Kő, papír, olló

Filip Tamás költeményei majdnem mindig valami konkrét élmény­ből, emlékből fakadnak – távol áll tőlük a filozofálás, az absztrakció. Mindazonáltal a helyükről kimozdíthatatlan (mert helyüket megtalált) szavaival, képeivel feszes komplex és intenzíven átélhető mitoló­giát teremt. Alázattal nyúl minden témájához, és alázattal nyúl a nyelvhez, amit nem rángat és rombol, hogy életre keltse, hanem él vele, mert tudja, nélküle a nyelv (legalábbis az a szelete, amit éppen aktuálisan használ) halott. Nincs benne póz, sem illúzió. Ismeri határait, melyek keretében megteremti azt a csak rá jellemző világot, amely bár nem körbejárható, mint a műtárgyak, de átélhető – az ember vagy belenéz, vagy nem.