Megkértek, hogy beszéljek ma kicsit az irodalomról. Vagy az írásról. Író emberként az irodalomról, így pontos, azt hiszem, ezt mondták. Micsoda marhaság ez, gondoltam magamban akkor, majd elfogadtam a felkérést. És mély tisztelettel gondolom most is ugyanezt.

Az irodalommal nem tudok mit kezdeni. „Nem volna szép, ha égre kelne”, ugyebár. Marad az írás. Na, nem ama felülmúlhatatlan ősi epika, bár hallgattam teológiát. Csupán írás mint cselekedet. Leül az ember, és ír. (Jut eszembe, a közelmúltban egy igen szép nő azt mondta nekem, szerelemről nem nagyon lehet írni. Legalábbis épp mikor szerelmes az ember. Az ember vagy ír vagy szerelmes. Szegény írek, mondtam az igen szép nőnek. De az írek megérdemlik, miattuk nem megyünk a vébére. Ők rontották el nekünk, világos.)

Tehát marad az írás. És akkor még közel sem vagyok kint a vízből. Ugyanis mit tudnék mondani például a látásról? Kérem, beszéljenek nekem egy kicsit a látásról, hogy milyen látni a lazachús színét. Mondják meg, milyen látni egy hajléktalan összevert, felpüffedt fejét. Arcát. De ne moralizáljunk – a látás maga érdekel, ami (értelemszerűen) amorális. És még milyen a látás? El lehet azt mondani? Mondd el, milyen a ráncos arcon üresen alácsorgó árok látása. Hovatovább a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás kezének látása.

Vagy beszéljenek nekem a hallásról. Mi mondható el róla? Halló emberként hogyan viszonyulnak a halláshoz? Milyen az érckakas éles csikorgásának hallása. Milyen a tréfás falevelek hallása, züm züm. Milyen anyám csönd-sivatagjának hallása?

Vagy vegyük a szaglást. Milyen az idő szagának szaglása. Vegyük az ízeket. Rejtelmes ízű vagy, mint a mák. A mák ízleléséről mit tudunk mondani?

Talán kitűnik már – én azt hiszem, az írás érzékszerv.

Persze az írás siker is, élvezkedés is, gyógyulás is, sebesülés is. Örül az ember, hogyne örülne, mikor megnyeri az általánosban az anyák napi verspályázatot. Örül akkor is, mikor a Nobelt nyeri meg. És micsoda élvezet írni, amikor felrobban az ember kezében a vers, vagy amikor egyszerűen és finoman szót kér odabent egy végre-valahára működőképes elbeszélő. És az írás segítség, mankó, lehetőség a túlélésre, lehetőség a halálra. Ugyanakkor – és ez a legfontosabb! – érzékelés. Érzékszerv.

Ahogy a látás megteremti a látványt – számomra, az írás megteremti a világot – nekem. Nem egy másikat, ezt. Az egyetlent.

Akkor tehát az írás mint cselekedet. Írás mint tett. (Zárójeles megjegyzés: azt hiszem, előbb-utóbb minden bűnös tetten éri magát. Legalább metafizikus és átvitt értelemben. És ez talán megnyugtató.) Tehát írás mint tett. Hát hogyan beszélhetünk mi egymással a közös látásról, a közös hallásról, szaglásról, ízlelésről. Általában történeti kontextust keresünk lázasan, referenciákat, hasonlatokat – de mindenképp a tartalomra koncentrálunk. Máskülönben zavarba ejtő volna az egész. Hörgők, pupillák, bimbók, bibék, fülcsigák. Csupa, csupa testiség (ír testvéreink ne figyeljenek).

Gyerekkoromban apámmal állok egy festmény előtt. El Greco, Krisztust megfosztják ruháitól. Működik a látásunk. Aztán egymásra, ahá!, tartja fel apám a mutatóujját. Kilépünk egy koncertteremből, összenézünk. Ahá! Vasárnapi terített asztal, a velőscsont, a túrósrétes fölött összenézés… ahá! Hát ennyit lehet mondani.

És most még annyit szeretnék, hogy mindig jó volt apámmal így összenézni, ahá! És mindig jó olyan emberek között, akik szintén használják a számomra legfontosabb érzékszervüket. Akik gyakorolják az írást.

Összenézünk az asztal fölött. Hm. Rohadt világ ez. Remek kis tavasz ez. Jó a kaja, összenézünk (most mi magunkról, jelenlévő és jelen nem lévő írással tapogatózókról beszélek, ha nem volnék egyértelmű), tehát jó a kaja, összenézünk: a lehető kaják legkajábbika.

Ahá!

Együnk.

Regős Mátyás

Elhangzott a Magyar Napló Kiadó Prózamaraton nevű rendezvényén, 2026. február 26-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A videón 14:25-től hallható