„Amikor ír az ember, akkor él”

Beszélgetés Ágh István költő, íróval, a nemzet művészével

A Körmendről Kelenföldre érkező intercity késett valamennyit, így öt perc késéssel csöngettem be Ágh István költőhöz, augusztus 22-én kora délután. Dolgozószobájában fogadott, a kinti hőség beeszi magát a lakásokba, Pista ugyanolyan levegőkeringető oszloppal frissíti a levegőt, mint én is Körmenden. Lopva körülnéztem: a heverő mellett a földön két tekintélyes könyvtorony, az egyik tetején Paszternak Zsivágó doktora, a másikén Hawkingtól Az idő rövid története. Pár hete telefonon egyeztettük a találkozót, s az a beszélgetés olyan hosszúra sikeredett, hogy pánikba estem: itt volt a fülemben az interjú harmada, de lehetetlen fejből hűen visszaadni. Aztán rövidesen kiderült: mindketten jól emlékszünk a részletekre, ezért is utalunk rá vissza többször.

– Pista, azt beszéltük meg múltkor telefonon, hogy ez nem életinterjú, inkább kötetlen, szabad beszélgetés. De a kötetlenségről rögtön eszünkbe juthatnak a kötöttségek: a magam tapasztalata is mutatja, az egyik legfontosabb ahhoz, hogy az ember élete és munkája működjön, a napirend. Milyen most neked a napirended az elmúlt hónapokban?

– Mivel semmi felelősségem nincs, ezért nem is kellene napirend, de azért valamit magamra szabok, hogy ritmusa legyen, például a reggeli készülődésem elég sokáig tart. Utána, ha van valami napi feladat, akkor nekiülök és csinálom.

– Korán fekszel, vagy későn?

– Későn, egy óra körül. Éjfél után már megnézem az órát, és általában egy órakor alszom el. A kelés meg általában hét és nyolc között van. Délután meg ledőlök az ágyra olvasni, aztán vagy elalszom egy kis időre, vagy nem.

– És mostanában annak, hogy írsz, van szabott ideje? Inkább a délelőtt alkalmas rá, vagy a délutáni-esti órák?

– Két napszakban szoktam nekiállni: délelőtt, akkor friss az agy, és késő este, akkor nyugodtabb vagyok, nem kapkodok, amolyan józan nyugalom jön rám. Ebben benne van az esti fáradtság, ami nem tompultság, ilyenkor általában a délelőtt írtakat javítgatom.

– Feleséged, Judit halála óta egyedül élsz itt?

– Teljesen. Zsófi és Eszter lányom nem lakik messze, gyakran eljönnek hozzám, Dani unokám, Eszter fia, itt dolgozik a Karolina úton, útközben is meglátogat, ha van valami problémám, megoldja. A lányunokáim Angliában tanulnak, de amikor itthon vannak, rendszeresen látogatnak és segítenek. Egy problémám van csak: úgy vagyok egyedül, hogy magányos vagyok. Amit nem lehet megváltani semmivel; lehet enyhíteni a munkával, ha jó, ha sikerül.

– Egyszer azt nyilatkoztad, azért is dolgoztál, írtál annyit, mert nincs igazán hobbid.

– Ebben van valami, igen.

– Bella Pista barátod például sakkozott, zongorázott.

– Nekem is vett egyszer egy sakk-készletet, hogy ne csendben üljünk egymás mellett, hanem sakkozzunk. De én nem igazán… Gyerekként egyébként szenvedélyesen játszottam a korabeli játékokat, de később nem mertem olyasmikbe belemenni, mint a lóverseny. Voltak a környezetemben szenvedélyes lovisok, mint Lázár Ervin, Rákosi Gergely, Papp Zoli, aki A 22-es csapdáját fordította, Csurkáról nem is beszélve, de sohasem fogadtam, nem mentem bele a szurkolásba se igazán. Eljártam meccsekre is, de nem kiabáltam, hogy hajrá, Fradi!, néző voltam. Óvtam is magamat ezektől a szenvedélyektől.

