Bagi Iván (1976-ban született humorista, író, költő) tizenegyedik kötetének világa megrázóan fájdalmas, nem sok okot lát a reményre. A múltbeli erőhöz, életbőséghez, szépséghez és egészséghez, a világ felfalásának egykori, pogány mámorához képest mindent értékcsökkentnek lát, és melankóliáját, félelmeit, borongós kiábrándultságát osztja meg az olvasóval – de akkora meggyőzőerővel, hogy előbb-utóbb gyanakodni kezdünk, nem csak játszik-e velünk, és eltöprengünk: mi lehet az oka, hogy „mindenen túl" ennyi energiát szán a meggyőzésünkre; annak levezetésére, hogy csakugyan minden hiába. Időről időre egyfajta gyógyító szerepében mutatja be magát, amely különleges sámáni erőre, hatalomra utal, és saját felelősségéről, másokért tett erőfeszítéseiről beszél. Olyan tapasztalatokról, amelyek igazolták, hogy speciális mágiája meglehetősen hatékony. Mi pedig egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy észrevétlenül a drukkerei lettünk. Hogy azt kívánjuk, igenis legyen képes megváltoztatni a múltat.
