Jánoki-Kis Viktória első regényének szereplőit életük mély válságában találjuk, a cselekvés első lépcsőfokán, de kétségek béklyójában. Mitévő legyen a családanya, aki elveszítette a házasságába vetett hitét, és nem tud engedelmeskedni a megbocsátás parancsának? Szabadulhat-e gyötrő bűntudatától a férfi, aki felelősnek érzi magát feleségének haláláért? Hogyan ítélhető meg az ember, ha tettei nyomán korai sérülései is felszínre kerülnek? Az íróra jellemző módon különleges lélektani érzékenységgel bontakoznak ki előttünk az egymásba fonódó sorsok, miközben a két főszereplő egy nyolcnapos erdei csendtáborban, a Vipassana meditáció gyakorlása során meghatározó élményeinek mélyére tekint.
„Akiben ennyi szeretet van egy idegen iránt, az szabad. Annak minden lehetséges. Mert közvetlen kapcsolatban van a szeretet forrásával, és hiába csapták be, alázták meg, árulták el és használták ki, újra föl tud állni. Tovább tud menni. És a szeretetével nemcsak magát, hanem másokat is meg tud gyógyítani.” E néhány sornyi felismerés a regény gyújtópontja. A törődő figyelemnek ugyanis, amellyel egymás felé fordulhatunk, roppant ereje van. Felfedi a valóságot, közösséget vállal, és cselekedeteivel képes a rászorulót felemelni, megtartani.