– Az Eötvös Kollégiumban nyilván verték a blattot. Ebben sem vettél részt?

– A szobámban is szoktak kártyázni, gyakran zavart is. Ha játszottam, semmivel sem voltam rosszabb másnál, de nem vált szenvedélyemmé.

– Azt viszont említetted nekem már a telefonban, hogy a mindennapokban, ami teljesen ki tud kapcsolni a világból, az a zene.

– Az igen. Most is rendezek magamnak hangversenyeket, a Mezzo tévén vannak remek zenék, leülök eléjük és hallgatom.

– Olyankor nem csinálsz semmi mást?

– Olyankor nem, egyéb tevékenységeknél háttérzeneként a Bartók Rádió szól. Kevés a szöveg szerencsére.

– Az énekes műfajokat szereted inkább, vagy a hangszeres zenét?

– Az operát nem. Talán ott dőlt el, hogy a középiskolában a tanárunk nagy operarajongó volt, még a tanulmányi kiránduláson is operába mentünk, de én Atrubadúrról megszöktem a szünetben. Lemezesteket tartott a kollégiumban.

Nem tudom, talán idegen tőlem az eljátszása az éneklésnek. De most például a Mezzón nagyon érdekes operák vannak, a rendezés is újszerű, meg előszednek kevésbé ismert, régebbi, például barokk műveket. De a kedvencem a kamarazene, persze a nagyzenekari művek is. Gyakran nem is annyira a zenét figyelem, hanem a zenészeket, ahogy játszanak.

– Mindig is legendásan nagy olvasó voltál, követted a kortársakat és a fiatalabb nemzedékeket. Említetted, hogy mostanában nagy élmény számodra az újraolvasás. Miket olvasol újra?

– Most éppen a Paszternak Zsivágó doktorába vagyok belemerülve, múltkor említettem neked, hogy nem vagyok kibékülve Pór Judit fordításával, nagyon sietve csinálta, gondoltam... De rájöttem, hogy én vagyok a hibás, mert nem melegedtem bele az olvasásba eléggé: kell legalább száz oldal, mire elkap. De nem is az írásmód élvezetébe merültem el igazán, hanem abba a világba, amit megmutat a maga szörnyűségeivel. Az író csak fölerősít valamit, például a patkányokkal: itt egy egész patkányinvázióval indít hadsereget… Szóval nagy mű. Meghurcolták miatta, mikor Nobel-díjat kapott. De értem ebből is, hogy a szovjet ember miért nem szeretett tükörbe nézni.

– Említetted, hogy a Karamazov testvéreket legalább háromszor újraolvastad. A Virágárok című kisregényedből rémlik, hogy valamelyik írótársad Aljosára emlékeztetett, míg te inkább Dmitrijjel éreztél rokonságot.

– Nem tudom, melyik barátomra mondhattam, valamelyik szelíd lelkületűre. Talán Pilinszkyre.

– Most is Mityához érzed magad közelebb lelkileg?

– Mitya volt nekem a legkedvesebb, mert szenvedélyes volt. Ivan az ész szörnyetege,

úgy vág az agya a rosszra, egyik Karamazov testvér se tud vele versenyezni. Aljosa akár olyan rossz is lehetne, mint a többiek, ezt akkor árulja el, amikor megérzi Zoszima sztarec hullaszagát – és ekkor minden megváltozik: belecsap a valóság az áhítatba, mintha Isten se lenne.

– Faulknert is emlegetted valahol, aki talán a Dosztojevszkijhez legközelebb álló amerikai.

– Igen, de Faulkner medve. Olyan súlyosan jár, mint egy medve, nehézkes. Vagy csak azért, mert Steinbeck könnyedebb? Nem biztos. Szerettem az amerikaiakat, Hemingway-t is, Fitzgeraldot. Talán Fitzgerald még közelebb is áll hozzám, mint gyarló ember. Legutóbb olvastam a befejezetlen művét, Az utolsó cézárt, Hollywood világát mutatja be.

