Az idén hatvanöt éves Kontra Ferenc legújabb, A fiú (elszánt történetek) című könyve sokkal derűsebb hangulatú és személyesebb hangvételű, mint az utolsó, 2020-ban megjelent Lepkefogó volt. Ez a személyesség nemcsak az életrajzi elemek fokozott jelenlétében, hanem a történetmondás sajátosságaiban is tetten érhető, hiszen két kivétellel minden történetet egy fiú vagy férfi szemszögéből ismer meg az olvasó. Az olvasmányélményt azonban az teszi izgalmassá, hogy a szerző a személyes nézőpontot kifejező szubjektív narratív hang szinte minden változatát kiaknázza az egyes szám első személyű beszédmódtól a szabad függő beszéden át a központozással egyáltalán nem vagy csak részben jelölt párbeszédig bezáróan.

Ráadásul a könyv olvasása igazi kihívást jelent olyan értelemben, hogy azt a kérdést vet fel, vajon egy egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetekből álló regényt vagy önálló történetek sorából álló novelláskötetet tart-e kezében az olvasó. Az Elszánt történetek mint alcím azt su- gallja, hogy novelláskötetről van szó, és ezt erősíti az a tény is, hogy egy kivételével ezek az írások 1998 és 2023 között több magyar lapban, folyóiratban (köztük például az Élet és Irodalom, 2000, Hévíz, Bárka, Kortárs, Eső, Hitel, Vigilia, Forrás, Magyar Napló, Tiszatáj, Opus) már külön-külön is megjelentek több-kevesebb mértékben eltérő szövegváltozatban. Viszont az önmagukban is kerek egész történetek a kötet kompozíciójába rendezve önkéntelenül is párbeszédbe lépnek egymással. A Latinóra című fejezet narrátora például azt meséli el, hogy tanár édesapja döntötte el, hogy latinul tanuljon a gimnáziumban, az Apám és a vonatok című fejezetben pedig a leszerelése után a katonabarátjával hazaérkező fiatalember szomorúan látja, hogy az apja nem személyesen ment elé az állomásra, hanem csak az iskola gondnokát küldte ki üdvözlésükre. Az ehhez hasonló részletek alapján az a benyomás alakulhat ki az olvasóban, hogy a könyv történetei egyazon családról szólnak, de jellemző módon egyetlenegyszer sem hangzik el az egyes történeteket elmesélő fiú vagy férfi neve, amely ezt az azonosságot egyértelművé tehetné.

A regényszerű kompozíciót viszont a négy egymástól elkülönülő, cím nélküli, de sorszámmal ellátott egység tematikus kohéziója egyértelműen megerősíti, és ezek az egységek külön-külön is olyan motívumokat idéznek fel, amelyek Kontra Ferenc írásaiban már régóta jelen vannak. Úgy is mondhatnánk A hold csendes színpadán című fejezetben elhangzó Shakespeare-idézet analógiájára, hogy a mostani kötetbe rendezett történetek a Kontra-életmű, illetve a szerző saját életének emlékeit idézik fel és szintetizálják, vagyis irodalmi eszközökkel „az elmúlt időt alakítják újra”. Mintha az életrajzi és fiktív elemek elegyéből kirajzolódó fiú mint narratív hang alakváltozatai tennék lehetővé a 20. századon átívelő egyéni, családi és közösségi élmények, traumák feldolgozását.

Az első egység három írása a századelő Osztrák–Magyar Monarchiájának világát idézi fel, és az árván maradt kisfiú sorsának alakulását mutatja be az kitaszítottságtól az identitáskeresésen át egy elfogadó családba való beilleszkedéséig. Az álom hídja (2018) című regényhez vagy az Idegen (2013) trilógiához hasonlóan ez a három történet is a környezetében idegenként jelenlévő fiú árvaságát érzékelteti több különböző szempontból: egyaránt hangot kap itt az árva gyermek minden öröme és kétsége, a befogadó család életéhez való alkalmazkodással járó számtalan kihívás, valamint a szülők által megélt tragédiák, álmok és remények is.

A második rész szintén három fejezetéből a kamasz fiút úgy ismerhetjük meg családja és barátai körében, mintha időutazásra indulnánk a ’60-as évek Jugoszláviájába, ahol az olasz táncdalfesztiválok slágerei, a Filmski svet magazin vagy az amerikai űrhajósok holdra szállásának híre egyaránt fontos szerepet játszottak a helyi közösség életében. Ennek a résznek az egységét az analogikus címadás (1967 nyara, 1968 nyara és 1969 nyara) és az egyes szám első személyű narráció egyaránt erősíti, ugyanakkor az olvasó szempontjából mindhárom visszatekintés állóképszerűnek és befejezetlennek tűnik. Igaz ugyan, hogy adott a lehetőség megismerni az elbeszélő fiú érzéseit és gondolatait mind unokatestvére, Szöszi és a tűzoltók zeneszeretetével, mind az édesanyja szülés előtti óráival, mind pedig a két barátjával, Zubájjal és Ruinnal való közös játék során szerzett élményekkel kapcsolatban, az mégsem derül ki, hogy Szöszi végül elszökik-e Olaszországba tűzoltó barátjával, mind ahogy az sem, hogy az elbeszélőnek kisöccse vagy kishúga születik, vagy hogy Ruin végül megtalálta-e azt a gabonakört, amelynek a keresésére indult.

