Völgyi Tóth Zsuzsa szavai másként hatnak leírva, mint kimondva. A nyomtatott sorok mögül hiányzik a hangja, nemcsak azért, mert Zsuzsa ízig-vérig rádiós, hanem mert ez a hang többletjelentést hordoz. Kevesen ismerik nála jobban a kortárs irodalom szereplőit, hiszen már majdnem mindenkivel készített interjút, vagy beszélgetett valamely műsorban, irodalmi esten. Épp ezért mostanra szinte az író- és költőtársadalom hangjává vált. Nem véletlen, hogy a Magyar Írószövetség Elismerő Oklevelének birtokosa és a Tokaji Írótábor Hordó-díjasa. Beszélgettünk a pályakezdésről, a kulturális újságírásról, a podcastokról, a közszolgálati médiáról, a szekértáborokról, az interjúkészítésről, a Rádiószínházról.

– Friss diplomásként, egy év tanítást követően már kulturális műsort készítettél a Hír TV-ben. Hogyan látod, eleve kulturális újságírónak születtél, vagy volt egy különleges pillanat, amikor eldöntötted, hogy ezt a pályát választod?
– Sosem volt ilyen pillanat, és ma sem gondolom, hogy erre lennék predesztinálva. Azt már érzem, hogy valószínűleg értek hozzá, de nem tudatosan választottam ezt a pályát. Azért sem volt előtérben, mert a szüleim rajzos szakmákban dolgoztak. Édesapám építész, nyolcvanéves, de még most is aktív. Édesanyám belsőépítész volt, őt 2024 májusában veszítettük el. Eleinte mindketten azt lesték, milyen rajztehetségem van. Volt is egyébként. Csakhogy én már kiskoromtól orvos akartam lenni. Talán azért, mert nagynéném – rendkívül tehetséges gyógyszerész volt a Chinoinban – fiatalon, huszonhat évesen meghalt leukémiában, ahogy mindenki a kutatócsoportjából. Védőfelszerelés nélkül kellett tesztelniük nyugati gyógyszereket. Édesanyám a halálos ágyánál megígérte neki, hogy ha lánya születik, az ő nevét adja neki. Nagynéném próbálta lebeszélni: „Jaj, ne add neki ezt a nevet, mert szerencsétlen lesz.” Anyám nem engedett, így lettem Zsuzsa. Talán, mert a nevét viselem, volt bennem valamiféle megfelelési kényszer. Egyébként pedig mindig nagyon érdekelt a biológia, és bár matekból analfabéta vagyok, két számot is csak számológéppel tudok összeadni, mégis mindig azt ambicionáltam, hogy ilyen területen dolgozzam majd. Azonban valószínűleg az orvoslásban is az ember érdekelt engem, az ember segítése és…
– Megismerése?
– Megismerése és segítése. Az írókkal is így vagyok. Nem akarom azt mondani, hogy a Németh László-féle „kifacsart citromokkal” állok szemben munkám során, de azért van valami igazság ebben: mindenüket beleadják a „gyümölcsből” a műbe, ezért végül a puszta emberek állnak előttem. És én szeretem ezt a puszta embert. Az én szememben közel áll a biológiai emberhez, aki arra szorul, hogy valaki megértse őt, és azt, amit ír. Az író sem azért írja le, mintha egyébként ő olyan nagyon tudná, hogy mi az élet, hanem azért, mert nem tudja elmondani. Leírja, mert a mondás és a leírás között valami mégiscsak történik. Ha engem mégis érdemesnek tart arra, hogy élőszóban is elmondja, amit fontosnak tart, az komoly bizalom jele. Nekem ez a bizalom ad erőt. Rendkívül meghat, hogy aki leül velem beszélgetni, az rám bízza magát, a művészetét, a gondolatait. Viszont sohasem tartottam magam irodalmi szakértőnek. Ahogy írni sem fogok soha, mert – hogy Németh G. Bélát idézzem – annál sokkal többre tartom az irodalmat. Néha még ma is komolytalannak érzem magam hozzá. És még mindig nem hagy egészen nyugton a gondolat, hogy valamilyen segítő szakmában kellene dolgoznom.
