésű prizmán át szemléljük őket. Zsille Gábor kötete műfajilag öt egységből áll: húsz tárca, tizenkét esszé, hét recenzió tekinthető e műegész cserepeinek, továbbá tizenkét beszélgetés pályatársaival, melyekből öt lengyel vonatkozású; végül pedig három beszélgetés – vele, a költővel, műfordítóval és életművésszel. Értesülünk négyéves krakkói tartózkodásáról, mely során nem kisebb formátumú művészekkel, mint Andrzej Wajdával vagy Krzysztof Zanussival készített interjút. Esszéin keresztül bepillanthatunk gyermekés ifjúkorába, utazásaiba: a zamárdi nyaralóba, amit nosztalgikus hangulatú, különös fény-árny játékú betétversekkel idéz meg; és csudálatos találkozásaiba Adam Zagajewskivel, a lengyel költővel, példaképével. Az életművész szó hallatán egy léha, felelőtlen szerencselovagot képzelünk magunk elé, aki az élet nyílt vizén sodródik, meglovagolva egy-egy ígéretesebb hullámot. Zsille Gábor azonban nem ilyen: ő a szó legletisztultabb értelmében művésze életének, sorsa alakításának. Örökségével úgy gazdálkodott, hogy az a megnyugtató érzésünk támad, jobb helyre nem is kerülhetett volna. A költő feladata a mulandó részletek megörökítése, aminek Zsille az elmúlt húsz év során, úgy érezzük, eleget tett.
