Mirtse Zsuzsa: Tizenhárom bűvös tükör

Felnőtteknek szóló mesekönyvet tart kezében az Olvasó, amelyben Mirtse Zsuzsa legsajátabb világának, az emberi lélek belső küzdelmeinek magas, soktornyú várát emelte. Számára a mese nem pusztán műfaj, hanem az anyanyelve, szeretetnyelve is, amelyen önmagáról és az emberi kötésekről beszél. Gyakran csak sokára, felnőttkorunkban valljuk be magunknak, hogy az életünk jó ideje elakadt, mert a múltunkat, sárnehéz emlékeinket nemhogy nem dolgoztuk fel magunkban, hanem egyenesen megtagadtuk. Ilyenkor képtelenek vagyunk leengedni a felvonóhidunkat, nem tudunk kapcsolódni a külvilághoz sem, hiszen a várunk falain belül rekedtünk, annak is a legsötétebb zugában, és azon törjük a fejünket, miközben vonásainkat fürkésszük a tükörben, hogy kik is vagyunk valójában. Ezzel a súlyos, kilátástalannak tetsző felütéssel kezdődik Mirtse Zsuzsa új kötete, a Tizenhárom bűvös tükör, amelynek minden meséje egy-egy újabb küzdelmes belső utazás és nekirugaszkodás önmaga mélyebb felfedezésének, meghatározásának. Segítőtársak persze minden mesében feltűnnek, a legfőbb támasza mégis az a tizenhárom éves lány, aki ő volt egykor, tele hatalmas álmokkal, és „mint az ördöglámpás: belülről világított”. A mesélő ezért az elhagyott kislányért, ezért az elvesztegetett teljességért kel útra, és gyalogol át annyi viszontagságos mesén, hogy végül kézen foghassa őt, és többé soha ne engedje el. Mert a magasabb rendű életet nem kapjuk ingyen, sokat kell küzdenünk érte, de ha nem kerekedünk fel, ha harc nélkül kitűzzük várunk fokára a szánatag fehér zászlót, úgy könnyen eltékozolhatjuk minden lehetőségünket. „Nyisd meg magad, állj szóba az emlékeiddel, merj szóba állni velük, és akkor maguk közé fogadnak” – erre biztatnak bennünket is a mesék, egy nagy, talán végenincs utazásra, melynek során már nem is átoknak éljük meg a terheinket, hanem személyes kihívásnak.