Leásni a Jó és a Rossz kérdéséig

Beszélgetés Feliks Netz költővel, műfordítóval

A Katowicében élt jeles szerző, Feliks Netz (1939–2015) a magyar kultúra elkötelezett népszerűsítője volt, Márai Sándor első lengyel fordítója. Gazdag irodalmi pályája során sok száz magyar költeményt ültetett át anyanyelvére. Az alábbi interjú 2013 nyarán, másfél évvel az alkotó halála előtt készült e-mail levelezés formájában, és teljes egészében most először jelenik meg nyomtatásban.

– Ön Sziléziában lakik – arrafelé nem meglepő, ha valakinek német családneve van…

– Édesapám evangélikus vallású német volt, édesanyám viszont Łódźban született lengyel. Németországban ismerkedtek meg, közvetlenül az első világháború után. Négy gyermekük született német földön, a dán határ közelében, három pedig Lengyelországban. Közülük én vagyok a legifjabb. Odahaza két nyelven folyt az élet, de anyám kizárólag lengyel szellemben nevelt minket, tudatosítva bennünk, hogy lengyelek vagyunk. A második világháború lezárultával apám német állampolgárként átment az amerikaiak által felügyelt zónába, és minket is hívott, azonban anyám nem volt hajlandó elhagyni a hazánkat. Végül apám feladta a tervét, és visszaköltözött hozzánk.

Egyszerű családból származom: szüleimnek nem volt könyvtáruk, de mindig kaptam pénzt könyvekre. Tizennégy éves fejjel kezdtem írni: az általános iskola elvégzése után, a nyári vakációban összehoztam egy kisregényt. Mindössze huszonnyolc oldalas lett, mert akkoriban egy iskolai füzet tizennégy lapból állt. Egy alsó-sziléziai városkában laktunk, majd 1955-ben Sztálingrádba költöztünk – Sztálin halála után néhány évig ez volt Katowice hivatalos neve. Ott érettségiztem, és a helyi egyetem bölcsészkarán szereztem diplomát. Érettségi után egy évig szénbányászként dolgoztam, hogy elegendő pénzt gyűjtsek a tanulmányaimhoz. Azóta is Katowicében lakom, Szilézia „fővárosában”. Minden művem e városban írtam, itt tanultam meg több nyelvet, innen utaztam el különböző földrészekre; hosszú évekig munkatársa voltam a Katowicei Rádiónak, és szerkesztője vagyok a Śląsk (Szilézia – Zs. G.) című folyóiratnak. Fölöttébb valószínű, hogy már itt is fejezem be az életem. Egyébként mindig szerettem volna Krakkóban lakni, de a sors másképpen akarta.

– Hogyan találkozott először a magyar kultúrával?

– Az ötvenes évek elején a helyi moziban láttam egy vígjátékot, Latabár Kálmánnal a főszerepben. Nagyon mulatságos volt, mintha marslakókat hallgattam volna, hiszen a szereplők egy számomra teljesen érthetetlen nyelven beszéltek. Tizennégy évesen elolvastam lengyelül Molnár Ferenc regényét, A Pál utcai fiúkat. Nagyon szíven ütött Nemecsek halála – azt hiszem, akkor éreztem meg először, milyen titokzatos ereje van az irodalomnak… Később már tudatosan válogattam: magyar művészfilmeket néztem, Déry Tibor és Örkény István műveit olvastam. A hetvenes évek végén eljött az idő, hogy lengyelre fordítottam, majd publikáltam Juhász Ferenc nagy ívű versét, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábólt, később pedig számos más művet is. Miért? Honnan e rajongás? Sajnos nincs rá logikus magyarázatom…

– Szerteágazó a műfordítói munkássága. Úgy is fogalmazhatok, hogy ön a magyar irodalom lengyelhoni nagykövete.

