A kárpátaljai „kis hazá”-ban, Tiszaújlakon, 1951-ben született Vári Fábián László ötvenesztendei munkásságából kiválogatott száz verse lírájának kristályszerű összegzéseként vall a történelemről, a nemzetéről, önmagáról. Műveit olvasva a honfoglaló, a tájon elsőként széttekintő harcosok, a török elől menekülő, majd Rákóczi seregébe álló magyarok, ruszinok, vérző fejű kurucok, a sztálini munkatáborokba, a jeltelen jeges földbe száműzöttek arca ragyog föl. S mögöttük a mindezt bemérni, értelmezni és láttatni akaró költő történelmet átvilágító tekintete. E könyv elementárisan üzeni azt a hitet és magatartást is, amely nemcsak egy költői életműnek, egy kisebbségi és egy nagyobb nemzeti kultúrának az elidegeníthetetlen része, hanem a méltóbb emberi életnek is tisztára csiszolt iránytűje. Küldetését sem rozsdával verni, sem hamis mágnespontokkal kitéríteni nem tudta a történelmi idő. A trianoni diktátum századik évében művein át hárommillió-kétszázezer, hazájából kikényszerített magyar – és leszármazottaik több nemzedéke – beszél hozzánk.
