A versbeszéd vonzó fogalom, hiszen ez lenne szép, ez lenne a cél: mindig versben beszélni. Vagyis emelkedetten (megemelten), távlatosan (dimenzionáltan). Úgy beszélni, olyan mondatokat szülni, hogy a szánkból kiröppenő szavak túlmutassanak önmagukon, kiemeljenek a megszokottból, átszínezzék a valóságot, felcsillantsák a reményt.
Oláh András versbeszéde ilyen. Sorai látszólag egyszerűen születnek, a hétköznapiság magzatburkától iszamosan, ott lebegnek bennük a túlságosan jól ismert érzések: az ifjúság utáni nosztalgia, a szerelmi csalódás, a betegség kórházi drámája, a szülőhaza bumfordisága, a háborúkkal és Trianonnal és besúgókkal és pofonokkal terhelt huszadik század. Ám ennél jóval többről van szó és valahogy másképpen, mint azt elsőre gondolnánk – és ez az átlényegítés, ez a felszabadító bűvészmutatvány, igen, ez a költészet.
A szabad versbeszéd mellett persze kötött formák is megjelennek, főként páros rímekben írt művek. Azok sem csalódnak, akik a magyar irodalom folytonosságára, a hagyomány tiszteletére esküsznek: Petőfi, Vörösmarty és Ady mellett József Attila és Weöres Sándor is felbukkannak. A záró ciklusban pedig megjelenik a játékosság, a felszabadult, ám mértéktartó pajzánság – például a limerick műfaj kedvelői csettinthetnek.
Azt hinnénk, szavakat rendezni, versbeszélni könnyű. Nem, nem az, a valódi költő tényleg megszenvedi. Oláh András valódi költő.