– García Márquez-szel hogy voltál?

– Ő nagy kedvenc. Csak van bennem valami visszahúzódás, mikor valaki nagyon divatba jön, és mindenki arról beszél, akkor nem akarok együtt lenni a nagy tömeggel.

– A fiai most adták ki utolsó regényét, amit Márquez élete végén letiltott, mondván, nem elég jó. Spanyolul és minden fordításban egyszerre, idén március 6-án jelent meg, Találkozunk augusztusban a címe.

– Múlt héten a gyógytornászom vette elő a táskájából, mutatja, hogy megvette. Egyszer a Szerelem a kolera idejént vittem el egy görögországi nyaralásra, nem tudom, miért éppen azt, de én sosem tudtam szórakoztató irodalmat vinni magammal az utazásokra, hát azt olvastam a tengerparton nagy élvezettel.

– Végigélted az íróeszközök vagy négy nemzedékét: olvastam, régebben nagyon szeretted a töltőtollat, aztán jött a golyóstoll, írógép, a személyi számítógép, laptop. Tudom, hogy gyakorlott számítógép-használó vagy, de az a gyanúm, hogy az első változatok még mindig papíron készülnek. Vagy tévedek?

– Hát most már nagyon vegyesen. Azt hiszem, húsz éve van számítógépem, előtte még jelent meg vitacikkem a kézírásról az ÉS-ben a számítógép ellenében, de az ember ne legyen annyira önző? vagy nagyképű?, hogy ami lehetőséget ad a gép, azt ne hasznosítsa. Egészen más, mint másolópapírokkal írni vacak írógépeken. Már a műszerészek is eltűntek. Az írás most úgy folyik, hogy van egy nagy füzetem, meg van a laptop. A füzetbe jegyzett sorok vagy vázlatok a gépen valósulnak meg. Bár így elvésznek a köztes változatok, de a végén marad a tiszta, kész mű.

– Jobban látható a mű szerkezete a kvázi-nyomtatott formátumban, nem?

– A múltkor kezembe került a régi zöld füzetem, abba írtam a prózáimat is, szép, kiírt és olvasható kézírással, aztán azt átvittem egy példányban írógépre, és volt egy gépírónő, aki azt nekem letisztázta. De most már minden ipari jellegű, már nekem sem olyan fontos a kézírás, mint amikor írtam a cikket a kalligráfia csodájáról. De annyi minden elveszik ebben a modern világban, elveszik a levelezés a telefonban.

– Mit mondanál egy mai fiatalnak, mi a különbség a 60-as, 70-es, 80-as évek és a mai világ között? Mi volt akkor jobb a művészi létezésben, mindennapokban, és mi volt rosszabb a mai időkhöz viszonyítva? Már ha van kedved beleképzelni magad egy mai fiatal helyzetébe.

– Nem kell beleképzelni, mert itt vannak az unokáim. De egyik sem írt verseket még titokban sem. Bár lehet, hogy meglepődnék, de úgy érzem, hogy nem. Beszélgetek a gyerekekkel, az egyik lány történész, nagyon okos, az első tízben volt OTDK-versenyen, most Skóciában hallgató. Az biztos, hogy a nagypapa nem életminta nekik. Akármennyire is elítélhető, hogy a mai fiatalok számára nagyon fontos az anyagi jövő, hogy pénzük legyen, de mégiscsak a szívüknek megfelelő iskolákat végeznek, ott pedig már egy döntés van, nem a pénz javára, hanem szimpátiából, ugyanakkor tényleg nem kell olyan szerénynek lenni, hogy megveti az ember az anyagiakat. Fiatalon mi megvetettük az anyagiakat, mert alig volt pénzünk. Jutkával voltunk mindketten szabadúszók, én ’71-től, amíg be nem kerültem egy stabil helyre, ez a Hitel szerkesztősége volt 1998-ban, de mindig ismertük az anyagi létbizonytalanságot. Ha nem csinálom a munkámat, akkor nem élünk meg. Nem azért írtam, hogy pénzt keressek, azért kerestem pénzt, mert megírtam azt, amit akartam. Kirótt munkát nem nagyon csináltam, egyedül a műfordítás volt ilyen.