– A Magyar Írószövetség Elismerő Oklevelét és a Tokaji Írótábor Hordó-díját épp emiatt kaptad.
– Borzasztóan örültem mindkettőnek, sose vártam a munkámért ilyen elismerést. Álszentségnek tűnhet, hogy ezt mondom, de tényleg nem.
− Ha már segítés és megértés… Ki segített elindulnod az irodalom világába?
– Tizenhat éves koromban nagy fordulatot vett az életem, teljes mértékben eltávolodtam a biológiától és orvosi ambícióimtól, egyszer csak kiderült, hogy bölcsészkarra megyek. Ezt valószínűleg osztálytársamnak és barátomnak, Kodolányi Bálintnak köszönhetem. Ám tény az is, hogy már gyerekkoromtól, anyám révén, természetes közegem volt a művészet. Művésztelepeken töltöttük a nyarakat, ahol szinte mindenki megfordult. Írók is, Csurka István, Esterházy Péter, és még nagyon sokan. Emlékszem például, hogy Szigligeten, háromévesen Nemes Nagy Ágnes ölében ülök, és ő egy verset tanít nekem.
– Emlékszel, melyik volt az a vers?
– „Láttam, láttam lappantyút! / Éjszaka, erdőn meglestem, / róka-vadásszal kettesben.” Ma is tudom, kívülről. Gyerekkoromtól nagyon könnyen ment az irodalom, a nyelvtan, és ragadtak rám a nyelvek. Az egyetem elvégzése után döntenem kellett. Végül is a tanáraimra hallgattam: szerették volna, hogy tanítsak, mert jó tanárnak bizonyultam a gyakorlatok alatt. Én is azt gondoltam, hogy tanár leszek. Tanítani a legszebb dolog, ma is így vélem. Ha a rádió szempontjából nézzük, végül is az is egyfajta tanítás.
– Egész népedet fogod…?
– Majdnem, ezért nagyon figyelek, nehogy didaktikus vagy kioktató legyek. Visszatérve a pályaválasztásomra, jellemző, hogy mindig nagyon ráhagyatkoztam azokra, akik szeretnek engem, viszont csak egy kis spéttel ismertem föl, hogy tényleg jó lesz, amit mondanak. Soha nem én ambicionáltam. Aztán a tanítás kudarcba fulladt, szembesültem az akkori oktatási rendszerrel. Nem egyedül én álltam föl, hanem az egész tanári kar. Sokan voltunk ott fiatalok, rettentően fölháborított bennünket, amit velünk műveltek. Szerettünk tanítani, pedig a legrosszabb gyerekek jártak oda: sokukat kirúgták már valahonnan, megfizették a gazdag szüleik, hogy valahogy leérettségizzenek. Rövid, de fontos időszak volt ez az életemben, a későbbi férjemet is ott ismertem meg. Ő volt a biológia–földrajz szakos tanár.
– Volt még az életedben hasonló lázadás?
– Hogyne! Lázadások sora az élet. Egyszer elszöktem otthonról tizenhat éves koromban, a rendőrség hozott haza. Az underground világa – ’92-ről van szó – rettenetesen vonzott, és nem szégyellem, a kábítószerek is megjelentek az életemben.
– Nem lehetett könnyű időszak. Voltál azóta hasonlóan nehéz helyzetben?
– A legsúlyosabb az volt – lehet, hogy nem is kellene itt elmondanom –, hogy anyámat májusban elveszítettem, akinek nem a halálát, hanem a hiányát valószínűleg sosem fogom tudni feldolgozni. Rendkívüli módon össze voltunk nőve, apámmal is, de az anyám egy más dimenzió számomra. Az az igazság, hogy valahogy, hogy mondjam, olyan nehéz erről beszélni… Most ezt nem is tudom elmondani.
