Másfél évtizede vívódom a lehetetlennel. A pokolra-szállásnál is borzasztóbb élmény kimondásával. Első magzatgyermekünk úgy hagyott itt, hogy világra se jött, nevet se kapott, anyja mellére nem borulhatott, apja térdére nem ülhetett.
Maradt megnevezhetetlen.
Aki körül úgy szorult sötétbe a világtalan világ, hogy csupán az első rugdalózás gyönyöre adatott meg neki. Az anya szíve alá mért szisszenetnyi jeladás csak.
A Jel kifejtése, a Mondat folytatása nem.
Mintha örökös dilemmánkat, a nem, vagy az igen választását valakik már az anyaméhben eldöntötték volna! Örökizigkleni Kárpát-medencei - vagy kisebbségi - sors? Ha a fájdalom, a rettenethordozás a szépség gyermekága: akkor egy emberpár, kezünkben-lelkünkben a Folytonosság Ábrázatával, bizonyára gyönyörű, zsoltáros orcákkal fog majd Isten küszöbén várakozni.
Hátha e visszaálmodott ábrázatot - a végre megadatott Gyermekkel együtt - át az időkön sajátjaként maga is megsimogathatja. A verssorok tükrében legalább.
Budapest, 2004 tavaszán
(B.SZ.I.)