Király István volt a Szovjet Irodalom főszerkesztője, kezdetben oda is dolgoztam, de hát az orosz irodalom nem éppen szovjet és kommunista, nagy irodalom az.

– Délszlávokat is fordítottál, voltál Makedóniában.

– Szkopjéban voltam ösztöndíjjal, tudtam valamit oroszul, meg egy szerb-horvát úti szótárral segítettem ki magamat. Ott nem volt oktatás, ahova be kellett volna iratkozni, az ottani egyetemen nem volt magyar lektorátus, csak olyan magyar tudású emberek voltak, akik görög menekültként Budapesten jártak iskolába, valaki mindenhol akadt, aki tudott magyarul.

– Nem jelent még meg fordításköteted, a ’90-es évek óta egyre kevesebb kortárs lírát fordítunk és adunk ki.

– Én nem akartam, hogy megjelenjen. Fordítottam én finn meg észt népköltészetet és kortársakat, orosz, délszláv költőket, valahogy az egész féloldalas, nem ad ki olyan egységes tömböt, mint Nagy László, Lator László, Orbán Ottó vagy Szabó Lőrinc fordításai. Nem voltam én olyan jelentős műfordító, hogy az könyvet érdemelne. Egyébként úgy fordítottam, mintha a saját versemet írnám, élvezettel.

– Most olvasom Illyés Gyulától a Hunok Párisbant. Erős vágyakozás fogott el az 1920-as évek Párizsa iránt: az egyetemet végzett magyar fiatalok kimehettek Nyugatra. Amellett, hogy persze sokat nélkülöztek, napról napra éltek, Illyés is számolgatja a zsebében a pénzt: három nagy recés meg két kis recés az három franc 20 sou, mégis ott ülhettek a Dome kávéházban, néhány asztallal odébb Chagall... Ezt a lehetőséget tőletek a szovjet rendszer elvette, de ma sem nyílik rá mód a művészek többségének. Nem hiányzott ez nektek?

– Valóban, ott bárki bárkit megismerhetett. Azért Illyés mégiscsak onnan jön, Ozora felől, és találkozik Tzarával, Éluard-ral, meglátogatja Jean Cocteau-t. Az ettől való elzártságot mi szinte észre sem vettük, tehát nem az volt a nosztalgia tárgya, hogy nem mehetünk gyalog Párizsba, mint a Kassák. Ilja Ehrenburg nagy életrajza is remekül eleveníti meg az akkori életet. Most mindenki utazhat oda, ahova akar. De úgy érzem, hogy most már az sincs, ami nekünk volt: a találkozások a Hungária kávéházban, a Belvárosiban, a Fiatal Művészek Klubjában, a Nárciszban meg a többiben. A Hungáriában az asztalomnál ott ült a spicli is. Tudtuk vagy nem tudtuk, sejtettük. Nem volt az olyan nagy kérdés, mint ahogy ma tűnik, le van szarva, gondoltuk, hogy a besúgók mit csinálnak.

Kosztolányi és Karinthy barátsága és kávéházi vándorlása tükre volt, amit mi csináltunk. Ott voltunk mi szabadok. Az volt nekem meglepő, amikor Radnóti felesége, Gyarmati Fanni naplóját olvasom, s a ’30-as években ők szüntelenül irodalmi életet éltek.

– Néhány éve még te is gyakran velünk voltál a Hitel-törzsasztalnak nevezett találkozóinkon.

– Igen, a Maros utcában.