– Ezernél több német, orosz és magyar verset fordítottam lengyelre. Kiemelkedik közülük Puskin Anyeginjének új fordítása, valamint a nagyszerű Nobel-díjas költő, Joszif Brodszkij Húsz szonett Stuart Máriához című verse. A magyar költészetből legutóbb Vörösmarty Mihály tucatnyi versét fordítottam, a Jerzy Snopek és felesége, Gedeon Márta által szerkesztett lengyel kiadás számára. Gyorsan hozzáteszem, hogy végzettségem szerint nem vagyok hungarista: csak jóval az egyetemi tanulmányok után, önerőből kezdtem el magyarul tanulni. Ami a prózafordításaimat illeti, főként magyar műveket sorolhatok. Balázs Bélától A kékszakállú herceg vára, Déry Tibortól A kiközösítő, Moldova Györgytől a Sötét angyal, Illés Endre válogatott esszéi a legfontosabbak. Kosztolányi és Csáth Géza néhány novelláját is lefordítottam. És persze Márai Sándor műveit, de erről majd később.

– Milyen a magyar irodalom híre, rangja Lengyelországban?

– Meglehetősen jó. Például emlékszem, a nyolcvanas években milyen elragadtatással beszélgettek lengyel írótársaim Karinthy Ferenc Epepe című regényéről. Az a mű sok bölcs tanulsággal szolgált arról a világról, amelyben akkortájt éltünk. A klasszikus magyar irodalom jelen van a lengyel értelmiség tudatában: fiatalon mindenki olvasott néhány művet Jókaitól vagy Mikszáth Kálmántól. Az elmúlt fél évszázad során Petőfitől, Vörösmartytól, Adytól és Radnótitól, Weöres Sándortól és Pilinszkytől is megjelent egy-egy önálló válogatáskötet. Viszont még soha nem adtak ki lengyelül Arany Jánost – ez súlyos mulasztás, amit a lehető leghamarabb pótolni kell.

– A lengyel irodalomban új hullám, másképpen ’68-as nemzedék gyűjtőnév alatt tartják számon azokat a költőket, akiknek pályája 1968-ban indult. A legismertebbek közülük Ewa Lipska, Stanisław Barańczak, Bohdan Zadura, Adam Zagajewski. Az ön első kötete szintén abban az esztendőben jelent meg, sőt a legjobb bemutatkozásért járó Pelerin-díjat is megkapta.

– A ’68-as nemzedék tagjait éppen az jellemezte, hogy semmiféle csoportosuláshoz nem tartoztak. Tehát a körön kívüliek körét alkották. E szerzőktől az különböztet meg, hogy ők hat-hét évvel fiatalabbak nálam: mindannyian a világháború utolsó évében vagy lezárását követően születtek, én viszont 1939-ben. Mindamellett nem kizárólag költő vagyok, mert szépprózát és publicisztikát is írok. Két regényem magyarul is megjelent, mindkettő Szenyán Erzsébet fordításában: a Halottak napján született 2005-ben, a Dysharmonia caelestis pedig 2008-ban. Utóbbi címének ötletét Esterházy Péter hasonló című műve adta.

– Milyennek ítéli a kultúra mozgásterét a mai Lengyelországban?

– Bizonytalannak. Minden hagyományos kulturális intézményünk egyfajta tetszhalottként létezik. Például Agnieszka Holland, a kiváló filmrendező egy nemrégiben adott nyilatkozatában kijelentette, hogy a Lengyel Mozgókép Szövetségnek semmiféle szerepe nincs. Nem létezik olyan csoport, amely az idős mesterek, mint például Andrzej Wajda vagy a híres költő fivére, Stanisław Różewicz köré gyűlne. Megszűnt a szakmai szolidaritás. Az emberek ma szinte jobban rettegnek a döntéshozóktól, mint a kommunista időkben, mert ma úgy veszíthetik el a munkájukat, hogy semmi más nem kerül a helyébe. Behatóan ismerem a színházaink helyzetét, és őszintén csodálkozom, hogy mindeddig nem jelentettek csődöt, ahogy azt a sziléziai bányák némelyike már megtette.