– Mintha vele mentél volna?
– Nem én mentem vele, ő maradt itt. Úgy érzem. Ma reggel, amikor készülődtem, gondolkodtam, hogy a piros ruhámat vegyem-e fel, vagy ezt a bordót. Szegény apámmal beszéltem, aki mondta, hogy a bordó ruhát. És hirtelen belém vágott, hogy ha anyát most fölhívnám, akkor ő azt mondaná, hogy a pirosat.
– Tudod a válaszát?
– Igen. Juj, most nagyon elkanyarodtam a tárgytól.
– Akkor térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Hogyan kerültél végül a Hír TV-hez, majd a Magyar Rádióhoz?
– Későbbi férjem, Tamás vitt oda. Bár elsősorban a hírekről szólt a televízió, sikerült elérnem, hogy kulturális műsort készíthessek. Semmit sem értettem a tévézéshez, de valahogy könnyedén ment. A rádiózás pedig úgy kezdődött, hogy Kodolányi Győzőék, miután közöltem, hogy befejezem a tanítást, azt mondták, hogy a Zsuzsikának nagyon jó lenne a Rádió. A Rádióban nagyon sokszor jártam gyerekkoromban apám unokatestvére, Sáry László zeneszerző miatt, de nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi zajlik ott. Aztán egy alkalommal Liptay Kati – aki nem kecsegtetett semmilyen állással – behívott egy éjféli műsorába. Na, és ott történt meg a csoda: élt az egész ház, afrikai zenészek ültek a stúdióban, és Kati beszélgetett velük. Elképesztő volt! Ráadásul egyszer csak futva megérkezett Johannesz Zsuzsa, egy szuszra elmondta a híreket, ahogy kell, utána kijött a stúdióból, és sírva fakadt. Rossz stúdiószámot adtak meg neki, és akkoriban, ha a bemondó akár csak egy másodpercet is késett, letiltották fél évre. Lélekszakadva rohant szegény a folyosókon, hogy odaérjen a hírek kezdetére. S akkor éreztem, hogy ebben az egészben valami olyan feszesség, olyan katonás rend van, ami rettentően tetszik. Ott megfordult minden. Hagytam a tévézést, még nem tudtam, hogy az is érdekes.
– Annyira szépen beszéltél az élőzésről…
– Szerintem az élő műsor az igazi. És nekem megy is. Nagyon szeretem, mert minden visszavonhatatlan, megismételhetetlen, és emiatt valahogy mindenki összeszedi magát. A műsorvezető és az alany is sokkal jobb formát nyújt.
– A Johannesz Zsuzsannáról szóló történet számomra azt sugallja, hogy nem egyszerűen munkahelynek, hanem életmódnak, hivatásnak tekintették akkoriban a rádiózást. Ebből mennyi maradt meg mára?
– A magam részéről megmaradt, én a Rádiót most sem munkahelynek tekintem. A közszolgálatban feltétlenül igaz ez. Bár szűk ez a szakma, máshol nem tudom, hogyan állnak hozzá. Ám nem hiszem, hogy másképp.
– Szűk a szakma, mégis, ha belegondolsz, van a kultúrának saját csatornája…
– Van, de az sem úgy megy, ahogyan mehetne, mert ahhoz nagyon sok pénzt kell. Az a véleményem, hogy stúdióbeszélgetéseket televízióban csinálni – rádió. Szerintem az, hogy látom közben valaki fejét, semmit nem tesz hozzá az élményhez. Az emberi szónak van hatalma, annak van ereje. Forgatott műsorokat készíteni pedig nagyon drága dolog. 
– Több televíziós és rádiós műsort is kitaláltál, ilyen a Mentés másként. Ha rád lenne bízva, hogyan csinálnád másként?
