Azt hallottam valamikor régen, ha meghal egy költő, az égen kialszik egy csillag. Nagyon átérzem most ezt a kétes összefüggést. Mintha sötétebb lenne. És hidegebb. Amióta Ágh István távozott közülünk, sokan csak tanácstalanul pislogunk, mi jöhet még, miért olyan idegen hirtelen minden, ami addig megszokott volt? Talán mert az űrbe nézünk, amit a hiánya formáz. Hiszen a világ addig volt számunkra természetes, amíg benne élt. Addig volt magától értetődő, ameddig kezet rázhattunk vele, ott ült velünk a rendezvényeken, átvehettük megilletődve legújabb kötetét. Amelyik végül az utolsó lett, az idén megjelent Már soha senki, azt már nem dedikálta. Betűinek hiánya kisüt a hófehér lapról. Utánasietnék, hogy pótolja valahogy: „elég egy szignó, Pista”. De ő már egészen másra figyel, le nem veszi tekintetét Juditról, hű társáról és támaszáról, aki nélkül egyre magányosabban már csak csetlett-botlott, szöszmötölt az evilágon, s alig várta, hogy utolérje. Mellészövődött. S mintha textilművész felesége égi kárpitján újra együtt ragyognának időtlenül, mint Rekviem című kötetének borítójáról a Kecskeméti-fotón. 

    Emlékek villannak sorra. Meghív az egyik estjére, a félszavú óriás a zöldfülű költőt, hogy olvassak fel én is verseimből – mintha lovaggá ütött volna akkor. Vagy évekkel később mikor e-mail-ben értesítem, hogy épp iszkázi (emlékmúzeummá lett) szülőházában időzöm, hogy kibogozzak valamit életem szövedékéből, s csak annyit válaszol, hogy ő már nem merne magára maradni ott éjszakára, mert kísérteteket látna, s újraélné azt a gyerekkori éjt is, amikor az orosz katonák berontottak az ajtón. Vagy még később, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum teltházas dísztermében köszöntjük őt 80. születésnapja alkalmából, s mondókám végeztével a jól ismert mosollyal köszöni meg tisztelgő szavaim melegét. Még szerettem volna személyesen átnyújtani neki bátyja, Nagy László képzőművészeti albumát, amit az idei centenáriumra készítünk, s melynek lapjain felbukkan ő is többször, a gyerekként megörökített – de ezt akkor elnapoljuk, majd viszek magammal egy példányt, ha eljön az idő.

    Most úgy érzem magam, mintha egy versében kelnék életre, amelyben „a valóságos látszat és a látomásszerűen föltárulkozó valóság egymáson áttükröződve van jelen. Mint amikor az ablaküveg előtt állva egyszerre érzékeljük a kinti világot és a benti visszfényét, önmagunk arcképével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az Ágh-versek olyan létszinten alakulnak, készülődnek  napvilágra, ahol még egységben működnek az alkotó szellem reális és szürreális érzékszervei. Így történhet, hogy ugyanolyan hitelességgel kelnek életre gyerekkori hiedelmek, mint megtörtént események. Ebből adódik az is, hogy hiába az alapvetően prózai, enjambement-os dikció – maga a vers mintha lebegne, szolid ünnepélyességben, álombeszédként a valóság fölött. Mindennek legfőbb forrása természetesen egy olyan kor(szak), amikor a mese, a babonák szálai még beleszövődtek a valóság szövetébe – főleg egy gyermek képzeletében a világ csak így lehetett teljes” – írtam róla húsz évvel ezelőtt A megtalált időből című kötete kapcsán.

    Ma is így látom, jóllehet, a 2020-as Szélcsend volt talán az utolsó, amelyben még ilyen alapossággal rakosgatta ki álom és ébrenlét, valóság és képzelet mozaikjából élete nagy történetét, mert a Rekviem (2023) és főleg a Már soha senki (2025) mítosztalan darabjainak többsége – érthető módon – túlnyomórészt már csupán az egyre üresebb hétköznapok kockáiból építkezik, hiszen testi-lelki társának halála után magányává „szűkült az univerzum” (Álom teliholddal). Annyira tapintható számára a hiánya, ez a túlvilági szerelem, hogy szinte úgy él és észlel mindent, mintha még mindig együtt lennének: „ha véletlen nyílik az ajtó, / ő érkezik meg a piacról, / a konyhában leválthatatlan / szakácsnő és egyetlen asszony, // mert nem létezni lehetetlen / annak, aki tovább él bennem, / hiszen már ő él énhelyettem, / mikor én élek őhelyette” (Más alakban). Tesz-vesz, emlékek és gazdátlan tárgyak közt botladozik, az üres lakás minden váratlan rezdüléséből, hangjából, fuvallatából feleségét kelti életre a képzelet vagy az álom, amely ugyanolyan valóságos, mint a teavíz melegítésekor az ujját megmaró gyufa lángja. Megrendítő olvasmány ez az utolsó kötet, a végső nagy útra készülődés kötelező olvasmánya: „várom ezt a menetrendből / kitört ellenvonatot, / ami nem visz Budapestről, / célja nem a Balaton, // egy vidéki állomáson, / hetven évvel ezelőtt, / kezdődött nagy utazásom, / pont Karakószörcsökön, // ide várom, nem is várom, / járhatna a haladék, / ahogy tegnapról járt mára, / s holnapra is futja még”. (Innen az Ómegán)

    A Kossuth-díjas Nemzet Művésze, nemzedéke és a ’45 utáni magyar irodalom egyik legnagyobbika egyre idegenebbül érezte magát világunkban fogyatkozó barátai nélkül, utánuk indult folytatni a nagy töprengéseket oda, ahol többek közt Bella István, Lázár Ervin, Marsall László, Nagy Gáspár, Tóth Bálint ülik körül a láthatatlan asztalt. Ahol testvére, Nagy László várja az ajtóban, s Pilinszky füstöl egy sarokban, cigarettája parazsán merengve. S mi, akik itt maradtunk, mondhatni árván, összébb húzzuk magunkon a kabátot, nagy levegőt veszünk, hogy folytatni tudjuk nélküle, s legyen erőnk még utánapillantani. 

    Mint Kossuth-téri sebesülésekor 1956-ban belé a szilánk – sokunk szívébe úgy fúródott a halálhíre. Hiányát most már egy életen át viselni fogjuk. Kitapogatjuk, amikor összeülünk versei tüzénél megmelegedni.