– Legtöbbször ott, de néha itt a környéken, a Hadik mögötti utcában.

– Igen, a Kis Borostyánban, meg a Borpatikában.

– Kevesen voltunk ahhoz, hogy ez felidézze a régi idők hangulatát.

– Én is hazamentem többnyire egy sör után, nem kellett feltétlenül ott lennem. Ez már egy végső fázisa volt egy irodalmi közösségi életnek. Régen az írók a szerkesztőségekben nem csak a szerkesztőkkel találkoztak, de az írótársakkal is. Ma már ez sincs. Akad olyan lap, ahova úgy küldök verseket, hogy a főszerkesztőt személyesen nem is ismerem. Olyanféle kapcsolat volt régen egy-egy szerkesztő és író között, mint most a sportban az úszóedzők, a mester, akit körülvettek a tanítványok, büszkék voltak rá. 

– Sokszor egy mondat elég: máig pontosan emlékszem, amikor az egyik versemet szóba hoztad, és elmondtad, miért tetszett. De valóban szinte kiveszett a tanítvány–mester kapcsolat, meg egyáltalán a találkozás az irodalmi életből. A pályakezdés is nehezebb így a maiaknak.

– Ritka a magyar irodalomban az olyan előnyös helyzet, ami nekem jutott. Az, hogy én Nagy László öccse vagyok, följövök Pestre tizennyolc éves koromban, találkozunk a Hungáriában, bejön Berda, aztán Tersánszky, Jékely, Kormos… Sokszor csak úgy mentem oda, a Lacihoz, hogy adjon egy tízest, aztán olyan helyzetbe kerültem, hogy az ebédelő Vas István társaságában vagyok, föltűnik a szép, fiatalos Nemes Nagy Ágnes. Rövid idő alatt mindenkivel megismerkedhettem, aki számított, ültem közöttük és figyeltem. Mi van most? Nem látom ennek a tükröződését a mai életben.

– Hát van a facebook, ahová kiposztolják a műveiket, és várják a lájkokat és a dicsérő kommenteket.

– Ebből én már kimaradtam, nem vagyok facebookos. Lehet, hogy egészen más színben tünteti fel a valóságot, mint amilyen.

– Hadd térjek vissza a Hitelhez. 1998-ban kerültél oda, de nyilván a kezdetektől ismertél ott mindenkit, többükkel régi jó barátságban voltál.

– Eleinte úgy jártam be oda, mintha ott lennék szerkesztő, de nem voltam. Ki akartam tartani, amíg lehet, szabadúszóként. Így tudtam megírni a fikciós prózáimat, a Rókacsárdát, az Árokból jön a törpét, ezeket nem tudtam volna munka mellett megírni. Meg előtte a Kidöntött fáink suttogását és más prózáimat, egy egész sorozatot. De a ’90-es években már nemigen lehetett így megélni. Először rovat nélküli szerkesztő lettem, majd évekig csináltam a Hitelben a képszerkesztést.

– Említed a prózaírást: önéletrajzi ihletésű kisregényeidet hogyan fogadták akkoriban, a nyolcvanas években?

– Az Albérleteim története volt az első, a hetvenes évek vége táján írtam, sokan a pikantériája miatt nem örültek neki, másoknak meg éppen az tetszett benne.

– Pedig megjelent már, egy évtizeddel előbb, Weöres Psychéje is…

– Az más. Egyrészt mert vers, míg amit én írtam, az vallomás, tulajdonképpen gyónás. Kiadtam magamat másokkal együtt.

– A konkrét emlékek megírásakor, úgy sejtem, már csak a próza igényei miatt is, mert az ember nem mindig emlékszik pontosan a részletekre, ki kell tölteni fantáziával. Tudsz úgy visszagondolni ezekre az időkre, hogy nem befolyásolja az emlékezést, ahogyan prózában elbeszélted?