– A televízióban rengeteg lehetőség lenne, de nem én fogom megmondani a tutit. Azt mondják, hogy manapság a kép érdekli az embereket. Szerintem érdekli a hang is. A tévék meghalnak, a rádió nem. Persze kevésnek érzem, hogy csak egy félórás Irodalmi Újság van hetente, de a Rádiószínház feltámasztását nagy dolognak tartom. Köszönhetően Siklósi Beatrixnak, mert ő ismerte föl, hogy ez nagyon elhagyatott terület, és megtalált engem, hogy valamit csináljunk. Ugyanakkor van még egy csomó tennivaló. Sikerült elérni három év alatt, hogy este kilenctől tízig van egy jó sáv. Az éjszakai sávval még kezdenünk kellene valamit. Délután kettő óra körül pedig még nem tudjuk, hogy kihez szólunk. Egyébként ez mindig probléma az elektronikus újságírásban.
– Te mindig tudod, hogy kihez beszélsz?
– Mindig tudom. Már kezdő koromban kitaláltam, hogy mindig kell valaki – édesanyám, a férjem, valaki –, akihez beszélek. Ez nagyon jó módszer például akkor, ha valakinek mikrofonláza van.
– A mikrofonlázról jutott eszembe: a Mentés másként című műsorodban te játszottad a butuskát. Ehhez kellett egy kis bátorság, nem? Te találtad ki ezt a szerepet?
– Én találtam ki. Házi Hunor kollégám az első időkben rendkívüli módon zokon vette, azt mondta, hogy hülyének nézem őt. Aztán megegyeztünk, hogy magamból csinálom a legnagyobb hülyét. Azt szerettem volna, hogy ez valami teljesen más legyen, mint ami addig volt: ne frontálisan beszéljünk valakihez, hanem a hallgató mintegy oldalról leshessen bele az adott szituációba. Úgy gondoltam, hogy kell egy fiú meg egy lány. Dupla fenekű műsor volt, mindjárt hangjáték-paródia is egyben: eltúloztunk minden effektet, hangkulisszát. Például, ha valaki jött, hangosan kopogott a padlón a sarka, a nyíló ajtó erősen nyikorgott. Volt egy elementum, ami néha fölüvöltött, teljesen indokolatlan helyen. Ilyeneket csináltunk. Nemcsak mi élveztük borzasztóan, kiderült, hogy a hallgatók is szeretik. Persze kaptam kritikákat is, hogy Völgyi Zsuzsa hagyja abba az affektáló nyavalygást.
– Ha már lányszerep, voltál múzsa is.
– Ez nagyon furcsa, egyfelől szomorú, másrészt elképesztően dicsőséges dolog volt. Egykori egyetemi évfolyamtársnőm, Cseicsner Otília dramaturg hívott föl, hogy Bodor Bélának nagyon megtetszett a Mentés másként-beli énem, ihletően hatott rá, és megírta a Teremté őket férfiaknak és asszonyoknak című hangjátékot. Ebben aztán szerepeltem, és – bár nem vagyok színész – meg tudtam csinálni. Sajnos Béla a premier előtt meghalt. Soha nem tudtam ezt megköszönni neki, de most megköszönöm.
– Ha már halál… Biztosan értek szakmai értelemben veszteségek. Melyek azok a műsorok, amelyeket nagyon sajnálsz? Van-e egyáltalán ilyen?
– Nincs. Időről időre el szoktam ezen gondolkodni, és mindig rájövök, hogy nem sajnálok semmit. A műsorok megszűnnek. Van, hogy hosszabb, van, hogy rövidebb idő alatt, de előbb-utóbb lejár az idejük. A Mentés másként évekig ment, aztán amikor azt mondták, hogy már nem lesz, örültem neki, mert éreztem, hogy ennyi volt benne.
– Gyakran kellett ilyen döntést meghoznod? Előfordult, hogy tovább szenvedtél egy műsorral?
