A Magyar Napló decemberi számának tartalmából:

„Lemegy a függöny. András felpattan, siet a takarásba. Kigyulladnak a fények, megszólal a taps. Visszafut a színpadra, jönnek a többiek is, megfogják a kezét, meghajolnak egyszer, kétszer, háromszor. És aztán újra meg újra. Szemébe világítanak a reflektorok, hallja a vastapsot, egyfolytában mosolyog, szeretne legalább valami enyhe elégedettséget érezni, de ebben a hosszúra nyúlt pillanatban mindössze annyiban biztos, hogy valamit jóvátehetetlenül

elrontott.”

(Jánoki-Kis Viktória: Szinte látni fogod)

„Házunk előtt egy hatalmas fenyő áll, egy igazi óriás, amely évről évre nőtt és erősödött. A fák között talán ez volt a legszebb és legimpozánsabb, gyökerei mélyre hatoltak a földben, mintha egy egész életet élt volna már a föld alatt. Mély árnyékot adó lombja minden évben karácsony környékén különleges fényt hozott a házunk köré, mintha egy titkos emléket rejtegetett volna.”

(Kontra Ferenc: Karácsony utca)

„Egy perc sem volt, ami nem volt az enyém.

Az idő hullása, mint ránc a ruhán,

virágszirmok könnyű csapdái, bokrok alól

napfénybe guruló verebek, graffitik mögé

épülő fal, zöld gumicukor a peronon,

minden magamutogatása a létbörzének,

ami mindenkor és változatlanul

itt.”

(Balizs Dániel: Egyedül fogok)

„Márkus Béla a kortárs magyar irodalomtörténet-írás, az irodalom- és művészettudomány, a kritika, a filológia, a kulturális esszéisztika kimagasló alakja. Elméleti megalapozottságú, koncepciózus kultúra- és irodalomfelfogáson nyugvó tanulmányai, műbírálatai, analitikus és átfogó értekezései különleges mélységekben és magasságokban láttatják egész huszadik századi magyar irodalmunk eszmei, esztétikai, poétikai alakulástörténetét.”

(Bertha Zoltán: Irodalomértelmezés – mélyen és magasan. A nyolcvanéves Márkus Béláról)

„A történelem mindig játszik.

Egyszer germánt, máskor bizáncit.

Az égi kupola is fordul.

Mi alant volt, fölénk csikordul.”

(Finta Éva: Korfordulók)

*

Lapunk decemberi számát a tematikai sokszínűség jellemzi, de természetesen a karácsonyhoz kötődő művek kiemelt szerephez jutnak, mellettük pedig több évfordulós, emlékező és köszöntő, illetve egzisztenciális kérdéseket felvető írás, valamint a történelem és a háború gondolatköre is helyet kap.

Az ünnepvárás jegyében született Lovász Irén lapkezdő jegyzete, s Kontra Ferenc novellája, illetve Both Balázs és Petőcz András verseinek világa is az adventhez, a várakozáshoz kötődik, míg Rózsássy Barbara az új, Hármaskönyv címmel megjelent verseskönyve kapcsán már általában beszél békéről a Pál Andrea Bernadett készítette interjúban. 

Az idei év nagy irodalmi-kulturális veszteségeit idézi meg a Kiss. Gy. Csaba alakját és pályáját felelevenítő Petrik Béla, valamint az Ágh Istvántól búcsúzó főszerkesztő, Szentmártoni János, akinek lírai esszéjében az idősebb pályatárs-mester elvesztése kozmikus hiánnyá nő: „(…) ha meghal egy költő, az égen kialszik egy csillag. Nagyon átérzem most ezt a kétes összefüggést. Mintha sötétebb lenne. És hidegebb. Amióta Ágh István távozott közülünk, sokan csak tanácstalanul pislogunk, mi jöhet még, miért olyan idegen hirtelen minden, ami addig megszokott volt? Talán mert az űrbe nézünk, amit a hiánya formáz. Hiszen a világ addig volt számunkra természetes, amíg benne élt. Addig volt magától értetődő, ameddig kezet rázhattunk vele…” Az emlékezés és az összegzés hatja át az idén megjelent utolsó, Már soha senki című Ágh-verseskötetről szóló Filip Tamás-recenziót is a lapunkat záró Könyvszemle rovatban.

Az évfordulók és köszöntők sorában Nagy Lászlóra idei centenáriuma alkalmából Péntek Imre verse emlékezik, míg a 150 éve született Rainer Maria Rilkével, a huszadik századi német nyelvű költészet nagy hatású megújítójával verseinek új fordítása révén, Ircsik Vilmos és Réfi János tolmácsolásában találkozhatunk, utóbbi alkotónknak egy saját, Rilke inspirálta költeményével együtt. 

A 80 éves Márkus Béla sokrétű irodalomtudományos munkásságát nemkülönben kiváló kollégája, Bertha Zoltán méltatja nagyívű tanulmánya első részében – Ágh Istvánra e helyütt ismét kitérve –, Szczuka Attila építész pedig az ez évi Szervátiusz Jenő-díjas Makoldi Sándor Gyula „képfaragó” szobrászművészt laudálja, míg Péreli Zsuzsát, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy-díjas kárpitművész-textilművészt a Műcsarnokban nemrég zárult kiállítása apropóján köszönti és egyben bemutatja Mezey Katalin: „(…) ilyen hőfokú munkára csak a legerősebb szenvedély teszi képessé az embert. Nemcsak a kárpitok szépsége, nemcsak a látványuk, a bennük rejlő művészi tudás, az általuk közvetített érzelmek, gondolatok egyszerre valóságos és szakrális természete egyedülálló, de (…)  a sok évtizedes, önkéntes elkötelezettség is (…) ha ilyen művészek születnek és élnek köztünk, akkor még nem hagyott el minket, még nem mondott le rólunk végleg az Isten.” A képzőművész alkotásainak reprodukciói egyben lapszámunkat is illusztrálják.

A decemberi Nyitott Műhely vendége Zsidó Ferenc író, szerkesztő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel Botházi Mária beszélgetett írásról, kisebbségi íróságról, lapszerkesztésről, zenélésről, identitáskeresésről és az önreflexív próza határairól: „Én úgy írom ezeket az énközlés típusú novelláimat, hogy a narrátor-főszereplő mindig más: korban, nemben, státusban. Mert ez nem rólam szól. A trauma csak akkor válhat irodalommá, ha olyan hangot tudunk adni neki, amelyik külső referenciák nélkül bárki számára releváns lehet. És akkor már megint ott tartunk annál a fránya esztétikai élménynél. Hogy a szerző annak a felelőse. A nyelvet kell bírnunk, akkor van esélyünk általa megérteni az életünket, akkor tudunk olyan érvényességgel fogalmazni, hogy az ne csak a mi magánügyünk legyen, hanem abban az olvasó is megtalálhassa önmagát.”

Zsidó Ferenc egy második világháborús novellájával szintén szerepel repertoárunkban, Finta Éva verse pedig a mindenkori történelmi-háborús gondolati síkra tereli olvasóját. Szemhatár rovatunk további műveiben Jánoki-Kis Viktória színházi közegben játszódó novellája, illetve Balizs Dániel költeménye már az egyéni szemszögeket és a társas magányt domborítja ki.

Lapszámunkat a szokott módon a Könyvszemle zárja: Ágh István említett búcsúkötetén túl Miklya Luzsányi Mónika Szendrey Júlia-regényéről (Ezerszer Júlia) Tomaji Attila, míg Szörényi László tanulmánykötetéről (Igék az igákról) Payer Imre ír.