Eisler János (Budapest, 1942– ) 

1963–68 között végezte tanulmányait a budapesti ELTE-n magyar–orosz nyelv és irodalom, illetve 1963–68 között művészettörténet szakokon. 1968-tól egyszakos műtörténész–múzeológusként.

1974-ben védte meg egyetemi doktorátusát, amely a híres sienai reneszánsz építészről–festőről– szobrászról, Francesco di Giorgio Martiniról szólt.  A PhD fokozatot 1990-ben kapta addig közölt könyvei és tanulmányai alapján.

1968-ban lépett be a Szépművészeti Múzeum szakgárdájába, ahol a Régi Szoborosztályon dolgozott és 1996-ban mint osztályvezető működött.

Közben, múzeumi munkája mellett mintegy 50 tanulmányt publikált és a TTIT Szabadegyetemen tartott előadásokat, majd 1994–2004 között a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanított művészettörténetet. 2006-ban vonult nyugdíjba. Azóta korábbi írásainak kiadásaival, illetve újabbak szerzőségén dolgozott.

Két-két alkalommal volt a római Accademia d'Ungheria, illetve a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasa – így kutatásai főként az itáliai reneszánsz és a középkori Magyar Királyság gótikus művészetére összpontosultak.

Fontosabb publikációi: Lőcsei Pál, Stephan Lochner, Jacopo della Quercia-kismonográfiák- Katalog” terjedelmes, tudományos publikációinak kiadása tervbe véve. Kritikusan mutatta be  a Szépművészeti Múzeum 2000 és 2006 között megrendezett, nagyobb kiállításait a Magyar Szemlében.

Műzeumok közti kiállításcserék kapcsán bejárta a fél világot Los Angelestől Moszkváig és Szentpétervárig.

Ismeretterjesztő, népművelői munkásságért kétszer kapott állami kitüntetést.

Felesége orvos, három fiúk születetett, három leányunoka nagyapja.