– Tulajdonképpen mindent úgy írtam meg, ahogy volt. Semmiféle szépírói ráadás nincsen bennük. Bár csak azt írtam meg az eseményekből, ami alkalmas a megírásra. Nem voltam pornográf, ösztönösen érzi az ember, hol a határ. Azokat a nőket én szeretettel írtam meg. Szerettem is mindegyiket. Csak az egyik szalmaláng volt, a másikért meg jött valaki.

– És Katalin? Akit Karolinaként írtál meg az Albérleteim történetében? Ő halt meg autóbalesetben.

– Elütötte az autó a biciklist. Ha ő nincs, akkor nem írom meg ezt a kisregényt. Ő volt a lelke az írásnak.

– A kisregényben közölt, hozzád írt leveleiből ítélve volt írói tehetsége is.

– Igen, de rá se rántott. Titkárnő volt a Filmlaborban a Budakeszi úton. Előbb a költő, dzsessz-zenész és bárzongorista Szerb György vette el, és lányikrei lettek. Amikor én először megláttam Katit, szinte fölgyújtott. Lógatom a lábamat az Eötvös Klubban, Szentjóby Tamásra várva, aki megnyitja Koncz Csaba kiállítását, ez amolyan avantgárd este, és bejön ez a csoda napraforgókalapban. Azt tudta nagyon, hogy kitűnjön, de ne ordenáré módon. Valamit magára vett, és már ott is volt a jelenség... Istenem, ha él, akkor mi lett volna itt! Nem énvelem, mert én akkor már Jutkával voltam, sőt szinte átléptem, mint egy szobába a küszöbön, az egyiktől a másikhoz.

– Juditról kérdezhetek annyit, hogy ti itthon, szabadúszóként dolgoztatok: hogy működött ez? Te a szinte anyagtalan művészettel az íróasztalnál, ő textilekkel, varrógéppel. Az írót figyelni munka közben elég reménytelen, de, feltételezem, te kedvvel elidőztél néha a munkáját figyelve.

– Otthonossá tette az életemet. Külön szobában dolgoztunk. Az én írásaim Jutkánál kötöttek ki, ő volt az első olvasójuk. Míg a Laci élt, addig ő, aztán Jutka. Meg a Bella Pisti. Jutkának kevés észrevétele volt, de mindig lényegbevágó. Azt nemigen tudtam volna elképzelni, hogy egy írónővel éljek együtt. Hogy ott dolgozik a másik szobában egy regényíró, ez is oka volt Kormos és Rab Zsuzsa válásának: Kormos nem tudta elviselni, hogy az asszony szünet nélkül ír, dolgozik. De Lázár Ervin meg Vathy Zsuzsa jól megvoltak: Zsuzsi elment a parlamenti könyvtárba írni, Ervin meg írt, ahol és amikor jólesett neki. Bátyám felesége, Szécsi Margit is kitalálta magának a munkahelyeket: délelőtt elment az Annabellába, az Intercontinentalba, Hungáriába, s ott írt. Laci meg otthon, éjszaka.

– Te tudtál kávéházban, kocsmában írni?

– Nem. Prózát soha, de verset sem. Ha valami olykor eszembe jutott, lejegyeztem, de nem volt jellemző.

– Kiemelten szerepelsz a Magyar irodalmi művek 1956-2016 c. lexikonban, Márkus Béla írt rólad szócikkeket, miként az MMA kismonográfia-sorozatában is ő írt rólad – valójában nagymonográfia szintű munkát. Hogy viszonyulsz ehhez?

– Először is meghatódtam. Mert ilyen nagy méretű munka eddig nem szólt a műveimről. 

Béla modorához, mert kegyetlen modora tud lenni, íróként, hozzá kellett nőnöm. Tegnap írt egy hosszú levelet Szigligetről, amiben az éppen folyóiratban megjelent verseimről beszél. Szóval ez egy kiváló kapcsolat.

– Hogy vagy az írói estekkel, ünneplő alkalmakkal?