2001-ben történt, hogy a kulturális miniszterhelyettes (mellesleg tehetséges író) közzétett a sajtóban egy hivatalos iratot, amelyet a főnöke, a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere néhány kézírásos széljegyzettel látott el. Szokványos ügy – mégis hatalmas bombaként robbant, ugyanis e tucatnyi lefirkantott megjegyzésében a miniszter, aki végzettsége szerint történész, seregnyi súlyos helyesírási hibát vétett.

– És mennyire áttekinthető a lengyel könyvpiac?

– Semennyire. Az olvasótábor szűk: a lengyel népesség legfeljebb tíz százaléka olvas, és ez az arány folyamatosan csökken. Verseskönyvet kiadni nem túlságosan nehéz – ám a megjelent kötetek nem jutnak el a könyvesboltokba. A költők jobb híján a saját költségükön küldözgetik el műveiket a szerzőtársaknak, a barátoknak, a kritikusoknak. És persze a különféle szerkesztőségeknek, ahol azután felkerülnek egy polcra, és belepi őket a por. Ez alól csak azok az ismert költők jelentenek kivételt, akik már régebben megalapozták az irodalmi hírnevüket. Léteznek bizonyos alapítványok a könyvkiadás támogatására, hanem azzal már senki nem törődik, hogy a megjelent művek elkerüljenek a boltokba, és a nagykereskedéseket sem kényszeríti erre semmi. Néhány hónappal ezelőtt az igen rangos, varsói székhelyű Czytelnik Kiadó igazgatója azt mondta nekem, hogy a nagykereskedések a csőd szélén állnak. Az egyik ilyen lerakat, amellyel mindaddig jó üzleti kapcsolatban állt, minden újonnan megjelent könyv átvételét visszamondta.

Mindeközben megfigyelhetjük, hogy a könyvesboltok polcai zsúfolásig tele vannak áruval. Ám csak nagyon keveset vásárolnak meg belőlük. Ha valaki időről időre felkeresi valamelyik nagyobb könyváruházat, észreveheti, hogy alig változik az árukészlet: folyton ugyanazok a kötetcímek szerepelnek.

– Magyarországon a szépirodalmi könyvek átlagos példányszáma háromszáz és ezer között mozog. A negyvenmillió lakosú Lengyelországban mekkorák a példányszámok?

– Erről nincs pontos adatom, ugyanis a kiadók, illetve bizonyos esetekben maguk a szerzők is titokban tartják. Nekem például még a saját regényeim példányszámát sem árulják el. Becslésem szerint a verseskönyvek átlagosan száz, kétszáz, ötszáz példányban jelennek meg. Ám ha egy lírai mű NIKE-díjat kap, mint például Stanisław Barańczak legutóbbi kötete, akkor harmincezer példányban is elkel. Czesław Miłosz könyveinek komoly olvasótáboruk van, ennek ellenére az ő összegyűjtött műveinek megjelentetéséhez befolyásos pénzügyi körök szervezett támogatására volt szükség. Ha egy olyan híres és kiemelkedő szerző, mint a Nobel-díjas Miłosz támogatásra szorul, akkor ugyan mit mondhatunk a többiekről?

Akadnak írók, akik a kritikusoknál és a könyvpiacon egyaránt sikeresek lettek, mint például Olga Tokarczuk és Andrzej Stasiuk. Ennek köszönhetően ők megalapították a maguk szerény költségvetésű kiadóját, amelynek égisze alatt főként a saját könyveiket jelentetik meg. Így egyszersmind a terjesztésből származó hasznot is kézben tarthatják. Amúgy azt mondhatom, hogy a különféle kulturális-társadalmi hetilapokban és folyóiratokban közölt recenzióknak semmiféle befolyásuk sincs a könyvpiacra. Ugyanakkor, ha a Gazeta Wyborcza című napilapban (amelynek főnöke Adam Michnik, a lengyel gazdasági rendszerváltás meghatározó alakja) jelenik meg egy lelkes hangvételű recenzió, annak óriási hatása van az író pályafutására.