– Néhány évente meg kell hozni egy-egy ilyen döntést, de nem szabad tovább szenvedni, nem is tettem soha. Első önálló műsorom a Hetedik volt, annak megszűnésekor sem szenvedtem. Nem vagyunk azonosak a műsorral, az csak egy kiterjesztése az embernek, és mindig van másik helyette. Sőt, ebben a szakmában az egyik legjobb: mindig lehet tudni, lesz új feladat.
– Mesélj, kérlek, a Hetedikről!
– Liptay Kati éjjeli műsora után másnap reggel bementem a Rádióba. Akkor találkoztam először Antall Istvánnal, aki – épp egy Irodalmi Újságot vett föl – rögtön azt mondta, ad egy magnót, és elküldött, készítsek el egy anyagot. Már másnap reggel lement adásba. Ő vágta. Ez igazi mélyvíz volt. Na, és a lényeg az, hogy a Hetediket Oravecz Péterrel együtt készítettük. Antall Pista összerakott minket. A Hetediket ketten találtuk ki Pedróval. Összművészeti műsor lett belőle, összeszedtünk mindent, ami számunkra újdonságot jelentett. Főként ő szerepelt, én vágtam, írtam.
– A „robotot” te csináltad. Én is többször hívtalak telefonon, amikor épp vágtál.
– A rádiós maga vág. Csak régen voltak nagy szerkesztők, nem mondok neveket, akiknek volt külön vágójuk – persze ők még szalagon vágtak. Nekem ezt már nem kellett megtanulnom – bár, ha a fejemhez szorítják a pisztolyt, megvágom az anyagot szalagon is –, számítógépen kezdtem. Aztán az lett a vége, hogy szinte mindenki tőlem tanult meg gépen vágni a régi Irodalmi Osztályon. Pista is, csapkodott, üvöltözött, de megtanulta.
– Ha már modernitás… Nagyon megerősödött az online világ, már amatőrök is készítenek kulturális műsorokat, ajánlókat – és a podcastok világát éljük. Ehhez hogyan viszonyulsz?
– Nagyon rossz véleményem van a podcastokról, mert a rádióban, azon túl, hogy el kell érnem, hogy az alanyom úgy érezze, érdemes velem beszélgetnie, a legeslegfontosabb dolog az idő. Az határozza meg a beszélgetést. A parttalanságnak nincs értelme. A podcast csak az intimitásmániát szolgálja ki, amely ma uralja a világot: belenézni abba, ahogy valakik egymással beszélgetnek.
– A szerkesztettséget hiányolod?
– A szerkesztettség nem utólagos dolog. Mielőtt leülök valakivel, előre tudnom kell, hogy mit akarok a másiktól. Akkor is, ha életemben nem írtam le kérdést. Az ívét ismerem a gondolatmentemnek, honnan indulva hova szeretnék eljutni. Az első mondat fontos: berobbantani az alanyomat, és főleg a hallgatóimat.
– Hogyan szoktál készülni az interjúkra?
– Nem készülök.
– Na, most megleptél.
– Antall Pista mindig azt mondta, ne olvasd el a könyvet, mert még megzavar. Persze ő is mindig olvasott, de nem tragédia, ha az ember nem ismer minden írást pontosan a Versmaratonon vagy a Prózamaratonon. Azért tudok mégis kérdezni, mert ismerem a szerzőt, és át tudok egy könyvet – én úgy szoktam mondani – szerkesztői olvasással nézni.
– Soha nem volt baki vagy félreértés ebből?
– Nem emlékszem ilyenre.
– Szerkesztőként kérdezlek: mi alapján döntesz arról, hogy a műsoraidban mely szerzők vagy könyvek szerepelnek? Ez egy kicsit kultúrpolitikai kérdés is.
− Kicsit az, persze. Kis részben, mert bár nagyon szeretnek minket sajnálni, mondván, hogy nálunk a közszolgálatban cenzúra van, előírják, hogy ki beszélhet, és ki nem, ez nem igaz. Ezt biztosan állíthatom. Néha rákérdeznek, hogy miért szerepelt a szerző − aki mondjuk állandóan szidja a rendszert −, de elfogadják a magyarázatomat. Mindig mondom egyébként, hogy nem mi nem engedjük őket, ők nem akarnak jönni. Hiába kérek fel embereket, ha nem akarnak nyilatkozni nálunk.