– Engem zavar a közönség, az ünneplés kifáraszt. A köszöntésem tavaly az Eötvös Kollégiumban, amikor 85 éves lettem, már maga abszurd volt: a múlt ködébe vész, ahogy oda a csomagommal beesetlenkedtem 1956. szeptember másodikán. Aztán meg abban a nagyteremben köszöntenek, ami miatt majdnem kirúgtak a kollégiumból, mert egy lánnyal elbújtam a függöny mögé, s ránk zárták az ajtót. Az ünneplés nekem furcsa helyzet, feszélyez. De hát mégiscsak jobb így, nem?

– Az igazi közönség az utókor, nem?

– Nem tudom. Van nekem egyébként egy furcsa közönségem, óvodáskorútól nyugdíjasig sokat szavalják a Virágosat álmodtam című versemet.

– Azért az egy igazi telitalálat.

– Vannak versek, neked nem kell mondanom, amik szinte súgásra születnek.

– Jelentős színészek is mondták verseidet. Papp Zoltán, Szersén Gyula például.

– Nekem kezdetben volt egy szavalóm, Kézdy Gyuri, akkor még a Gyuri nem is járt a színművészetire, a kollégiumban alkalmanként estje volt a költőknek, rólam meg többnyire nem is tudták, hogy írok, a Gyuri meg mindent beletett, nagy siker volt. Papp János is sokat szerepelt írásaimmal. Latinovits is mondta a verseimet.

– Rémlik egy anekdota Latinovitscsal és veled kapcsolatban. A Fészek Klubból.

– Nem magam miatt szoktam azt mesélni, hanem mert Latinovitsra jellemző. Nem akart tartozni Sztankay Istvánnak, ezért tőlem, a fiatal írótól kért egy százast, majd láttam, hogy odaadja a Sztankaynak. Ez azt jelenti, hogy nagyon meg tudta a dolgokat ítélni, mit hogy kell: színésznek nem tartozik, de egy fiatal költőnek lehet, az nem gond. Jóban voltam vele, tetszettek az olyan emberek, akik nem olyanok, mint a többi. És mindenkit sértettek, mert zavarba hozták a szabadságukkal azt, aki sose merte megpróbálni. Ilyen volt a Lázár Ervin is, olyanokra volt képes és bátor, az ember el se hiszi, hogy ilyen lehet. A nyakkendővagdosás, ahogy a meglepett áldozatokat rávette, hogy vágják le a nyakkendőjük végét. Neki nem volt, én adtam neki kölcsön, hogy Koreában Kim Ir Szen előtt megjelenhessen.

Vagy egyszer jöttünk haza Kassáról, az Ervin meg a kalauznak a sipkáját a saját fejére tette. Más pofont kapott volna érte, a kalauz együtt nevetett velünk. Külön tehetség kell ehhez, kisugárzás.

– "Akár a másolóbarát, / érzem az írás áhítatát” – írtad vagy negyvenöt éve, egyik versedben. Érvényes ez ma is?

– Ez így van. Valami áhítat, ami nyilvánvalóan látszik a verseken. A lét áhítatáról van szó. Meg az íráséról.

– Írás közbeni áhítatról van szó, vagy a befejezett munka öröméről?

– Nem tudom. Amikor ír az ember, akkor él. Még azt sem érzi, hogy ír. A rátalálás öröme meg-meglepi, de az írásfolyamat maga egy egész más világ.

– És az olvasók? Lesznek még?

– Nem tudom. Nem dicsekedhetem a közönségemmel, mert nincs is. Messzebbre a lábam miatt már taxival kell járnom, némelyik sofőr irodalomról is beszél nekem, de úgy, hogy a nevem alapján fogalma sincs rólam. Az ember végül is magának ír, aztán majd meglátjuk. Magamat akarom kifejezni, nem az önzés miatt, hanem a tökéletesedés felé haladni valamiképpen, és szellemi élményt okozni másnak.

Nagy Gábor