– Az imént hivatkozott a NIKE-díjra. Az ön Dysharmonia Caelestis című regénye 2005-ben jelölést kapott rá. Mit érdemes tudnunk e kitüntetésről?

– A NIKE a legfontosabb lengyel irodalmi elismerés. 1997-ben alapította két tehetős üzletember: az előbb említett Adam Michnik, illetve Henryka Bochniarz, a Nicom cég tulajdonosa. Ezt a díjat az adott naptári év legjobbnak vélt szépirodalmi kötetéért ítéli oda egy gondosan kiválasztott szakmai zsűri. Az első körben húsz művet jelölnek. E húszas listára került fel tavaly az én regényem is. A válogatásnál minden műfajt számításba vesznek: költészetet, elbeszélést, naplót, esszét, riportot, irodalomkritikát, memoárt. Eddig olyan nagyságok részesültek a díjban, mint Czesław Miłosz, Tadeusz Różewicz, Stanisław Barańczak, Jerzy Pilch. Ez utóbbi szerző nyertes regényét, melynek Erős angyal alatt a címe, melegen ajánlom a magyar kiadók figyelmébe.

A NIKE kétségtelenül ösztönző hatást gyakorol az irodalmi életre. Meglehetősen magas pénzjutalommal jár, általában százezer złoty körüli összeggel (vagyis mintegy nyolcmillió forinttal – Zs. G.). Az eredeti célkitűzés szerint teljes mértékben függetlennek kell lennie a politikától, ennek ellenére megtörtént, hogy Aleksander Kwaśniewski köztársasági elnök egy héttel a nyertes nevének kihirdetése előtt nyilatkozott a várható esélyekről. Az irodalmi körökben eluralkodott a versenyszellem. A vesztesek nem rejtik véka alá a dühüket. Például az egyik döntőben Zygmunt Kubiak professzor, az antikvitás jeles tudósa alulmaradt Czesław Miłoszsal szemben. A professzor az eredményhirdetés alatt látványosan kivonult a teremből. És mi történt? A „vesztes” könyv, A görög–római mitológia címmel látványos piaci sikert aratott: kétszázezer példányban talált vevőre! Ez azonban egyedi esetnek minősül. Mert való igaz, hogy a végső győztes nagy üzleti haszonra számíthat, ám a döntőbe hét kötet kerül, és a díj nélkül maradó hat már nem jut el sem a nagykereskedésekbe, sem a boltokba, sem az olvasókhoz.

– Engedjen meg egy provokatív kérdést! Véleménye szerint milyen körülmények játszottak közre abban, hogy a lengyel irodalomnak öt Nobel-díjas szerzője van, a magyar irodalomnak pedig csak egy?

– A tényből, hogy öt alkalommal ítélték oda lengyel szerzőnek az irodalmi Nobelt, magyar szerzőnek viszont csak egyszer, korántsem következik, hogy a lengyel szépirodalom ötször értékesebb lenne a magyarnál. Meglehetősen sok skandináv író kapott Nobelt, ám nem hinném, hogy Norvégiában, Dániában vagy akár Svédországban több kiváló írástudó teremne, mint Magyarországon és Lengyelországban.