− Sok visszautasítás történik?
− Nem sok, de vannak eklatáns szerzők, akik nem hajlandók. Van, aki letiltja a sok évvel korábban készült hangjátékát, vagy annyi pénzt kér az ismétlésért – pedig a rádiódráma a mi tulajdonunkban van –, amennyit nem tudunk kifizetni. A legnehezebb azt megmondani, milyen alapon választok, miért jó egy írás. Azt is meg kell tudni állapítani, ha valami nem az. Viszont mindez szerintem megfogalmazhatatlan. Olyan, mintha arra kérnénk egy írót, mondja el, mi az élet lényege − nem tudja elmondani, épp azért ír, mert valami történik azáltal. Nem igazán tudom megmondani, mitől jó valami. 
− Szerinted milyen hatással vannak a magyar irodalmi életre a szekértáborokok? Öröklik őket a fiatalabb nemzedékek, vagy talán már kikopófélben vannak?
− Nem kopnak ki. Ezek világnézeti kérdések. Vannak, akiknek minősíthetetlen és elfogadhatatlan például a mai kormányzat működése vagy a kereszténység. Ha valaki világnézeti okokból nem bízik meg bennem, feltételezi, hogy provokálni fogom, rossz színben akarom föltüntetni, és nem hiszi el, hogy jót akarok neki, igazán azt szeretném megmutatni, amit ő is szeretne, hogy lássanak róla, akkor meghalt az egész. Ez politikai oldalaktól függetlenül így van. Ha valaki nem akar velem beszélgetni, nem fog.
− A kortárs irodalmi élet színe-javát ismered, interjúztál vagy könyvbemutatón szerepeltél velük. A klasszikusokat, akiket tanítanak az iskolákban, még nagyjából ismerik az emberek, néhány népszerűbb kortárs szerző is van, de nálad olyanok is megfordulnak, akik kevésbé azok, holott nagyon értékes életművel rendelkeznek. Elmondanád, hogyan látod a kortárs magyar irodalmat, hol tart, mi jellemzi, milyen gondjai vannak?
− Nagyon sokszínű úgy harminc éve, amióta szabadon élünk, számtalan a téma. Ezek nem koncentrálódnak olyan mértékben, mint a kommunista évtizedekben, amikor a „nem viszonyulás” is viszonyulás volt. Ma a nagy folyamatok befolyásolják az írókat, látok különféle divatokat, a történelmi témák nagyon előtérbe kerültek. Szerintem azért, mert évtizedeken keresztül tiltottak voltak, nem lehetett beszélni például 1956-ról; most kerülnek elő e tárgykörrel foglalkozó művek. A diszpóra és a határon túli magyarság történetéről, irodalmáról (Makkai Ádám, Papp Tibor) is elsősorban csak olyan szerkesztők révén lehettek információink, mint az én egyik legfontosabb mesterem, Kulcsár Katalin – tőle tanultam, amit erről a területről tudok. Ő gyakran úgy készítette az adott műsort, hogy nem is hitte, valaha adásba kerülhet. Tehát, a kommunista béklyóktól megszabadulva válnak szabaddá az írók, és ennek egyik megnyilvánulása a történelmi regény. Emellett azt tapasztalom, hogy közkedvelt lett a pszichologizálás. Valószínűleg azért, mert az énközpontúság, az önmegvalósítás, a „mit kezdesz magaddal” kérdése pro és kontra foglalkoztat mindenkit. Egészében véve azt mondhatom, hogy még mindig küzdünk a régi rendszer örökségével: az idősebb nemzedék még mindig próbálja feltölteni azokat a vershelyeket, amiket nem tudtak korábban.