A könyv harmadik és leghosszabb, kilenc fejezetre tagolt egységében erősödnek fel leginkább azok a hangok, amelyek a történetmondónak az életrajzi szerzővel való azonosítását sugallják. A Lidércek a téli éjszakában című történet narrátora egy író-olvasó találkozón az Úgy törnek el című kötetből olvas fel egy novellát, amely valóban Kontra Ferenc 1995-ben az újvidéki Forum kiadónál megjelent önálló kisprózagyűjteményének a címe volt. Tematikus szempontból ez a kilenc fejezet az iskolaévek, majd a szakmai életút egyes jeleneteit idézi fel, amely során a kellemes és a kellemetlen, de semmiképpen sem traumatikus emlékek váltják egymást. Az ilyen fikcióvá szublimált önéletrajzi részletek egy
része már nem először kap hangot az életműben: a vasárnap délutáni mozielőadások jelentősége a Gyilkosság a joghurt miatt (1998) című kötetben, a szerző saját latintanárainak emlékei a Gimnazisták (2002) című regényben jelentek meg először, a leandervirágok illatában úszó Adriai-tengerpart emléke pedig az Angyalok regényében (2014) játszott meghatározó szerepet. A fiú kötetkompozícióján belül ennek a harmadik résznek az egyik legnagyobb újdonsága az, hogy megnő a fiú szemszögéből általában komikus és szórakoztató felhanggal ábrázolt női szereplők száma, amely a korábbi önéletrajzi témájú regényekre, például a Farkasok órájára (2003) sokkal kevésbé volt jellemző. Ezekből a portrékból ismeri meg az olvasó az unokáját idegenek temetésére magával vivő és a gyertyaöntés minden fortélyát ismerő nagymama, a giccses képeket festő, manipulatív postáskisasszony, a kocsma szomszédságában lakó és a bűzös szagot árasztó beles kocsi sofőrjével szerelmi viszonyt folytató Dzsemila, az erős apakomplexussal küzdő, a szegedi egyetemen gyógyszerészhallgató Hajnalka, vagy a túlsúlyos, ám az idősebb férfiak szemében végtelenül vonzó hollóhajú énekesnő, Nyáry Nusy alakját.

A könyv negyedik és egyben utolsó részében közölt hat történet szereplői egyéni és kollektív veszteségeik, illetve a délszláv háború és következményeinek feldolgozásával szembesülnek. Itt két olyan történet is helyet kapott, amelyek már régóta jelen vannak a Kontra-életműben: az elbeszélő én leszerelését a seregből, illetve hazatérését bosnyák barátjával a Farkasok órájában (2003) olvashattuk először, a határfolyóból kihúzott és a vérbősz katonák kezéből a békefenntartók által kimentett nő története pedig már az Ősök jussán (1993) novelláskötetben is szerepelt. Ezt a háborús portrésorozatot egészíti ki A préda megfigyelése című fejezetben az ütközőzónában határrendezésre váró egykori helyi lakosok által vívott mindennapos küzdelem bemutatása egy szubjektív és emberséges szűrőn át. Az utolsó három történet szereplőit ugyan már békeidőben ismeri meg az olvasó, de mindannyiuk élethelyzetét alapvetően meghatározza az egykori háború. A Hat vendég című fejezetben megismert nő a határfolyót igyekszik elfelejteni a családja régi házában és annak kertjében kialakított békés élettérben, ám ezt a privát szférát betörők alázzák meg. A Karaktergyilkosság az öngyilkosságra készülő, a város temetőjét éjjelente is látogató, mentális betegséggel küzdő nőről szól, aki egykor a helyi színház mindenese volt. A kötet utolsó, a norvég fjordoknál egy hajó fedélzetén játszódó történetében pedig a kegyeleti okból utazó idős hölggyel beszélgető férfiról kiderül, hogy beteg felesége kedvéért vállalta az utazást, aki Újvidék bombázásakor kapott sugárfertőzést a kórházban, ahol dolgozott.

Az otthontalanság és idegenség tapasztalatával kezdődő és a szeretteik elvesztésének fájdalmával, illetve a közelgő halálra készülés gondolatával záruló, hol erősen személyes, hol inkább balladisztikus hangvételű kötetkompozícióban Kontra Ferenc a tőle megszokott lelki finomsággal és érzékenységgel, ám szándékolt kaleidoszkópszerű, az olvasót játékos és aktív figyelmességre késztető ábrázolásmóddal mutatja be a könyv címében fiúnak nevezett főhős sorsának alakulását. Az élőképszerű történetekből kirajzolódó fiktív életút ugyanakkor nagyon jól érzékelteti a szerző írói világának legmeghatározóbb és folyton visszatérő gondolatait is, ezáltal szintézist teremt a korábbi művek és a személyesen megélt történelmi jelentőségű események emlékei között.

Mudriczki Judit

Kontra Ferenc: A fiú (elszánt történetek), L’Harmattan Kiadó, 2023.

A recenzió lapunk 2024. februári számában jelent meg.