A Nobel-díj egyfajta szeszély, főként pedig politikai játszma. Példának okáért Mihail Solohov Nobel-díja – amelyet 1965-ben azért kapott a stockholmi bizottságtól, hogy csillapodjék a Kreml őrjöngése és fenyegetőzése, ugyanis hét évvel korábban az ellenzéki Borisz Paszternak is kapott – még csak említésre sem érdemes. Kérdések sora tolul fel belőlem. Miféle díj az, amelyet nem kapott meg egy olyan szerző, mint Vladimir Nabokov vagy Jorge Luis Borges? Amelyet nem Milan Kundera kap meg, hanem egy derék, divatjamúlt iparos Kairóból? Lev Tolsztoj vagy Joseph Conrad soha nem kapta meg a díjat – viszont megkapta egy Párizsban élő kínai költő, éppen az ezredfordulón, akinek a nevére ma már egyetlen ismerősöm sem emlékszik. És megkapta egy olasz író, Dario Fo. Kicsoda ő? A kiváló lengyel író, Gustaw Herling-Grudziński, aki 1953-tól egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig Nápolyban élt, következésképpen pontosan ismerte az olasz irodalmat, Fo kitüntetésének napján azt nyilatkozta: „Olyasmi, hogy Dario Fo életműve, egyáltalán nem létezik.”

– Mindezek alapján tanulságos lenne egyénenként értékelni az első három lengyel Nobel-díjat…

– Henryk Sienkiewicz a hivatalos indoklás szerint a díjat Quo vadis című regényéért kapta, amely a kereszténység születésének időszakát dolgozza fel. Ugyanakkor Sienkiewicz messze legjobb alkotása a Tűzzel-vassal című nagyregény, amelyről a zseniális sci-fi szerző, Stanisław Lem azt nyilatkozta, hogy „Ennél jobb művet soha nem írtak, és nem is fognak írni.” Nota bene, az én örökös jelöltem is ez a mű lenne. Sienkiewicz úgy részesült a Nobel-díjban 1905-ben, hogy egy akkoriban önálló állam nélküli nemzet nyelvén alkotott: ez politikai gesztus volt. A díj átvételekor Sienkiewicz (mivel hivatalosan a cári Oroszország alattvalójának számított) latin nyelven mondott ünnepi beszédet.

Władysław Reymont 1924-ben teljes mértékben rászolgált a Nobel-díjra: Parasztok című tetralógiája homéroszi léptékű, nagyszerű epika, jóllehet kissé regionális érvényű mondandóval. Kétségtelenül játszhatott némi szerepet a kitüntetésében, hogy Lengyelország éppen akkor nyerte vissza a független államiságát, magára vonva ezzel a nyugati világ figyelmét.

Czesław Miłosz 1980-ban kapta meg a díjat. Vajon közrejátszott ebben a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom zászlóbontása? Minden bizonnyal. Ugyanakkor tény, hogy Miłosz a Nobel-díj átvétele után is ugyanolyan színvonalasan és termékenyen írt, mint előtte.

Wisława Szymborska 1996-os elismerése mindenkit meglepett, legfőképpen magát Szymborskát, aki természetesen kiemelkedő költőnő, ám a díjazását követően mintha hanyatlott volna a teljesítménye. Mindez azonban jottányit sem változtat a tényen, hogy az egyetlen lengyel szerző, akit földgolyónk számos helyén egybehangzóan zseniálisnak tartottak, Witold Gombrowicz volt – és ő nem kapott Nobel-díjat. És miért nem adtak Zbigniew Herbertnek vagy Tadeusz Różewicznek? Nincs bölcs feleletünk, lévén, hogy a kérdés sem túlságosan bölcs, és a Nobel-díj körüli egész bonyodalom sem szerencsés.