− Látod esélyét, hogy a jövőben kialakulhat a rendszerváltás utáni korszakról a Nyugatéhoz hasonló kultusz? Vannak életművek, amelyek lehetővé teszik, hogy ne mindig a Nyugatról beszéljünk?
− A Nyugat esetében is az a véleményem, hogy nagyon sok kis, sőt nagyobbacska mestert elfeledtek. Szerintem ez ma sincs másképp. Valószínűleg ilyen a mindenkori irodalmi élet. Azt látom, hogy töméntelen az adósság, amit sokan megpróbálnak törleszteni. A fiatalok kapcsán pedig nekünk kellene megtanulnunk, hogy őket mi érdekli, mert erről szerintem fogalmunk sincs. Szoktuk mondani, hogy ezt nem csinálnak, azt nem csinálnak, mást csinálnak. Szóval mindenféle hülyeséget beszélünk róluk. A fiatalság lényege, hogy eltérjen az addigiaktól. Állítólag elmenekültek a Facebookról, amikor megjelentek az idősebbek. Szerintem így van ez az irodalomban is: nem akarják, hogy mi igazából megértsük őket, a sajátjaiknak beszélnek a sajátjaikról. Ennyi.
− Kicsit más téma: francia szakos is vagy, riporterként olyan világhírű francia művészekkel beszélgettél, mint Gérard Depardieu, Pierre Richard, vagy épp az én egyik személyes kedvencem, Luc Besson. Sőt van egy francia vonatkozású filmed is: Noirmoutier kapcsán forgattátok Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényéről. Ezekről mesélj egy kicsit, kérlek!
− A Luc Besson-interjút nagyon régen, még kezdő rádiós koromban készítettem. Nem indult simán: egy nap reggel 8-kor hívtak, hogy fél óra múlva legyek az Átrium Hyattben, aztán csúszott a regisztrációnk; szerencsére este még lehetett kérni interjút. Valószínűleg az volt a szerencsém, hogy az általános angol szóözönben én voltam az egyetlen, aki franciául akartam kérdezni őt – így kaptam negyed órát. Fantasztikus élmény volt. Az animáció kapcsán a videojátékokról kezdtünk beszélgetni, annyira belemerültünk, hogy amikor a kiszabott idő után lekapcsoltam a magnót, intett, hogy kapcsoljam vissza, mert még el akar mondani egyet-mást. Aztán a beszélgetés végén dedikált nekem egy Nagy kékség-videót, sőt rajzolt is bele – szóval igazán aranyos volt. Nagyvadra kiküldött kezdő riporternek első alanyul kívánni sem lehet Bessonnál kellemesebb világsztárt. Kuncz Aladár Fekete kolostorát mindig is szerettem; már fiatalon a kezembe került ez a regény, mert nagymamámnak megvolt minden olyasmi, amit évtizedekig nem adtak ki. A film a saját ötletem volt; az első világháborús évforduló kapcsán akartam elkészíteni, gondoltam, hátha megengedik, hogy kiutazzam. Engedték, egy operatőrrel ketten megcsináltuk ott a helyszínen; Jenei Éva akadémikus, a korszak és a regény kutatója volt a beszélgetőtársam. A Fekete kolostor aztán egy kicsit mindjárt túl is nőtt önmagán, a forgatás alkalmából ugyanis a vendéglátóink – finom történelmi adósságtudattól vezetve – nagy ünnepséget szerveztek. Érzékeltetni akarták, hogy az ott élők nagyon is megértették Kuncz Aladár könyvét, mert a jobbfajta emberek, dacolva a hivatalos állásponttal, már akkor sem betolakodóknak vagy ellenségeknek tekintették a foglyokat, és tőlük telhetően igyekeztek is védeni ezeket a francia kultúráért rajongó fiatal művészeket, akikről tudták, hogy úgyszólván zarándokként járták az országuk földjét, amíg a hatóság internálótáborba nem csukta őket mint egy ellenségespolgárait. Ezért, bár a nagy háború kora a francia történelem dicsőséges időszakának számít, ennek a börtönerődnek a majdnem ötéves működésére a szigeten ma is úgy tekintenek, mint egy kínos foltra a gloire becsületén. Ablonczy Balázs, a párizsi magyar intézet akkori vezetője is ott volt ezen az eseményen, így a film alkalmat adott némi hivatalos magyar–francia összeborulásra.
