Már első látásra is feltűnik, hogy Barabás Zoltán előszeretettel tördeli verseit rövid sorokba, ekként is hangsúlyozva a ritmus kiemelkedő fontosságát, illetve – egyáltalán nem mellékesen – különböző értelmezési alternatívákat is felkínálva így a figyelmes olvasó számára. A gyakori sormetszetek azonban sohasem teszik töredezettekké a verseket. Sőt, a komótos tempózgatás számos helyütt hömpölygésbe megy át. Persze ha azt mondom: „hömpölygés” esetében nem szabad holmi barokkosan túldíszített, nehézkes és körülményes modorosságra gondolni. Sem pedig könnyűden csevelyező, hadarva kedélyeskedő írásmódra. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a cikornya és a sallang. Mindazonáltal, ami benne van, az is kielégítő arányban van benne. Barabás Zoltánnak, a költőnek nagy erénye kiforrott, hajszálpontos arányérzéke. Tud emelkedett is lenni, de pátosza mindig emberi: hiteles, magvas – sohasem önmagáért való, nem tetszelgő és nem krisztomániás pátosz.
Amikor Barabás Zoltán egy-egy versét elkezdi, az olyan, „mint mikor egy üres szobában megszólal egy magános mélyhegedű.”