– Akkor talán nem is kellene kitérnünk a magyar irodalmi múltra és a kilátásokra…

– Szavai mögött érzek egyfajta nosztalgiát, fájdalmat amiatt, hogy mindeddig csak egy magyar szerző részesült Nobel-díjban. Ám ez kizárólag a svéd bizottságot minősíti, és nem a magyar írókat! Ugyan ki tudná bebizonyítani, hogy a Nobel-díjjal jutalmazott trinidadi Derek Walcott szebben és mélyebben ábrázolta a XX. századi ember sorsát, mint Pilinszky János? Rendelkezem bizonyos rálátással a magyar irodalomra, össze tudom hasonlítani a lengyel irodalommal, illetve más nemzetekével, és bátran kijelenthetem: bármely ország hálát adhatna Istennek, ha olyan szerzői lennének, mint Jókai, Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Babits, Karinthy és Márai. Apropó, Márai tökéletes jelölt lehetett volna a díjra – de hallott már valaki olyat, hogy Nobel-díjat kapjon egy író, aki a Szabad Európa Rádió munkatársa? A Svéd Akadémia baloldali ítészei számára egy ilyen ember teljesen szalonképtelen.

– Csakugyan, Márai: a nyolcvanas évek derekán belépett Feliks Netz életébe egy meghatározó szerző, egyenesen a budai Mikó utcából, pontosabban az Egyesült Államokból, San Diegóból…

– Ez a találkozás 1985-ben történt. Néhány napig Szávai Géza írónál vendégeskedtem, és egyik vacsoránk után megkérdeztem, ugyan melyik magyar író tekinthető feltétlen erkölcsi tekintélynek. Gondolkodás nélkül felelte: Márai Sándor. Korábban egyszer sem hallottam ezt a nevet. Még ugyanabban az évben eljutottam Budapestre is, és egy hangulatos antikváriumban megvásároltam Márai egyik regényét. Már az első mondatok elolvasásakor éreztem, hogy rendkívüli íróra találtam; olyan erővel, olyan személyességgel szólt hozzám, amilyennel korábban soha senki. Immár huszonnyolc éve minden reggel vele kezdem a napot. Feleségem úgy tartja: ennek köszönhetően jobb ember lettem.

– S immár tucatnyi Márai-mű látott napvilágot lengyelül az ön fordításában.

– Amikor megértettem, hogy Márai a XX. század egyik legkiválóbb írója, mindenképpen a lengyel olvasók elé szerettem volna állítani. Megbízás nélkül, saját szakállamra lefordítottam A gyertyák csonkig égnek című kisregényét, és sikerült megjelentetnem az egyik legrangosabb varsói kiadónál. Nagy tetszést aratott, sokan felfigyeltek rá. Küldetésemhez csatlakozott egy pályatársam, Teresa Worowska, aki nemsokára elkészült az Egy polgár vallomásaival, illetve egy remek válogatással a Naplóból. Majd jöttek az én újabb regényfordításaim. Öt éven belül a Márai-életmű minden kiemelkedő alkotása hozzáférhető lesz lengyelül. S miért ilyen fontos számomra? A válasz egyszerű: nem minden regénye remekmű, de valamennyit beragyogja az Igazság Lelke. Számomra ez alapvető feltétel.

– Mely kulcsszóval jellemezhető még Márai munkássága?

– Például a humorral.

– Ez őszintén meglep, mert könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja Márai írásművészetét, de a humorát nem szokták kidomborítani.

– Pedig ez rendkívül lényeges része az alkotásnak. Humor nélkül az irodalom sánta, embertelen, száraz, mesterséges pózban mutogatja magát, és nélkülözi a bátorságot. Márai bátor szerző volt, és érdemes megfigyelni, mennyi humor szövi át például a San Gennaro vére című elbeszélését, vagy a Casanováról szóló Vendégjáték Bolzanóban cselekményét, amely helyenként az operaáriák dinamikáját nyújtja. Ez a humor, ez a bölcs mosoly átjárja a legnagyobb írók seregnyi könyvének lapjait, ott lebeg a földgolyó összes könyvtárában: ez az emberiesség legszebb bizonyítéka.

– Az előbb az Igazság Lelkét említette. Erről óhatatlanul eszembe jut II. János Pál pápa, akit nemrégiben boldoggá avattak. Úgy tapasztaltam, hogy a lengyel néplélek számára fontosak a példaképek, akik – Márai Sándorhoz hasonlóan – jobb emberré tehetnek minket.