− Beszéljünk a jövőbeli terveidről! A Rádiószínház az egyik legnagyobb projekted. Többször említetted, hogy szeretnéd rábírni az írókat, írjanak megint rádiódarabokat. Illetve tudom, hogy Antall István emlékére díjat szeretnél alapítani.
− Az Antall István-díj már nagyon régi tervem. Pista a fiatal tehetségek nagy felfedezője, állhatatos istápolója, szigorú mentora volt – engem is ő fedezett fel, legfontosabb mesteremnek tartom, amíg élek –, és amikor meghalt, arra gondoltam, hogy jó lenne egy díjat alapítani az emlékére, ifjú rádiós újságírók számára. Természetesen olyat, amely magában foglal anyagi javadalmazást, mert szerintem csak annak a díjnak van értelme, ami pénzzel jár. Nem könnyű dolog, de hátha egyszer megvalósul. Ami pedig a Rádiószínházat illeti, úgy tűnik, hogy a rádió a borúlátó jóslatok ellenére csak nem akar megdögleni. A televízió és a képi kultúra untig emlegetett újabb kori mindenhatóságával szemben, az életünket állítólag gyökerestől átformáló vizuális információözön közepette is szilárdan áll a lábán; ha kommunikációról van szó, az emberi hangnak mégiscsak van valami máshoz nem fogható, elképesztő ereje. Én a Rádiószínház új szerkesztőjeként egyébként nem csináltam semmi különöset, csak kézbe vettem egy régóta létező, de az idők során kissé gazdátlanná vált műsort, és megpróbáltam kialakítani körülötte egy életképes, működő szisztémát; ehhez persze óhatatlanul valamennyire meg is kellett reformálnom. Szerencsére hálás feladatról van szó, azt tapasztalom, hogy a hangos szépirodalmat szeretik az emberek – szerintem azért, mert elég leülni, és a rádió hallgatása közben könyvek mennek be a fejünkbe. Kapjuk is bőven a visszajelzéseket; ha például egy sorozatból leadunk két részt, ahogy Kaffka Margit novelláit legutóbb, egy idő után levelekben kezdik tudakolni, hogy mikor jön a következő… a hallgatók várják a folytatást. A műfaj nem szűnő varázsa különben nyilván a rádió mint médium nagy átváltoztatóképességében rejlik, abban, hogy egy-egy adaptáció a legismertebb műveknek is képes új olvasatát adni; én magam is ezért hallgatom olyan kíváncsian a frissen elkészült produkcióinkat. S van a Rádiószínházban még valami, ami miatt nem fog egyhamar kimenni a divatból: mindnyájunknak visszaad egy keveset abból az élményből, amikor még anyánk olvasta föl a mesét. Ezzel semmilyen kép nem tud versenyezni. Persze ahhoz, hogy friss és színvonalas maradjon a repertoár, sok munkát kell belefektetni. Ahogy előbb már szó esett róla, nagyon szeretném, ha rá tudnám venni valahogy a kortárs írókat arra, hogy kezdjenek újra a rádiónak dolgozni, készüljenek végre új, eleve rádiószínpadra szánt alkotások. Tudom, nem olyan könnyű rádiójátékot írni, ezt abból is látom, hogy néhány vállalkozó szellemű, kiváló szerzőnek, aki a rábeszélésemre kötélnek állt, és megpróbálta, elsőre nem is sikerült igazán. Ám nyilván meg lehet tanulni a fogásait. Az alapja végül is a dialógus, az pedig elég régi irodalmi műfaj… Érdemes lenne egy-egy új remekmű kedvéért visszatalálni hozzá.

Nemes Attila