– Számunkra II. János Pál boldoggá avatása csak a hivatalos megerősítése annak, amit már eddig is tudtunk, amiben hosszú évek óta biztosak voltunk. Karol Wojtyła bíborosként a lengyel nemzet nagy fia volt, II. János Pálként pedig minden értelemben „lengyel pápa”. Nem csupán születése szerint, de egész lelkében lengyel: e kultúrát és nemzeti irodalmat hordozta szívében és elméjében; legkiválóbb költőink, a hazafias Adam Mickiewicz és Juliusz Słowacki, a sokoldalú Stanisław Wyspiański szavai csendültek ki a tanításából. Lengyel pápa volt, hiszen enciklikáit és költeményeit lengyelül írta – haláláig e nyelven gondolkodott és álmodott. Mindig gyönyörű lengyelséggel fogalmazott: gazdag, színes, pontos, egyúttal képlékeny stílusban. Filozófus volt, fogalmazásmódjában mégis megőrizte az egyszerűséget, amelyre első papi állomáshelyén, falusi lelkipásztorként oly nagy szüksége volt. A nagyvárosi értelmiségiek és az iskolázatlan falusi emberek számára egyaránt szellemi és erkölcsi példakép volt, szava mindenkit megérintett. Csak a szentek szólhatnak ekképpen, a szentek, akiket Isten a mennyek országából néhány évtizedre a Földre küldött.

– Milyen történelmi összefüggésbe ágyazhatjuk e nagy pápa személyét?

– Véleményem szerint a lengyel nemzet történetében három szellemi óriás élt: a költő Adam Mickiewicz, aki Shakespeare-szintű életművet ajándékozott nekünk, az államférfi Józef Piłsudski, aki 1918-ban szabad hazát szerzett nekünk, és II. János Pál, aki a rabság idején a lelki értelemben vett szabadságot adta. 1979-ben, Varsóban a tengernyi ember előtt (a televízió kamerája szándékosan nem mutatta őket!) azt mondta: „Ne féljetek!” Számunkra ott, abban a percben kezdődött a kommunizmus bukása. Azt mondta: „Áradjon ki a Szentlélek, és újítsa meg a Földet! Ezt a földet!” Vagyis a lengyel szülőföldet – mindannyian így értelmeztük. És a Lélek kiáradt. És egy éven belül zászlót bontott a Szolidaritás mozgalom.

– Legfrissebb saját műve egy hangjáték, amelyben a kilencvenhat lengyel, köztük Lech Kaczyński államelnök életét kioltó szmolenszki szerencsétlenségnek állít emléket…

– Hangjátékomnak azt a címet adtam, hogy Visszafordulunk. A Lengyel Rádió I. csatornáján volt az ősbemutatója, méghozzá a tragédia első évfordulóján, április 10-én. E borzalmas esemény egész Lengyelországot, sőt talán az egész világot megrendítette. Művemben nem keresem a választ a nyitott kérdésre, hogy kinek a hibájából történt a baleset. Erről mindenkinek megvan a maga véleménye, így nekem is. Inkább a tragédia antik gyökeréig próbáltam leásni: a Jó és a Rossz kérdéséig. A monodrámaformát választottam: az egész mű egyetlen hangra íródott. Egy olyan férfi szavaira, akinek szintén el kellett volna utaznia a Katyń emlékére rendezett ünnepségre, ám kérésre átengedte a repülőjegyét egy munkatársának. Nem veszett oda. Ám meglátta a nevét az áldozatok listáján, amelyet a lengyel televízió a szerencsétlenség estéjén közzétett. Így hát él. Vagy talán ő is meghalt? Két különböző térben él? Nem az Életben, de nem is a Halálban? Akkor hol? A Tragédia birodalmában, amely benne, a lelkében található. S ez már így marad mindörökre.

Zsille Gábor